A magyar hírek kincses kalendáriuma – 1961
A tízesztendős Sztálinváros
Írta : Szántó Miklós
Kezdem a közepén, hiszen a valóságban is minden felborult. Temérdek elintéznivalóval mentem le Sztálinvárosba, de az Aranycsillag Szálloda és az ékszerbolt között, a hullámzó tömegben összeütköztem egy magas fiatalemberrel. Kölcsönös bocsánatkérés következett, amelynek során kiderült, hogy angol turista és az is világossá vált, hogy csekélyke angol nyelvtudásomért is hálás, mert irtózik a hivatásos idegenvezetőktől, a tömeges csatangolástól. Inkább egyedül bolyong, megkockáztatva egy délelőttre a némaságot. Fogyatékos szókincsembe vetett gyermeki bizalma mélyen meghatott. Felbuzgott bennem az a bizonyos ősi vendégszeretet is, hát elindultunk kettesben várost nézni.
Este az új városban
Nélkülem se sétált volna sokáig társtalanul. Találkoztunk technikussal és diákkal, áruházi előadóval és mérnökkel, akik mind jobban beszéltek angolul, mint én, de akkor már izgatott a dolog: hogyan hat új ismerősömre a város, mit lát meg és hogyan nézi?
– Igaz, hogy nem rentábilis az üzem ? – kérdezte hirtelen, mikor a Vasmű előtt megálltunk. Magyaráztam, ahogy és amit tudtam. Hogy ma már kifizetődik a termelés, meg hogy mit jelent egy nemrégen még mezőgazdasági jellegű ország számára a saját nehézipar. A gazdasági fejtegetést száraz mosollyal vette tudomásul. Amikor azonban meglátta a régi Pentelét és a dombról az új város képét, a kohó kéményeit, a kicsit lenéző mosoly eltűnt az arcáról. – És itt tíz éve egy ház sem volt – mormolta maga elé.
Valahol egyszer azt olvastam – mondotta elgondolkodva, mikor már a Dunaparton üldögéltünk – alaposan kifáradva, – hogy a város nem egyszerűen épületek számtani összege, hanem ennél több… Az utcasorokat várossá lakói emelik. Így olvastam, már nem tudom hol, – tette hozzá elgondolkozva. – Jó lenne megnézni, milyenek a lakások, hogy élnek az emberek? De ezt úgy sem lehet, – legyintett.
– Miért ne lehetne? – kérdeztem én. – Próbáljuk meg.
– Csak úgy találomra? – kérdezte hitetlenkedve.
Elindultunk.
A Kokszolómű kemencéi
Sztálinvárosi emberek
– Ide menjünk – állított, meg az L-épület egy hatalmas háztömbje előtt. A második emeleten kicsit töprengett. Csöngettünk. Egy 50 év körüli, szélesvállú barna ember nyitott ajtót. Kedvesen bevezetett minket, leültetett, borral kínált, valami olyan magától értetődő természetes kedvességgel, mintha régen látott barátot üdvözölt volna bennünk. Barta bácsi darus a Vasműben. Már nyolc éve. És azelőtt? Egyénileg dolgozó paraszt volt Somogyország egy falujában. A felesége csak egy év múlva jött utána. Nem nagyon bízott a vállalkozás sikerében. Ma a Ruhagyárban dolgozik, részlegvezető. Három gyerekkel jöttek. A két lány most már férjnél van, kiröppentek a fészekből. Az egyiket egy soffőr vette el, pesti fiú, a másiknak építészmérnök a férje, debreceni. Ezek már sztálinvárosi ismeretségek, szerelmek és házasságok és az unokák is bennszülöttek már. A harmadik Barta-csemete fiú: kohász-technikumba jár.
Énekóra a sztálinvárosi zenei iskolában
Megnézzük a lakást. A konyhában és az egyik szobában csupa új bútor. Amikor a másik szobába akarunk lépni, Barta néni szabadkozik. Rendetlenség van, meg miegymás. Aztán mégis megszán minket és fény derül a szabódás okára. Itt még a faluból hozott régi bútor áll, a kis szoba olyan, mint valami zsúfolt raktár. Angol barátunk magyarázatot keresve néz szét. Felderül az arca:
– Ragaszkodnak a régihez, a falusi bútorhoz, ugye?
– Ragaszkodik a rosseb, – mondja amúgy somogyiasan a néni. – Nem való ez már ide. Berendeztük a nagylánynak új bútorral, férjhezment, elvitte. Aztán a kisebbiknek csináltuk meg a szobáját. Az se ment el üres kézzel. Ne álljon üresen, mindig visszatettük a régit. Most aztán végleg kidobjuk majd, már majdnem együtt a pénz.
– Nem vágynak vissza a kis birtokukra, mikor a maguk gazdái voltak még? – faggatja ismerősünk a nénit.
– Vissza a faluba? – kérdez vissza a néni és nevet.
– Legfeljebb nyaralni – toldja meg Barta bácsi és erre inni kell.
Épül az első, kísérleti panelház
Egy város, ahol szinte mindenki tanul
Átmegyünk a technikumi negyedbe. Az utcán egy kis tragédia szemtanúi leszünk. Az egyik, csupa virág ház előtt négy fiú, nagyszámú közönség szurkolása közben a lábtenisz című játékot űzi, amikor arra ballag egy kis copfos lányka, kosarában tejet visz, és a buta labda futballhálónak nézi a kosarat. A finom ital máris a járdát öntözi. A kislány sírva szalad haza, és akaratlan kalauzunkká lesz. Megyünk a nyomában és éppen tanúi vagyunk a gyors nyaklevesnek, amit Kocsis-anyuka kimért Katinak. Mi tanúsítjuk Kati ártatlanságát és nyomban elmúlik a vihar.
Az általános iskola tornaterme
A mama óvónő és jól beszél angolul. Ezután már ő tolmácsol nekem is. A lakás tiszta és rendes.
Nyílik az ajtó, vékony, szőke férfi lép be. Kocsis-papa. Fiatal ember, villanyszerelő a Tűzállótéglagyárban. Higgadt, szépen formált mondatokkal beszél. Arra a kérdésre, nincs-e baj abból, hogy a felesége pedagógus, ő meg munkás, először csak bámul, aztán jóízűt nevet.
– Nem vagyok büszke – rázza a fejét mosolyogva. – A feleségem tudomásul veszi, hogy én az uralkodó osztály tagja vagyok, én meg méltányolom, hogy ő haladó értelmiség.
– Aztán komolyra fordul a szó. Kocsis Ferenc is tanul. Esti levelező tanfolyamon végzi el a technikumot.
A nagy beszélgetésre csatlakozik hozzánk a nagymama is. Mostanáig az erkélyen kötögetett. Teljes a család. A nagymama pesti asszony.
Tavasz Sztálinvárosban
– Hogy érzi magát egy pesti nagymama ebben a fiatal vidéki városban? – szegezzük neki a kérdést.
– Nem is vidéki – tiltakozik a néni. – Megvan itt minden, ami kell. Eleinte persze furcsa volt, nehezen szokja meg az én koromban az újat az ember. Ha nem lett volna a Kati unokám, talán megszöktem volna. Tudja, alig volt itt olyan valaki, akivel beszélgetni tudtam. Mindenütt csak fiatal és fiatal. Most már sok ismerősöm van. Kávézunk, kötögetünk, beszélgetünk.
Aztán legnagyobb meglepetésünkre, a nagymama angol barátunkhoz fordul és reszkető-elcsukló hangon, valódi pesties angolsággal megkérdi:
– Járt-e Ön Londonban ?
Erről szólt ugyanis az utolsó lecke a Rádió nyelvtanfolyamán és a nagymama ennyit tudott megjegyezni. Tanul angolul…
De csak Kati kedvéért.
A Dunai Vasmű lelke, a Nagyolvasztómű
Egy este az Aranycsillagban
Az Aranycsillag étteremben zárjuk a napot. A fehérbe öltözött zenekar remekül játszik, a parketten elegáns fiatalok ropják a táncot.
– Ezek itt a vezető emberek? – kérdi angol barátunk.
A társaságunkban ülő ifjú mérnök homlokát ráncolja: – Hogy érti ezt ?
– Úgy értem, ezek a jól kereső emberek, értelmiségiek, kereskedők, igazgatóság?
– Kérdezzük meg a pincért – ajánlja a mérnök.
– Mi a foglalkozása az itt szórakozó vendégeknek – hangzik a kérdés és a pincér megértőén mosolyog. (Az idegenforgalomban jártas ember előtt ez valószínűleg már típus-kérdés.)
-A ruhájuk és a viselkedésük alapján nem lehet következtetni, ugye? A törzslátogatókat ismerem. A szélső asztalnál az a magas fiú, a sötétszürke ruhában: kohász. A mellette lévő asztalnál az a vállas fekete legény: építőmunkás. Az a barnaruhás: igen, az a bikanyakú, a péklapátnyi kezeivel. Tévedés kérem, nem vasas. Patikus. Igaz, hogy birkózó.
És így folyik a bemutatás tovább: lakatos és orvos, soffőr és kereskedő, ruhagyári munkás és tanító.
– Milyen egyformák, – rázza a fejét, vendégünk a ködös Albionból és magyarázatot vár. Az ifjú mérnök lendületesen magyarázza.
– Nem az emberek egyformák, csak a lehetőségek. Az emberek mind különbözőek, csak az esélyek egyenlőek. Ez az igazi demokrácia…
A Meleghengermű 1960-ban épült óriáscsarnoka
Barátunk közbevág: – Engem csak a tények érdekelnek, az elvont társadalom-filozófiát nem szeretem. A mérnök kicsit hallgat, aztán szárazon mondja: – Sajnos, ezt társadalomtudomány nélkül nehéz megérteni. – Békítően szólók közbe: – Ha látta volna mindezt az elindulás pillanatában, világosabb lenne sok minden. Nem mannaként kaptuk.
A Martin-üzem öntőcsarnokában
Hallgatunk. És bennem felmerül egy régi kép. Csaknem tíz éve történt már. Egy este keskenyfilmes mozit adtunk át az építőmunkásoknak. A helyiség azelőtt munkásszállás volt. Azután valami műszaki hiba támadt, az előadás félbeszakadt. Az emberek kitódultak a barakk elé levegőzni. Egy öreg cigányzenész játszani kezdett rossz hegedűjén egy felismerhetetlen dallamot, aztán tányérozott. Az építkezésen dolgozott ő is és most munkástársaitól kunyerálta el a pénzt. Egy ember ittasan lökdösődött. Alvilági emlék.
Aztán emlékszem egy másik jelenetre. Ez már jóval később történt. Akkor nyílott meg az Aranycsillag és betámolygott egy berúgott ember. Ruhája olajos, csizmáján mázsányi sár. A portás eléállt. Keserves vita támadt. Az ember bankóktól duzzadó pénztárcájával hadonászott. Lármázott, hogy kinézik a dolgozókat. Ketten is magyarázták, hogy mosdjon meg, öltözzön át, aztán szívesen látják. Fenyegetőzve távozott.
Körülnézek a halkan zsongó, fényűzően berendezett teremben. Szmokingos pincérek, fesztelenül vidám, elegáns közönség. Nehéz küzdelem volt, de megérte.
1960-ban nyílt meg a kórház új szülészeti és nőgyógyászati részlege
Barátunk búcsúzik. Indul vissza Budapestre.
– Izgalmas és szép ez a város – mondja elgondolkozva -. A mérnök nevet: “Jöjjön el jövőre, sokkal szebb lesz minden.” Az angol vendég ránéz: – Érdekes emberek maguk, mindig csak arról beszélnek, mi lesz holnap, meg jövőre.
– Pedig ez nem elvont valami – vág vissza a fiatal mérnök. – Ezek tények. Tíz éve még nem volt itt semmi, most már van sok mindenünk, és jövőre sokkal szebb lesz minden.
