Kalász Márton – Téli bárány XIV.


Jelenkor – 1985. január


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2021

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

11.

Anyánk nemigen örült, hogy Pauli traktoros. Apánk se, de ő hallgatott. Pauli két-három naponként került elő, olajosán, piszkosan, anyánk hiába főzött neki, nem volt étvágya. Sovány volt, kialvatlan az éjszakai szántásoktól, köhögött a cigarettától meg hogy sokszor nem lehetett hova húzódni az eső elől s a szél szárogatta rajta a ruhát. Apánk az uradalomból lett állami gazdaságba járt. – Volna neked is ottan hely – mondogatta bátyámnak -, minek ez a gépállomás. – Pauli nem válaszolt, legföljebb fintorgott, s apánk nem firtatta tovább. Anyánk bizony igen. – Én tudom, minek neki – szólt közbe -, ott az a sok lány, az kell neki. A traktoros lánykák. – Apánk a fejét csóválta. – Ne beszélj mindig annyit, mondtam már. Traktoros nálunk is lehetne az államiban. – A fagy már kezdte lepni a földeket, Pauli még kint volt valamelyik határban. Aztán a traktor indításkor eltörte a karját. Gipszbe tették a kórházban, a brigád vezetője hozta haza a hegyre rossz motorbiciklin. – Úgy kell neked – sopánkodott anyánk -, bizony úgy kell. Legalább vége ennek a cigányéletnek. – Pauli a kályha mellett üldögélt meg az ablakon nézegetett ki. Bámulta a zúzmarát, szunyókált a hencseren, de csak nyugtalan volt. – Mondd meg nekem őszintén, Pauli – kérdezte Meinrad, amikor kint járt s átjött hozzánk -, nem féltek ti kint a lélektelen határban, a sötétben? Ha úgy éjszaka szántotok? Nem féltek, hogy hátulról valaki kupán vág? Én nem tagadom, félnék. – Anyánk főzött, ringatta derekát a platni fölött. – Ugyan, nem jár arra a fene se. – Pauli somolygott. – De, valamitől félek. Attól, hogy a cigányok hátulról elvágják a nyakamat. – Anyánk fenyegetően nézett rá. – Kísértsd az istent – szólt. Meinradhoz fordult. – Ne higgy neki. Olyan ez, mint én. Nem fél a sátántól se.
A kemény téli úton már én is mindennap hazajártam az iskolából. Magam, hisz Larenc szeptembertől megint átkerült a kisebb faluba, a fiatal tanítónő elé. Nekem az utolsó esztendőn már nem volt érdemes változtatnom. Nem is tudtuk, kötelesek vagyunk-e, megéri-e a nyolc osztályt végigjárni, anyánk azt mondta, én csak járjam. Meinrad Péter is járta, de hol jött, hol nem. Úgy volt megbeszélve, ha nagyon rossz az idő vagy elmerülnék a sárban, maradjak csak bent a faluban, menjek le s aludjak Meinradéknál. Meinradék mindennap a postást lesték. Mariékat a nyár elején kitelepítették. Meinrad nem akarta elhinni a váratlan hírt, de aki jött, bizonygatta, Mariék ott vannak a városban, az állomáson bevagonírozva, ha sietnek, még ott érik őket s láthatják. – Az én nászom a kommunista párttitkár – mondta Meinrad Agnesz néninek -, ez csak valami pletyka lehet. – Agnesz néni útnak eredt Péterrel, Meinrad is persze utánuk. Ott találták őket az állomáson. Mari sírva fakadt, amikor meglátta a szüleit meg Pétert. A nászék komoran néztek. Mari ura meg sógora szintén. – Csak tudnám, kinek voltam én itt útban – hajtogatta a nász -, de megtudom. – A család hallgatott. Mari halkan megmondta anyjának, hogy állapotos. Jézusom, még ez is, esett kétségbe Agnesz néni. Vigyázz magadra, lányom, súgta Marinak. Még aznap útnak indították őket. Egy hét múlva Zwickauban voltak. A férfiakat beosztották bányába, az asszonyok odahaza maradtak. Meinradék hamarosan megkapták az első levelet Maritól. Nincs mit enni, írta, egymás hegyén-hátán laknak a házakban, senki se örül a jövevényeknek. De mindezt ki lehetne bírni, csak a honvágy ne lenne akkora. “Az embernek csak egy hazája van, mondja az apósom, most tanulom, mennyire igaza van, ha ez a haza elárulja az embert, mondja, többé semmi nincs.” Agnesz néni hosszan sírt ezen a levélen, Meinrad is nyeldekelt a meghatottságtól. Külön kihozták nekünk, olvassuk mi is, mit ír Mari. De aztán Meinrad olvasta fönnhangon előttünk, s annál a helynél, ahol Mari az apósát idézi, Meinrad hangja hirtelen elcsuklott. Anyánk is bólogatott s törölgette a könnyeit.
Szerettem ősszel Meinradéknál maradni. Péterrel egy ágyban aludtunk. Rendetlenkedtünk persze, mindig volt miről sustorognunk, nem úgy, mint régen. Kezdtem újra megszeretni Pétert. Péter szerelmes volt egyik osztálytársunkba, róla beszélt. Agnesz néni még lámpaoltás előtt ránk nézett, már elég a dünnyögésből, mondta, aludjunk. – Mondjak neked valamit? – kérdezte halkan, izgatottan Péter. Szemérmetlenségeket sorolt, néha arról a lányról is, akibe szerelmes volt. Agnesz néni, ha véletlenül meghallotta, miről sugdosunk, dühösen rászólt Péterre. – Úgy látszik, régen vágtam végig rajtad a söprűvel – mondta. – Nem szégyellitek magatokat, disznók. – Meinradéknak nem fali ingaórájuk volt, hanem nagydarab, öreg vekkerük. Szerettem hallgatni a ketyegését még elalvás előtt a sötétben. Meg az eső hangját, s hogy odakintről neszek hallatszanak be, valaki elmegy az utcán az ablak alatt. Péter közben már szuszogott. Nálunk a hegyen lépések sose hallatszottak, inkább a fák zúgása, egy-egy távoli állathang. November közepén hirtelen arra ébredtem, hogy a szobában világosság van, halkan beszélnek, Agnesz néni is, Meinrad is az asztal mellett áll. Szemben velük Szeifert Pista, a Mari ura ül. Ráeszméltem, mintha hallottam volna álmomban, hogy valaki óvatosan veri az ablakot, s Agnesz néni fölriadva azt kérdi: jaj, ez ki lehet? De nem tudtam igazán, álmodom mindezt, vagy valóban van valaki odakint. Péter is föleszmélt, a dunyha alól néztük, mi történik a szobában.
Szeifert Pista a kitelepítésből, Zwickauból szökött haza Magyarországra. A többiek is úton vannak, mondta, csak Ausztrián át jönnek. Ő megkockáztatta a legrövidebb utat s sikerült neki. Marival csak lassan tudnak jönni, vigyázni kell rá, a hetedik hónapban van. Jézus, Mária, Szent József, csak ebben segíts, sóhajtozott Agnesz néni. Bennünket, Pétert meg engem megfenyegettek, el ne áruljuk, mit láttunk, hallottunk. Én, ha nem volt muszáj, nem is mentem Meinradékhoz aludni, ne legyen nekik kellemetlen. Szeifert Pista csak hazamerészkedett a maguk falujába, hogy körülnézzen. Volt házukban telepes lakott, éjszaka arra is járt s bekémlelt az udvarra, másnapra visszaért. Két hétre rá megérkeztek Mariék. Egyenesen Meinradékhoz jöttek. Amint szürkült, lelopództak a kerten. Marinak tüstént ágyat vetettek, annyira fáradt volt, lába rettenetesen dagadt. Később a túlfűtött, elfüggönyözött konyhában ült, meztelenül a hokkedlin, hasa előredomborodott, Agnesz néni meleg szappanos vízzel mosdatta. Mari csöndesen sírt a kimerültségtől, anyja simogatta, vigasztalta, törölgette, ne féljen, most már idehaza van, majd csak jóvá lesznek. S maga is sírdogált. A többiek odabent halkan beszélgettek, illendőségből egyik se jött ki a konyhába. Meinrad faggatta a nászékat, merre, hogyan jöttek, milyen viszontagságban, s mi lesz, ha a rendőrség az ittlétüket megtudja. Szeifert széttárta a karját. – Előbb-utóbb megtudja. Muszáj neki. De talán mi is, kinek voltunk az útjában. Én ebben az országban a múltban is szenvedtem – dohogott. – Hallja, maga benne volt a pártban nyakig, ahogy mondja, a múltban is, nem értem, hogyan fordulhatott elő ez? – kérdezte Meinrad. – Nem kell most firtatni ezt se, azt se – mondta Pista, s ez az apjának is szólt, az apósának is. – Nem kell nagy szavakat se használni. Igyekezzünk, hogy valahogy megússzuk. – Az öreg Szeifert megbántódott. – Talán tudsz valami alkalmas tanácsot, fiam – szólalt meg ingerülten.
Tanácsot senki se tudott. Üldögéltek Meinradéknál, lapultak, féltek. Füleltek naphosszat, éjszaka, mindenki éber volt. Ha a kutya csak elvakkantotta magát, iparkodtak föl a padlásra, be a kamrába. Meinrad észrevétlenül kibontotta a padlás végében levő nyílást, amit az öregasszony még annak idején befalaztathatott. Ajtót tett rá, létrát alá. A szomszédok, ha valamit láttak is, szerencsére nem kérdezősködtek. Ha jön a rendőrség, mindenki föl a padlásra, a padlás végében le a létrán, s szanaszét a kertekbe. Ez volt a terv. Napra nap tétovábbak lettek, valaki akaratlanul is, nem azért, hogy kipillantson rajta, az ablakhoz ült, azonnal rászóltak, jöjjön el onnan. Nehezen is fértek, a hátsó szoba nem volt fűthető s hideg lett aludni. A férfiak vállalkoztak. Mari alig tudta kipihenni magát. Elnehezedett, minden neszre fölrezzent s elsírta magát. Az öreg Szeifert jó két hétig bírta ezt a bujdosást. Egy nap fölállt a reggeli mellől s azt mondta, ma lesz az a nap, bemegy a városba, a rendőrségre. Jézus, Mária, susogott Agnesz néni. – Nincsenek itt jó helyen, nász? – kérdezte fönnhangon. – A legjobb helyen, nászasszony – mondta Szeifert. – De nézzen Mari lányunkra. Lehet, maholnap legyöngül. A gyereket úgy kell megszülnie, hogy bejelenthessük, megkeresztelhessük. Nekem kell rendeznem ezt a dolgot, muszáj addig elrendeznem.
Szeifertet végighallgatták a rendőrségen, aztán várakoznia kellett. Hallotta, a másik szobában telefonálnak, mintha a Lakos nevet is kiejtették volna. De az ajtó csukva volt, nem bizonyos, hogy jól hallotta. Nem tudta, mennyi idő telt el, kinyílt az ajtó s behívták. A járási rendőrkapitány adta át neki személyesen az ideiglenes tartózkodási engedélyt. A többiek is jöjjenek be minél előbb, mondta szenvtelen hangon. Szeifertnek már a nyelve hegyén volt, arra adna-e magyarázatot, miért vitték el őket. De csak annyit kérdezett, halkan, ezzel a papírral, ha ezt fölmutatják, nem bánthatja őket senki? – Senki – mondta a kapitány. – S tovább mi lesz velünk? – A kapitány széttárta karját. – Azt nem tudom. – Szeifertnek eszébe jutott, mintha imént a Lakos nevet hallotta volna bentről. Átment a téren, be a pártba. Lakost, akit alig ismert, ott találta. Lakos arcán nem mutatkozott meglepetés, talán készült rá, hogy ő jön. – Áruld el nekem, kinek voltunk mi útban – fakadt ki mindjárt Szeifert. – Ha tudnám, se árulnám el – válaszolt Lakos. – Túlságosan el voltunk foglalva a választással, a pártharccal. Nem figyeltünk eléggé rátok, falusiakra. – Szeifert megkérdezte, van-e valaki ebben a városban, aki most már meg tudja mondani, mi legyen velük. – Van – mondta Lakos -, én. – Elvitte Szeifertet az Eötvös utcába, mutatott egy udvari lakást. Kulcsot hirtelen nem tudtak szerezni, csak az ablakon nézegettek be. – Nem rossz kis hely ez – mondta Lakos. – A kulcsot én majd megkerítem s őrzöm. Csak nektek hamarosan, még karácsony előtt el kellene foglalnotok. – Szeifert nem akart hinni a fülének. – Valaki kacsingat rá – folytatta Lakos -, de én nem akarom. Jönnek-mennek itt, tudod, nagy a lakásvadászat.
Mari január elején már az Eötvös utcában lett rosszul, este, ködben bevitték a kórházba, s éjszaka megszülte a fiát. Mindkét család nagyon boldog volt, Meinradot az öröm még hozzánk is kiszalasztotta a hírrel. Pista meg az öccse elment autórakodónak. Az öreg Szeifert a kályha mellett üldögélt, sütkérezett a dicsőségben. Nem hagyta magát lebeszélni, elment haza a falujába. Végiglátogatta a rokonokat, mindenfelé mutatkozott, a kocsmába is bement. Az emberek szó nélkül kezet fogtak vele, egy fiatalember az asztalnál megkérdezte tőle: – Most megint maga lesz nálunk az úr, Jani bácsi? – Szeifert nézett rá, kiértette a szavakból a gúnyt, megitta a fröccsét s kiállt a buszmegállóba.
Tavaszelőn beállított hozzánk nagyanyánk. Nem akart semmi különöset, csak látni bennünket. Engem mindjárt faggatni kezdett. – Tudod, találkoztam valakivel a Szigeten, akinek épp ilyen legény kellene a tanyára, amilyen te vagy. Jó kéz alá való kis mindenes. Nagyon rendes család, rég ismerem őket. Gyerek nincs náluk – mondta. – Ha megbecsülöd magad, talán még örökölhetnél is. – Engem nem kellett biztatni. Untam az iskolát, szerettem volna kijutni valamerre. Irigyeltem Paulit a jövés-menéséért, hogy karja rendbe jött, nem ment vissza a gépállomásra, hanem apánk vitte az állami gazdaságba. Nekem azt mondta, itt se lesz sokáig. Nem szereti a nagy parancsolgatást. A város szélén, a Duna-parton földmérő mérnökök dolgoznak, ők is keresnek munkást. Viharkabátos munkástoborzók járják a környéket, ezt tudtuk mi is. Az állami gazdaságba nemrég idősebb agronómus került, aki nagyon fogta a népet. Tenyere Ferenc volt a neve, s félkarja hiányzott. Hamar csúfneve lett. Féltenyere, a háta mögött mindenki így hívta. Az agronómusnak is fülébe jutott, s azt mondták, bátyámra, Paulira gyanakszik, hogy ő találta ki. A földmérő mérnökökhöz falusiak nem sokan álltak be, nem volt bizalmuk a nekik idegen munkához. Harmat Izsó lányai jelentkeztek a kisebb faluból, figuránsok lettek, jó úri cigányosan kiöltöztek mindennap. Pauli biciklivel bement a városba, látta őket, meg is állt beszélgetni velük. A nagyobb faluban termelőszövetkezeti csoport szerveződött, oda is kell ember, mondogatták. A csoport elnökének a legidősebb Molnár volt kiszemelve, de Szávó is, ahogyan anyánk tudta, benne volt nyakig. Az állami gazdaságnak át kellett adnia a régi uradalmi földekből valamennyit. A csoportba aztán főképpen a szegény svábok s a székelyek mentek. Alakult később egy másik csoport, abba azok léptek, akik se a szegény svábokkal, se a székelyekkel nem akartak közösködni. A módos svábok meg a fölvidékiek. Anyánk indulatosan szemmel tartotta Paulit. Nem akarta, hogy akár a mérnökökhöz álljon be dolgozni, akár a csoportot próbálja ki. Hanem ahogyan ő szerette volna, maradjon szépen apánk mellett. Pauli néha ivott is, megverték a kocsmában, ősszel majdnem megkéselték a pusztai bálban. Pauli azt mondta anyánknak, fölnőttem, odamegyek dolgozni, ahova akarok. A pénzt hazaadom, a többi az én dolgom. Nagyanyánk még védelmébe is vette, apánk nem szólt. – Ha a te fiad volna – mondta nagyanyánk -, azt mondanám, olyan, mint apád volt.
Mielőtt elmentem volna a Szigetre, anyánk bevitt a nagyobb faluba a tanítóhoz. Vasárnap délután volt, a tanító épp aludt. Kijött, ingatta a fejét, kár, mondta, hogy egy ilyen fiúnak nincs lehetősége tanulni. – Vizsgázni okvetlenül gyere vissza júniusban, megadom így is, hogy hiányzol a bizonyítványt. Fontos, hogy a nyolc osztályod meglegyen. – Másnap útnak indultunk nagyanyánkkal. Leglább húsz kilométert mentünk gyalog. A tanya, ahova vitt, megtetszett nekem, a házaspár is szíves volt. A néni szeretett jól főzni, az ember nem olyan sok dolgot adott. Kicsit úgy voltam valóban, mintha fiuk, vagy legalábbis rokonfiuk volnék. Minden hónapban egyszer hazamehetek, vigasztalt Miklós bácsi, amikor nagyanyánk után néztem. A tanyát Csóka-tanyának hívták. A szomszéd tanyán Csókáék rokonai laktak, nekik is kellett volna egy magamforma fiú. Nekem mindjárt Kleiszt Ádám jutott eszembe. Két esztendeje meghalt az apja, elég ínségesen éltek. Első hazamenetelemkor el is csábítottam magammal Ádámot. Ádámnak egyáltalán nem volt olyan jó sora a tanyán, mint nekem. Hajnalban keltették, a gazda még visszafeküdt, tavasszal az istállóban, a jóidő beálltával a szénapadláson aludt. Húsz forinttal kevesebb volt a havi bére, mint nekem, s késő estig csak hajtották. A gazdaasszony sose adott neki uzsonnát, mint nekem a gazdaasszonyom. Ádámnak igen nagy honvágya volt. Egyszer fölküldték a szalmakazal tetejére, igazgassa meg a nehezék drótszálat, s Ádám meglátta a messzi dombokat, ahogyan ő gondolta, a pusztának a nagyobb faluba vivő alléját. Attól fogva minden kis szabadidejében fölkapaszkodott a kazal tetejére s nézett a dombok felé. Ha vasárnap átmentem hozzá, engem is fölcsalt s elszomorított. Üldögéltünk ketten, nem is beszélgettünk, csak bámultunk hazafelé. A gazdáék hiába mulattak rajtunk, nem jöttünk le. Adámot csak második hónap végén engedték haza velem. Végig esőben gyalogoltunk, a kövesút mentén a fák alatt duplán csurgóit nyakunkba a víz. Levettük a cipőnket, nadrágunkat térdig föltűrtük. Valaki fölvett egy darabon a szekér derekába. A kompra is sokáig várni kellett. Adám a zsebében szorongatta kéthavi bérét, pontosan száz forintot, hogy majd odahaza anyja kezébe adja. Gondosan bepólyálta a zsebkendőjébe, meg ne ázzon. Az eső akkor hagyott valamelyest alább, amikor túljutottunk a városon. Hamarosan elváltam Adámtól, s megbeszéltük, másnap, vasárnap ebéd után ezen a helyen várom meg őt. – Ha esik, odafönt leszek a Báráczék présházának eresze alatt – mutattam Ádámnak. – Akkor majd kiálts.
Odahaza csak apánkat találtam. Főzött. – Anyánk bement a nagyobb faluba – mondta -, megnézi, rajta vagyunk-e a listán, kitelepítenek-e bennünket is. – A listát a hét közepén akasztották ki a községháza hátuljában, a volt gazdakör termében. A nagyobb falu utolsó volt a környéken, máshonnan már mindenünnen útnak indították a németeket, akiket kiszemeltek. Anyánk azzal érkezett meg estefelé, mi hálistennek nem szerepelünk. – Ötször végigolvastam a listát, körben mind a négy falon. Ott volt az egész falu, gondolhatjátok. Azon lepődtem meg, még csak nem is sírt senki azok közül, akik tudják, hogy viszik őket. A te Ádám barátodék sajnos szintén rajta vannak – mondta nekem. – Ő aligha megy vissza veled a Szigetre.
Nem szerettem már annyira a tanyán lenni. Mindig Ádám jutott eszembe. Hallottam, napokig vagonban voltak a szomszédos állomáson, egy férfi hajnalban meg akart szökni, mindjárt a töltésen túl elfogták, s az egyik rendőr úgy orrba találta verni, hogy nem tudták a vérzést elállítani. Ádám anyja csöndben sírdogált a vagon sarkában. Amikor reggel a kútnál volt vízért s meglátta a férfit, amint orrából patakzott a vér, egyszeriben följajdult. A rendőr, aki segédkezett a férfinak a kútnál, meg is kérdezte, valami köze van-e ehhez az emberhez. Kleisztné majdnem kimondta, ő annak a lánynak az anyja, aki egy nappal a bevagonírozás előtt eltűnt a faluból. Kleiszték nem tudták, Irén hova lett, rettegtek, hogy keresik, elfogják s meggyötrik, s rájuk is mindenképp büntetés háramlik. Nem tudták, az egyik kitelepítő mindjárt a bevagonirozás napján szép csöndben kihúzta a névsorból. Irén a Szigeten bujkált, dolgozott kosztért, szállásért apja régi ismerőseinél a tanyán. Ősszel aztán már visszamerészkedett a faluba, s a nagynénjétől várta a segítséget. Irén nagyon szép lány lett, szebb a nagynénje lányainál. A fiúk megjelentek a ház előtt, udvaroltak volna Irénnek. Hazajött hadifogságból, utolsónak a faluban, Irén unokatestvére, egyelőre heverészett a verős őszi időben, sétált, s kedvére kötözködött Irénnel. Látszott, a lány útban van neki. Irént senki nem védte meg, lett napra nap veszekedés. Irén elköltözött a nagynénjétől, beállt télire a mi Bánó Antalunkhoz cselédnek. Odahaza én nem láttam, nemigen jutottam be a faluba, karácsony előtt a városban, a fogadalmi templom mögötti bolhapiacon járkáltak Bánónéval, én meg éppen ideát voltam a gazdasszonyommal.
Az ünnepek előtt még át tudtam jönni a Dunán, a jégkása már kezdett egymáshoz tapadni, de a sokacok azért még jöttek-mentek a ladikjaikkal. Csókáék ugyan arra biztattak, maradjak a tanyán, karácsonyozzak velük, ki tudja, pillanatok alatt merre fordul az idő. Náluk jó helyen vagyok. Engemet nem lehetett tartani. Karácsony s újév közt aztán beállt a jég, nálunk a hegyen sok hó leesett, tudtuk, a Dunán senki nem mer közlekedni. Titokban örültem ennek az időnek, üldögélhetek végre idehaza a szobánkban, a melegen a többiekkel, telelünk, alszunk, nézelődünk, ha a hótól, ködtől látunk valamit. A présházukba kikecmergő városiak is azt mondták, még mindig nincs akkora a jég, hogy rámerészkedne valaki. Pauli azon kötözködött anyánkkal, mért kell nekem egyáltalában visszamennem a Szigetre. – Eddig szeretett ott. Vagy nem így van? – nézett rám anyánk. – S jó is volt neki. Ezek a Csókáék úgy bánnak vele, mint a sajátjukkal. Ő nem olyan, hogy mindenhol föltalálja magát, mint te. – Pauli úgy gondolta, nekem is jobb volna a mérnökökhöz jelentkeznem kőművestanulónak. Németet is vesznek föl, ő megérdeklődte. Ha elkezdik építeni a gyárat, lenne munkám, ha meg kitanulok, szakmám. – Nem akar ő kőműves lenni – szólalt meg helyettem anyánk. – Különben ezek az egyenruhájukkal. Ki tudja, lesz-e ezekből valami. Láttam őket, úgy néznek ki, mint a zsidók. – Most már apánk is közbeszólt a kályha mellől. – Jaj, a nagy szájad megint, a meggondolatlan beszéded. Láttál te már olyat tányérsapkával?
Anyánk nem hagyta magát. Nem arról van szó, mondta, hogy olyanok, hanem arról, volt itt egyenruha, nem is olyan régen. S megégettük a szánkat benne szépen mindannyian. Anyánk attól félt, ezt most bevallotta, ha ezek az idegenek egy nap meggondolják magukat s odébbállnak, aki mellettük dolgozik, annak is mennie kell velük. – A mai világban nem a maga ura már senki, nem tehet, amit akar. Én se kívántam menni akkor. Mégis muszáj volt, mert vittek. – Ez már Paulinák szólt, aki ősz elején mégiscsak beállt a mérnökökhöz. Bátyám most nem mosolygott anyánkon, csak azt válaszolta, hiszen már a házakat is építik a város szélén, a régi kerteken, amikben majd lakni akarnak. Nekem végtére muszáj volt indulnom vissza a Szigetre. Anyánk látta, milyen keservesen szánom rá magam, s elkísért. Amúgyis elkísért volna, ha nem keserveskedem. Mindjárt az állomás környékén megnéztük, hol van megbízható lábnyom a jégen. Már útközben vékony hó kezdett szállingózni. Anyánk siettetett, köd is volt, a túlsó partot épp csak sejdíteni lehetett. A lábnyomok ide-oda kanyarogtak a jégen, egész ösvény volt megtaposva. – Nagyon ügyelj – mondta anyánk. Félszegen ráemeltem tekintetem. – Indulj. – Lassan félelem fogott el, amint lépegettem. Kétszer is visszanéztem, anyánk ott állt moccanatlan a part magasában. A hó csikorgott, mihelyt a kitaposott nyomokból kikeveredtem. Olyan hangja volt, mintha megreccsenne a jég. Mire harmadszor megfordultam, a városi part elé már odanyomult a köd. Sötét foltokat lehetett legföljebb kivenni. Egyik ilyen anyánk volt. Tudtam, hogy az, addig, amíg nem úgy érzi, hogy átjutottam, nem mozdul el a helyéről. A köd a Sziget felől sűrűsödött. – Ejnye, te aztán nem félsz – szólalt meg közvetlenül a fejem fölött valaki. Megrázkódtam, elállt a szívverésem. Báránybunda-szagú, csizmás magyar magasodott előttem. – Már csak néhány lépés s a Szigeten vagy, ahova igyekszel – nevetett. – Bátorságos menni a városi részen, mit vettél észre? – kérdezte. Nagy levegőt szippantottam. – Lehet menni – szóltam hangosan.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros