Épül az erőmű

Szabad Ifjúság – 1951. november 25.

Sztálin Vasmű erőmű-épít­kezése, 1951 november 23, déli 12 óra. Ebédszünet van. A lassan szitáló esőben öt fiatal áll a hatalmas, előregyártott vasbetonelemek mel­lett. Mögöttük alig 40 méterre már a magasba törnek az erőmű első betonkeretállásai. Négy hónappal ezelőtt még jóformán semmi sem látszott ebből az építkezésből – ma már három – és öt nap múl­va még két 25-30 méter ma­gas keretállással válik egyre kivehetőbbé az erőmű monumentális alakja.
A nézőket lenyűgözi a lát­vány. Ha nem védené őket sapka és esőköpeny, akkor sem törődnének a szitáló eső­vel. Újak ezek az ifjúmunká­sok a Vasműnél, alig három hete jöttek Budapestről, nem szokták még meg az építke­zés rendkívüli gyorsaságát. De az építőmunka lázas üteme magával ragadta őket, megértik, mit jelent itt dol­gozni. Ezért határozták el: az új város lakói maradnak egész életükben. Mile Antal ide hozza a családját, Reibling Vilma, Burján Dezső, Juhász György is itt akarnak maradni.
Ha valaki, akkor az építők akarják világosan látni azt, ami kezük alatt formálódik valósággá: a terveket. Jobban megy akkor a munka, ha tudja az ember, hogy mit épít. Nagy figyelemmel hallgatják hát Hofferreich György ifjú­munkás szavait, aki már ré­gebben itt dolgozik. A beszélő kezeivel széles mozdulatokat tesz és a levegőbe rajzolja az erőmű alakját. Keze nvomán a fiatalok nem a frissen fel­túrt földet, hanem a szén- tárolót, a szállítószalagokat, kapcsolóházat, a műszaki iro­dát látják. Gondolatban már 1954-ben vannak, amikor tel­jes kapacitással működik a Sztálin Vasmű új büszkesége: az erőmű.

A sztálinvárosi Erőmű távlati képe

Talajtömítés – robbantással

Sztálin Vasmű erőműve, 1954 november 23 déli 12 óra. Ebédszünet van. Az őszi eső cseppjeit szivárványszínűvé festik a hét hatalmas kémény­ből felszálló füstgomolyok. Juhász György széles mozdu­latokkal magyaráz a buda­pesti vendégeknek, hogyan épült ez a hatalmas alkotás.
– Régen azt mondták, hogy homokra még kis kuny­hót sem lehet építeni. Nekünk azonban a szovjet tudomány megmutatta, hogyan lehet a gyenge lösztalajra nemhogy házakat, hanem erőműveket is építeni. Erőt adott nekünk a tudomány és a technika ah­hoz, hogy akaratunk szerint változtassuk meg a talaj szer­kezetét is.
– De hogyan tudták meg­változtatni a talaj sűrűségét? – veti ellene az egyik Hofherr-gyári ifjúmunkás. – Hiszen ahhoz össze kellett volna préselni a talajt, de akkora prés a világon sincsen, amely ilyen hatalmas területet át tudna formálni.
Juhász György elmosolyodik.
– Van ilyen prés. Nem gép, hanem annál sokkal egysze­rűbb: robbanóanyag. Itt al­kalmaztuk először Magyarországon ezt az eljárást. Tíz méter mély, 80 milliméter át­mérőjű lyukat fúrtunk géppel a talajba. A lyukakba lánco­sán összefűzött robbanóanya­got helyeztünk, majd bekap­csoltuk az elektromos gyújtószerkezetet. A robbanás a lyukak oldalainál körülbelül másfél méter távolságban összetömörítette a talaj szer­kezetét Ekkor egy 300 milli­méter átmérőjű fúróval kiiga­zítottuk a lyukak egyenetlen­ségeit, majd beletömtük az eredeti földet úgy, hogy 70 centiméter magasan legyen a föld felszíne fölött. Egy ha­talmas, gépi erővel működő ka­lapáccsal pedig újra betömtük a nyílást. Ezeket a talajtömítő lyukakat főleg az alapozások­nál – a turbinák és kazánok betonalapjainak elkészítésénél – használtuk úgy, hogy a lyukakat egymástól 120 cm távolságban, háromszög alak­ban helyeztük el.
Az egyik látogató figyelmesen szemléli az erőmű falait, majd Juhász Györgyhöz for­dul:
– Úgy hallottam, hogy az építkezés majdnem teljesen előregyártott betonelemekből készült. Hogyan történt ez?
Juhász György erre is örömmel tud válaszolni.
– A keretállásokat előre­gyártott elemekből készítettük. Különleges emelőkkel – úgy­nevezett “bikákkal” – helyez­tük rendeltetési helyére. Ezt is, a talajtömörítési eljárást is a Szovjetuniótól tanultuk. Emlékszem, micsoda hatal­mas élmény volt számomra az, mikor három évvel ez­előtt, 1948 őszén a saját sze­memmel láthattam a “bikák” munkáját. De ez még nem minden. Nemcsak harminc­-negyven méter hosszúságú gerendákat, hanem húsz négy­zetméter nagyságú betonlapo­kat is – az úgynevezett pa­nelleket itt raktuk össze emelőgépek segítségével, ame­lyek az erőmű oldalfalainak ré­szeit alkotják. Ezeket a beton­lapokat itt készítették el úgy, hogy előre kiszámították, me­lyik részre építenek ablakot, vagy ajtót és így – mint a kisgyermek az építőkockákból a maga apró házacskáját – úgy raktuk mi is össze – csak természetesen össze­hasonlíthatatlanul nagyobb méretekben – az erőművet De talán menjünk végig az erőműtelepen és nézzük meg az egészet.
A látogatók csoportja Ju­hász György vezetésével el­indul a hatalmas kiterjedésű telep megtekintésére.
– Az erőmű 108 ezer négy­zetméteres területen fekszik. Ahogy beérkezik az állomás­ról a vonat, a szenet egy kö­zel 10.000 négyzetméter alap­területű széntárolóhoz viszik, ahol a vagonokból gépierő segítségével kibuktatják a sze­net.
A szén először a Vasmű kokszolójába kerül, ahonnan csak egyik része kerül vissza az erőműhöz. A kokszosítás egyik melléktermékét hatalmas markológépek és gumiszalagok segítségével szállítják a ha­talmas bunkerbe. Innen közel félméteres átmérőjű csöveken keresztül jut a malmokba, ahol a kazánok fűtőanyagát finom porrá őrlik. Ezt a port meleg levegő szállítja a kazá­nok tűzterébe. Különleges víz­lágyító berendezést is építet­tünk abból a célból, hogy a vízkő ne rakódjon a kazánok csöveire, mert akkor sok ener­gia veszne kárba, több fűtő­anyaggal kellene előállítani ugyanazt a gőzmennyiséget.

Hincz Gyula – Az épülő sztálinvárosi erőmű (kréta)

Így már követelhetünk

400.000 kilowattóra évente

Tovább megy a kis csapat. Megnézik a széntárolót, a szállítószalagokat, bunkert és a szénőrlő malmokat, majd belépnek a vezénylő terembe. Itt, a ragyogóan tiszta terem­ben néhány kapcsolótábla előtt fehérköpenyes mérnökök ülnek, akik egy-egy kézmoz­dulattal irányítják a terme­lési grafikon szerint az erőmű működését. Munkájuk nyo­mán árad több hő a kazá­nokba, forognak gyorsabban a turbinák.
Az egyik mérnök örömmel magyaráz.
– Körülbelül 400.000 kilo­wattóra energiát termelünk évenként, amennyit a tervtör­vény előír. Ez olyan hatalmas mennyiségű villamosenergia, hogy egész Budapestet el tudná látni villamosárammal.
A vendégek továbbmennek.
A kazánházaktól balra, a raktárak és a vízlágyító be­rendezés mellett elhaladva, megkerülik az erőmű épületét és a szemük elé tárul a hatal­mas, háromemeletes műszaki iroda épülete.
– Ez nemcsak az iroda­épület – magyarázza Juhász György -, hanem itt lehet megtalálni az erőmű dolgo­zóinak étkezőhelyiségét, az öltözőket, fürdőket. Állandó hideg-melegvíz szolgálat van, így a dolgozók munkájuk után azonnal megfürödhetnek.

★

A Vasmű vendégei meg­nézik a várost. Ahogy kiérnek a gyár kapuján, elhaladnak a kiserdő mellett, eléjük tárul a város teljes szépségében. A házak tervei, amelyek néhány évvel ezelőtt még csak papí­ron voltak, ma téglába és be­tonba formálódva büszkélked­nek a széles főutca mentén. Teljes pompájában elkészült már a város szállodája, az utakon trolibuszok suhannak, korszerű moziépületben vetítik a legújabb filmeket. Zeneszó szűrődik ki a zene- és tánc­iskola ablakain keresztül, a műszaki középiskola előtt is nagy a sürgés-forgás. Igazi, nagyvárosi élet van már Sztálinvárosban.
Nagy a forgalom az utcá­kon. Sokan sietnek a Vasmű felé, műszakra mennek. Má­sok feleségükkel, gyermekeik­kel sétálnak a virágos utak mentén. Sok itt az ismerős arc. Száz és száz fiatal ta­lálta meg boldog életét és munkáját Sztálinvárosban, akik három évvel ezelőtt jöt­tek a DISZ felhívására a vá­rost és a Vasművet felépíteni. Ma mindannyian büszkék, hogy ennek a hatalmas alko­tásnak építői lehetnek, jól vá­lasztottak, mikor ide jöttek.

Németi Gyula

Indul egy turbina