Magyar Ifjúság – 1984. augusztus 10.
Ép testben, ép lélekért!
Művelődés a börtönben. A kívülálló számára kicsit paradoxnak tűnik. De ha bekukkanthatnál a szakköri foglalkozásokra, a tanítási órákra, meggyőződhetnél róla, hogy láttál már hasonlót. A tantermek, katedrák, osztálynaplók olyanok, mint bárhol másutt, a szabadfoglalkozásokat viszont a művelődési házakból ismered.
Különbség azént van. Itt minden ablakot rács fed, és az ajtókat mindig kulcsra zárják. A férfiak szürke öltönyt, szürke sapkát viselnek. A nőkön szürke ruha van, hűvösben fehér kendővel kötik be a fejüket. Ez az “uniformis”.
Pontos, szigorú napibeosztás szerint élnek. Dolgoznak és tanulnak. Mert kötelező az iskola azok számára, akik nem végezték el a nyolc osztályt.
Jóképű, izmos férfi. Karján pálmaerdő, lelhet vagy harmincesztendős.
– Maga valóban nem járt iskolába?
– Soha életemben.
– Miből élt eddig?
– Alkalmi munkára jártam.
– Családja van?
– Hogyne volna!? Három szép gyerekem, két fiú, egy lány.
– Mekkorák?
– Négyéves, hatéves, nyolcéves. Ők tudnak írni. Amikor idehoztak, lehet, hogy szégyen, de én, kérem, még a nevemet sem tudtam odatenni. Most már levelet írok a feleségemnek. Persze magamltól még nem megy. Lediktálom a srácoknak a zárkában, de azután már a saját kezem írásával másolom le…
A kéz görcsösen fogja a ceruzát. A füzetben a betűk nehezen gömbölyödnek. De pacnik, firkák, összevisszaságok nincsenek.
Karsai Imre bejáró “civil” tanár. Az írásvetítőn a szavakat mutatja.
– Kérem, figyeljék meg, milyen szavakat írunk kiejtés szerint, és melyek térnek el tőle. Legyen szíves, maga mondja meg nekem – mutat egy göndör hajú fiúra – a “szabadság” szót úgy írjuk, ahogyan mondjuk?
A fiú gondolkodik, nem tud választ adni rá. A tanár türelmes.
– Nem baj, nézzük meg még egyszer az írásvetítőn…
– Itt a pedagógusok szigorúbbak vagy elnézőbbek, mint kint, a falon túl? – kérdezem Sófalvi Istvánt, a büntetés végrehajtási intézet oktatási felelősét.
– A mérce itt sem lehet alacsonyabb. Nem “börtönbizonyítványt” osztogatunk, hanem úgy töltjük ki, mintha az illető a dunaújvárosi Földes Ferenc Általános Iskolába járt volna. Aki viszont itt tanít, annak fokozott a hivatástudata. Az ország minden részéből összeverődött, különböző neveltetésű és műveltségű emberekben felkelteni a tanulás, művelődés iránt az érdeklődést roppant nehéz. Hogyan is áll a dolog? Elfogják őket. Sokan közülük apátiába esnek. “Lebuktam, le van minden…” Nincs kedve az égvilágon semmihez. Van, aki kimondottan agresszív lesz. “Ezeknek én? Majd ha kefét ettem.” Nem árulok el titkot, az elítéltek jó hatvan százaléka cigány. A minap az egyik lány levelet kapott. Rózsa volt ráfestve. A nő irgalmatlanul zokogott. Kérdem, miért sír? A tanítási órák alatt is jajveszékelt. Azt mondja, hogy ő falcol. Tudja, mi az? Fölvágja az ereit. Mert a rózsa azt jelenti, hogy a legény, aki eddig élet társa volt, most már mást szeret. Nézze, a cigányság mégis külön etnikum. Megvannak a maga szokásai, jelei. Ilyenre is oda kell figyelni. Itt ezért is nehezebb tanítani.
– A férfiak vagy a nők a szorgalmasabbak?
– A tanulmányi átlag elég alacsony. A nők jobbak. Náluk még el lehet érni a három egész körüli tanulmányi eredményt, a férfiaknál legfeljebb a 2,6-ot.
A nevelők a börtönben közművelődés lehetőségeit sajátos szemszögből látják. Úgy szokták mondani, a Kossuth Rádió adhat akármilyen fontos információt, ha a készülékeket zárva tartják…
– Így hát a legfontosabb feladatunk – mondja Sófalvi István -, hogy a “rádiókészülékeket” kinyissuk. Utána jöhet az összes többi.
– Ezek szerint a régi hiányokat is szeretnék pótolni?
– Mi nem tudjuk átvállalni az iskola és a család feladatait. Meg sem lehet oldlani két-három év alatt, amennyit itt valaki eltölt. Arra koncentrálunk leginkább, hogy az elítéltek, ha visszakerülnek a társadalomba – minél hamarabb tudjanak beilleszkedni.
Fekete, hosszú hajú lány, a bőre alabástrom. Ha az utcán látnám, nő létemre is biztosan utánafordulnék. Okosan válaszolgat a kérdéseimre.
– Iskolaszünet van. Nyáron most nem kötelező a tanulás.
– Szeretném különbözetivel letenni az ötödik, hatodik osztályt. Hamarabb is telik így az idő. És ha szabadulok, gyors- és gépírást fogok tanulni.
– Mikor szabadul?
– Nyolcvanhat decemberében, de ha jól viselkedek, kedvezményt kapok, és akkor néhány hónappal előbb.
– Szólíthatom a keresztnevén? Erika, maga tud olvasni. Hány könyvet olvasott már életében?
– Könyveket még nem, csak meséket. Grimm meséket. Azok nagyon izgalmasak. De most kihoztam a könyvtárból a Bánk bánt.
– A legnehezébb magyar drámánk egyikét!?
– Már láttam a darabot. Akkor voltam először színházban, és azóta sem. A vőlegényemmel együtt. Fogta, szorította a kezemet és néztük az előadást. Emlékszem, Melindára a kisgyerekével, Gertrúdra a királynéra… Nagyon szép este volt. Lassan olvasom, időm is van, aztán meg olyan sokszor eszembe jut Sanyi. Színház után még sétáltunk…
Míg beszélt, sajnáltam. Végig az járt a fejemben, hogy megkérdem: mi a bűne? De az ilyesmit itt “nem illik” kérdezgetni. S akkor eszembe jutott Sófalvi István oktatási felelős filozófiája, a sok arcú társadalomról.
– Érdekes a helyzet. Az összes bűnüldöző szervet szidják, átkozzák, ha nem fogják el gyorsan a tettest. Ám, amikor elfogták – sajnálni kezdik. Ha a nevelő őr, mondjuk, megbilincselve viszi valamelyiket az SZTK-ba, úgy kell vigyázni, nehogy valaki cigarettát, édességet dugjon oda. “Smasszer!” – néznek haragosan az őrre. De aztán, amikor a börtönviselt szabadul, azt mondják: nekünk az ilyen nem kell!
Úgy látszik, én is ebbe a hibába estem…?
Szürke ruha, szürke sapka
A tanári szoba is olyan, mint mindenütt másutt. Írógépek, osztálynaplók, papírok, dossziék. Csak hát, amint belépünk, két szürke ruhás fiatalember felugrik a helyéről, lekapják a sapkát a fejükről, és vigyázzba vágják magukat.
– Leülhetnek – mutat az üres székekre a nevelési szolgálat vezetője.
Bűnöző tanár? Én még nemigen hallottam ilyenről. Oroszt és fizikát tanított az általános iskolában. És most a szabadságvesztését tölti? Valószínűleg a tekintetemből megérezhette kétségeimet, mert azonnal védekezőn magyarázott.
– Én nem csináltam semmit. Hülye voltam és kész. Orgazdától vettem lopott alkatrészeket. De most már mindegy. Amíg itt vagyok, matematikára korrepetálom a társaimat.
– Mióta van bent?
– Január óta.
– És mikor szabadul?
– Szeptemberben.
– Maga bizonyára könnyebben szót ért az elítéltekkel…
– Azt hiszem, igen, mert köztük élek.
– A “civil” tanárnak nehezebb?
– Megfizethetetlen, amit ők itt csinálnak. Mert nehéz azokkal, akiknek nincs valamiféle kedvezményük. Bármit mondhat nekik az ember. Aztán, ha rossz híreket kapnak otthonról, idegesek a fiúk. Meg kell őket nyugtatni. Csak úgy lehet tovább folytatni a tanítást.
– Magának viszonylag jó dolga van. A saját szakmájában dolgozhat.
– Ha azt vesszük, hogy erős fizikai mimikát is végezhetnék a főiskolai diplomámmal…
Akiknek valamiféle végzettségük, iskolájuk van, “szerencsésebbnek” mondhatók. Az egyik elítélt például a szakköröket fogja össze, hogy időben, percre pontosan, zökkenő nélkül menjen minden.
– Milyen szakkörök vannak? – kérdem a harmincöt körüli jól ápolt fiatalembert.
– A zenei szakkörösök hetente öt alkalommal jönnek össze. Tartunk beat- és népzenei szakkört. Most kaptunk egy zenetanárt, aki szakavatottan irányít bennünket. A képzőművészek kinti rajztanár segítségével tanulják a rajzolás és a festészet alapjait. Az irodalmi és honismereti szakkörben a könyvtár anyagával ismerkedhetnek meg az elítéltek. Minden kedden délután filmszakkör működik. Ez arra szolgál, hogy összekösse az elítélteket a külvilággal. Legutoljára az Ezüstnyereg című olasz-amerikai westernfilm ment. Két-három hétig is erről beszéltek a fiúk. A zenés gimnasztikai (aerobic) foglalkozás mellett van egy zeneelmélettel egybekötött program is. Aztán most fáradozunk egy irodalmi színpad megalakításán is…
– Hogyhogy magára bízták ezt a feladatot?
– Talán a nagy bizalomnak köszönhető. Némi gyakorlatom van a népművelés terén. Idegenvezetéssel foglalkoztam másodállásban. Különben bányatechnikusi végzettségem van.
– Most mi az elfoglaltsága?
– Aerobic, kondi torna lesz. Ha van kedve hozzá, nézze meg.
A zene elkezdődik, Esztergályos Cecília diktálja az iramot – magnetofonról. Nekem egy kicsit furcsa, ahogyan énekelve, sóhajtozva mondogatja: “A has feszes, a csípők mozdulatlanok, a fenekeket is feszítsük meg… Nyújtás és hajlítás, nyújtás és hajlítás… Föl, tovább, egy, kettő, három, négy… Kíméletlenül számol: nyolc és megfeszítjük, erőből!!! A fiúk izzadnak, csurog róluk a verejték, de megállás nélkül csinálják.
Amint állok és figyelem a “kondicionáló táncot”, a csoportvezető nevelő érdekes dologra figyelmeztet.
– Látja, van, aki nem tudja megcsinálná a paprikajancsi ugrást. Képtelen egyszerre terpeszállásban ugrani és a fej fölött tapsolni. Egészen biztosan idegrendszeri problémája van. Mert rossz a mozgáskoordinációja. Erős fizikumú gyerekek nem bírják végigcsinálni a húsz percet. Tessék megnézni, még egy sarkon gördülést sem. Szétesik a mozgásuk… Ilyeneket ki lehet szűrni, aztán pszichológushoz, ideggyógyászhoz lehet küldeni őket.
A zenének vége. Kifulladva mennek mosakodni, hogy utána tisztán, fegyelmezett sorban induljanak közösen az ebédlőbe.
Az a férfi, akivel az előbb a kulturális munkáról beszélgettem, engedélyt kér, hogy még mondhasson valamit.
– Bárcsak többször lehetne ilyen foglalkozás! De a heti két alkalom is nagyon jó. Kezdetben előítélettel voltak az aerobic-kal kapcsolatban. Kegyed is meglepődve jegyezte meg: és hát fiúk csinálják? Mondogatták nekünk, hogy titokban biztos nők vagytok! Pedig itt semmi másról nincs szó, csak arról, hogy sokan fejletlenek. És a sport révén igyekszünk őket rávezetni, hogy eddzék a testüket. Ismeri a közmondást? Ép testben ép lélek!
A totóbotrány “áldozata”
Mielőtt még tovább mennénk, gyorsan elmondom: egyetlen szakköri foglalkozás sem kötelező. A nevelőtisztek felkínálják a lehetőségeket, igyekeznek, hogy minél többen érdeklődjenek iránta. De erőszakkal nem lehet nyitva tartani a “rádiót”.
A nyolcezer kötetes könyvtárban a könyvtáros szintén elítélt.
– Minden reggel azzal kezdem, hogy átveszem a könyveket azoktól, akik szabadulnak.
– Mindennap szabadul valaki?
– Igen. Vagy átviszik máshová, más börtönbe. A körletírnokoktól kapom meg a névsort. Azután megérkeznek az újságok. Zárkák szerint osztom szét.
– Ahogyan a filmekből ismerjük?
– Igen, úgy.
– Milyen könyveket kölcsönöznek ki általában az elítéltek?
– Szépirodalmat.
– És a témájuk?
– Könnyebb műfajúak. Igaz, van egy-két kivétel, de… Szilvási, Berkesi a keresett.
– Itt látom a polcon Puskint is…
– Amióta én itt vagyok, nem emlékszem, hogy ilyesmit elvittek volna.
– Maga mit szeret olvasni?
– Engem a sporttal kapcsolatos futball-szakirodalom érdekel. A totóbotrány egyik áldozata vagyok.
– Mennyit kapott?
– Négy évet…
Zenehallgatás közben a nevelő kérdez.
– Mire gondol?
– Sivatagban jártam…
– Látja – fordul hozzám -, ez kimondottan a szegényes fantázia jele. Az illetőnek eszébe se jut, hogy virág is lehetne ott. Ül, és képtelen – képekben gondolkodni.
Van, aki viszont járt a falujában, templomban, látta a házát, a kislánnyal sétált, harmatos fűben szeretkezett.
– A fantáziagazdagság és a bűnözés kapcsolata foglalkoztatja a pszichológusokat – mondja Végh József csoportvezető nevelő. – Egy gazdag fantáziájú ember rengeteg történést, cselekvést előre le tud játszani önmagában. És egy társadalmilag elfogadott jó választ is képes előre kialakítani. A fantáziaszegény ember erre képtelen. Vagyis nem számol a következményekkel, hogy mi lesz három nap múlva… Szidják az anyját, ölre megy, kést ragad, és máris itt találja magát.
– Attól lesz valaki bűnöző, hogy nem készül fel az élethelyzetekre?
– Több fajtája lehet, hogy ki, miért követ el bűncselekményeket.
Van, aki nem tudja jól kifejezni magát. Erőszakos nemi cselekményt elkövetőknél sorozatban van ilyen. Hiányzik az a kommunikációs rendszere, amellyel megértetné, hogy tetszik neki a lány. A fantáziadús ember udvarol. Hiszen az önmagának is kellemes érzés. De a primitív képtelen az ilyesmire, képtelen a lány tudtára adni a vágyait. Utánalopakszik és hátulról leteperi. Volt itt egy huszonkét éves fiú, akinek az első szexuális kapcsolata az volt, hogy megerőszakolt egy lányt. Ez az ember dadogott. De nem születésétől fogva. Szerzett dadogásról van szó. És ez már a szülő, iskola felelőssége!
– Hogyan is mondta? Hogy ön nem a tétlenség fegyelmét akarja itt a börtönben kialakítani, hanem a tevékeny fegyelmet…?
– Igen. Erre lenne szükség a civil életben is. Kevesebb volna a bűnözés. Mert a primitív ember nem tud mit kezdeni a szabad idejével. Elmegy kocsmázni, szív egy kis nitróhígítót, gyógyszert vesz be az ital mellé. Hogy vele is történjen valami! A népművelési intézményeknek ebben is nagy a felelősségük. Be kellene csalogatniuk az embereket a művelődési házakba. Okos programokat kell kínálni nekik. Majd csak bemennek! Meg kell tanítani őket, hogy mit kezdjenek magukkal. Van, aki harmincévesen itt ismerte meg a fogkefe használatát.
– Mióta dolgozik itt?
– Három éve.
– Kemény három év volt?
– Igen, az.
– Másképpen, látja az életet, mint azelőtt?
– Időnként egy-egy ember sorsa nagyon megfog. Lelkileg is megterhel.
– A magánéletében el tudja felejteni ezeket a gondokat?
– Nem lehet. Habár az utóbbi időben megfigyeltem, visszafogottabb vagyok. Mert észrevettem, hogy az újabb átélés fáraszt, kiborít.
– Mennyiben változott meg, amióta itt dolgozik?
– Körültekintőbb lettem az emberek megítélésében. A szép mondattól, kedves gesztustól, sima arctól nem lágyulok el. A három lépés távolságot meg kell tartani.
A legnagyobb közművelődési objektum
Miért is kell erről beszélni? Mert a börtönélettel kapcsolatosan végtelenül sok a téves nézet. Sokan még mindig úgy vélik: a rabokat kínozzák, gyötrik. Sötét pincehelyiségben, súlyos golyóval vannak odaláncolva a falhoz, csöpög a fejükre a víz…
Pálhalma az ország egyik legnagyobb közművelődési intézetének is tekinthető. Tavaly decemberben készült egy felmérés. Az akkor fogva tartottak 4 százaléka teljesen analfabéta volt, 11 százaléknak volt valamilyen alsótagozatos végzettsége, 13 százalék volt szakmunkás, 2,4 százalék érettségizett és 0,6 százalék végzett valamilyen felső iskolát.
Akad tehát feladat bőven.
Lukács Györgyi
fotók: Stalter György
