Szabad Nép – 1951. március 6.
ÉPÜL A BÉKEMŰ – újság az építkezésről
Levél Dunapenteléről Antal Ferencnek, Etyekre
Kedves Antal elvtárs!
Már talán két hete is van annak, hogy találkoztunk Dunapentelén, a Vasmű építkezésének pártbizottságán. Emlékszel, elmondottad az elvtársaknak, hogy elmész az építkezésről. Érezni a tavasz szelét, frissen süt a nap, hív a nedves föld. Szántani, vetni kell odahaza, a földön. Magad is érezted, hogy nem egészen helyes, amit teszel, az volt az oka annak is, hogy a pártbizottsághoz jöttél. Mit mondanak az elvtársak: helyeslik-e, vagy milyen tanácsot adnak? Ott azt mondták, hogy maradj, de te mégis elmentél.
Nem tetted helyesen, Antal elvtárs.
Épül Dunapentele /Bauer Sándor képei
Nem tudom, hol laktál, itt az építkezésen. Lehet, hogy valamelyik ideiglenes szálláshelyen, vagy valamelyik szomszédos községben, talán Rácalmáson vagy Baracson. Lehet, hogy kényelmetlen volt az autózgatás minden reggel és este. De a gyárépítés dolgozói – te is ott dolgoztál – most már itt laknak valamennyien az új városban, a legelső széles utcában, a nemrég elkészült “bivaly”-épületben. Igaz, ez az épület nincs még bevakolva, a legtöbb helyen még látni a falbavésett vajatokban a villanyvezetékeket, még nincs befestve sem a gázvezeték, sem a fűtés vezetéke. Dehát nem megy minden egyszerre. Tudod, hogyan beszélt erről egy ifjúmunkás, abban a szobában, ahol Kucsera Imre, Pleskanics Mihály is lakik? Vasárnap katonatisztek látogatták meg őket, néphadseregünk fiatal tisztjei. Az az ifjúmunkás még ágyban feküdt, akkor ébredt fel, amikor a vendégek bejöttek. S az első mozdulatával körbemutatott a szobában: “Itt lesz, elvtársak, a válaszfal. Az ott az egyik szoba lesz, parkettázva, itt, ahol mi vagyunk, konyha lesz, ide cementlapok kerülnek. Ott kint lesz a fürdőszoba. Most még üres, de azért mi már tudunk fürdeni, én minden este forró vízben zuhanyozom, lent, az alagsorban. Ide kerül, az ablak alá a fűtőtest” – És nevető arccal mutatta a bajtársaknak: milyen lesz a közeli holnap.
Nem jól tetted, hogy elmentél, Antal elvtárs. Ács a mesterséged. A gyárépítésnél dolgoztál, lehet, hogy éppen azok között, akik a mechanikai műhely vasbetonvázának elkészítéséhez megépítették a hatalmas, gerendaerdőből összeácsolt szeretőállványt. A múlt héten – alighogy elmentél – nagy esemény történt ott. A vasbetonváz úgy készüt, hogy a szerelőállvány segítségével elkészítik a tartóoszlopok zsaluzását, betonoznak, s amikor a betonozás kiszárad, akkor először leveszik a zsaluzást, majd az egész hatalmas szerelőállványt sok-sok kis csillealapra erősítve, síneken kihúzzák a kész vasbetongerendák közül, néhány méterrel tovább, s ott újra készítik a zsaluzást az új tartóoszlopokhoz. A múlt héten megszáradtak az első tartóoszlopok. A Dunai Vasmű, a hatalmas gyár, a számtalan csarnok első csarnokának első tartóoszlopai! A zsaluzást már leszedték, csörlők drótkötelei megragadták a gerendaépítményt. Munkások, mérnökök állták körül az állványt. Mindenki izgatott volt, mindenki magyarázott. Megmozdították a csörlők karjait, megfeszültek a drótkötelek. Lassan, méltóságteljesen mozdult meg a hatalmas alkotmány, centiméterről centiméterre kúszott előre. Lassan láthatóvá váltak a magasbanyúló tartóoszlopok, a szürkésfehér vasbetongerendák – a Dunai Vasmű első oszlopai! Csodálatos volt ezt végignézni is, Antal elvtárs. És te, aki talán magad is építetted ezt az állványt, nem voltál ott…
Sok mindent elmulasztottál, Antal elvtárs, azzal, hogy elmentél. Az ősszel ültették el a facsemetéket az erdősáv területére, mely a gyárat választja el a várostól. A kicsiny fácskák lassan rügyezni kezdenek, s nemsokára előbújnak az apró, zöld levelek. Nemsokára megkezdik a házak között a parkosítást. Az elsőnek elkészült városnegyedben az ősszel már szakmunkások fognak lakni, családjaikkal együtt, olyan lakásokban, hogy Pesten is megfigyelhetnék. Az iskola teteje ma még nincsen kész, de az ősszel már tanítani fognak benne.
Már készülnek a tervek tavaszra. Többfelé készítik már a röplabdapályákat. A nyárra – a Duna partján, ott, ahol legszebbek a fák, a bokrok, ahol legfrissebben zöldet a fű, vagy pedig valamelyik szép, közeli szigeten – hatalmas üdülőtábort állítunk fel. Vasárnaponkint ott fog játszani, fürdeni, örülni, nevelni a sokezer építőmunkás, fiatalok, idősebbek, fiúk, leányok. S te nem leszel közöttük, Antal elvtárs.
Nem leszel itt akkor sem, amikor – június első napjaiban – ott, a mechanikai műhely csarnokában megkezdik az első gépek beszerelését. Nem leszel itt, amikor november 7-én, a Nagy Októberi Forradalom ünnepén átveszik a Vasmű építői az első, nyolcszáz-személyes mozit.
Sokat veszítesz, Antal elvtárs. És vészit veled az építkezés is. Tudod, hogy hazánk egyik legnagyobb gondja: új munkások beállítása, új szakmunkások nevelése, a munkaerőszükséglet biztosítása. S te egyszerűen otthagytad munkahelyedet, pedig szakmunkás vagy, ács. Olyan ez, mint amikor a katona elhagyja őrhelyét. Azt mondtad, hív a föld. De emlékszel arra, amit Rákosi elvtárs mondott a bányászértekezleten azokról a munkásokról, akik az üzemben is dolgoznak, s ugyanakkor földjükön is? “… A föld – mondotta Rákosi elvtárs -, amely 15 vagy 20 évvel ezelőtt az a mentőöv, vagy az a szalmaszál volt, amelybe a fuldokló kapaszkodott, malomkő kezd lenni a nyakán, mely húzza őt lefelé…”
Magad mondtad el, hogy a gyerekeid már megismerték, megszerették az ipart, s vagy ott dolgoznak, vagy oda kívánkoznak. Vilmos fiad Pesten dolgozik, gyárban. A Laci is Pesten van, ipari tanuló az Elektromos Műveknél, márciusban szabadul. Ilonka még csak 13 éves, azt még nem tudja pontosan, mi lesz belőle, de azt már tudja, hogy ő is szakmát tanul, gyárban fog dolgozni. így gondolkozik már a tízéves Feri is.
Gyere vissza, Antal elvtárs! Segíts hazádnak egy új világot teremteni. Segíts népednek, mert tudásodra, munkádra, most itt, az épületek között van nagy szükség. A fejszét tartsd csak a kezedben, mert egyszerre nem tudod megemelni azt is, meg az ásót is. Gondolj arra, mi történne, milyen károk keletkeznének, ha most, a tavasz közeledtekor veled együtt százak és százak hagynák el munkahelyüket, az építkezéseket?! Mennyire megnehezítenétek ötéves tervünk végrehajtását, mennyire akadályoznátok a tervszerű munkát!
Gyere vissza. A földet ajánld fel megvételre az államnak. Jönnek a hatalmas traktorok, gépek – ne féltsd a földet, neked terem az azután is. Jó kezekben lesz. Többet fog teremni, mintha félkézzel, félszívvel te dolgoznál rajta. A Párt ezt az utat javasolja neked, erről beszéltek elvtársaink a Kongresszuson is. Kövesd bátran a Párt szavát! Rengeteg ácsmunka vár itt reád. Tudod, hogy Vörös elvtárs brigádja 600 százalék fölött teljesített a Kongresszusi Héten? S amit ők elértek, miért ne érhetnéd el te is! Te talán nem vagy jó ács? Antal elvtárs, várunk!
Gál Pál
Szabad Nép – 1952. április 4.
SZTÁLINVÁROSI LEVÉL
SZTÁLINVÁROSBÓL ÍROM EZT A LEVELET, szálláshelyemről, a 10/1-b. kocka második emeletéről. A szobában kellemes meleg van, szól a rádió, az ablakon át látom a Görbe-utcát, látom a mi gyönyörű városunk ezer és ezer fényét. Úgy csillog esténként Sztálinváros, mintha idejöttek volna lakni az ég összes csillagai. A mozi előtt most építik az április negyediki felvonulás dísztribünjét. A Május 1 úton, az iskola előtt, is mindenfelé az egész városban a kertészek készítik a parkokat, füvesítenek, fenyőfákat ültetnek el. Hamarosan kinyílnak a virágok is. A könyvtár olvasótermében, a városi múzeumban, a hatalmas üzletházban, az étteremben nyüzsög a nép. A mi városunk igazi nagyváros lett. Ahogy mindezt elnézem, folyton az jár az eszemben, hogy nagyon kicsi híján elmentem volna innen, hogy ha tavaly a saját makacs fejemre hallgatok.
Hatgyerekes családapa vagyok. Igaz, három gyerekem már nagy. Egy lányom férjnél van – neki már kisfia is született, egy fiam nős. De van még otthon három kisebb is, Ilonka, Feri, Sanyi – iskolások még. Etyeken lakunk, ott kaptunk 15 hold földet a felszabaduláskor, 1945-ben. December elején múlt egy éve, hogy eljöttem Etyekről Sztálinvárosba – akkor még Dunapentelére – építeni. Márciusig ment is jól a munka, de amint megéreztem a tavaszi levegőt, eszembejutott a föld. Szántani kellene, vetni kellene, haza kellene menni. Beszélhettek énnekem a társaim, egyre csak a tavaszi mezőkre gondoltam, éjszaka nem tudtam elaludni, folyton azt hajtogattam: “én bizony elmegyek.” összepakkoltam a holmimat, gondoltam, hét végén kikérem a munkakönyvemet. Akkor jelent meg rólam az a cikk a Szabad Népben.
Emlékszem, éppen dél volt, ebédeltünk. Még nem láttam az aznapi újságot, Turai elvtárs tartotta az orrom elé. “Idenézz, benne vagy.” Kiejtettem a kezemből a kanalat. “Levél Antal Ferencnek, Etyekre.” Melegem lett, táncoltak előttem a betűk. Sose gondoltam volna, hogy valaha rólam ír az újság. Tudom, vannak fiatalemberek, akik arról ábrándoznak, hogy ilyen meg amolyan hőstettet visznek véghez, aztán majd közti a képüket is az újság – énnekem olyan nyomorúságos volt mindig az életem, hogy igazán nem gondoltam soha arra, hogy fontos lehetek valakinek. Most meg, – ahány város, ahány falu van Magyarországon, ott mind elolvassák, hogy hozzám írt levelet a párt lapja. A társaim körülállták, nézték az újságot. Engem elfogott a félelem. Mi lehet abban a cikkben? Biztosan valami gorombaság, hogy ilyen, amolyan vagyok, szakmám van – mert, hogy ács is, lakatos is vagyok – és most meg akarok lépni a legnagyobb dologidőben. A fiúk kezdték hangosan felolvasni. Nem volt abban semmi gorombaság, szépen szólt hozzám. Figyelmeztetett: Antal elvtárs, megbánod, ha elmész. Nem leszel itt, amikor elkészülnek a házak, amikor megindulnak a gépek, amikor rügyezni kezdenek a most ültetett fák. Fel fog épülni a város és te kimaradsz belőle…
Nem vagyok tagja a pártnak, de azért, ha valami a szívemet nyomja, hová máshová fordulhatnék? Akkor is – még mielőtt ez a levél a Szabad Népben megjelent – a pártbizottsághoz mentem, megmondtam, hogy én bizony összepakkoltam már, menni akarok, ne tartsanak engem olyan embernek, aki a munkából szökik, dehát ha egyszer haza kell menni. Akkor ott a pártban is ugyanazt mondták, amit a levél írt: ne szakítsd kétfelé a szívedet. Ács vagy, pentelei vagy – maradj itt. Mire mennél otthon a földdel? Az asszony beteg, a három gyerek kicsi – egyedül nem tudnád rendesen megművelni. Télen megint csak jönnél, hogy vegyünk vissza. Mire jó ez a kétlaki élet? Etyekről folyton csak visszavágynál…
Végül is nem mentem el. Felajánlottam a földet az államnak. És így lett jó. Igaz lett minden, amit a Szabad Nép írt. Elkészültek a házsorok, a nyolcszáz személyes mozi, a szálloda. Megépült a Pártház – ott voltam az avatáson. Elkészült a kenyérgyár, a gőzmosoda, az étterem. A gödrös, hepehupás vidéken egy év alatt hatvan kilométernyi műút épült, izmosodnak az erdősáv facsemetéi. Készen van az iskola: folyik már benne a tanítás. Kész a sportpálya. A szemem előtt nőtt fel és a szívemhez nőtt Sztálinváros.
EGY ÉVVEL EZELŐTT még csak gödrök, kavics, homok és földhányások voltak a gyár helyén. Az alapokat betonoztuk – ma pedig már dolgoznak büszkeségünk: a Sztálin Vasmű első részlegei.
Egy esztendeje a mechanikai műhely tartóoszlopait készítettük. Ott dolgoztam akkor a tartóoszlopok zsaluzásánál. Sürgős és fontos munka volt, – azt akartam volna otthagyni a föld miatt. Most a mechanikai műhely tartóoszlopai alatt gyors gépek marják, esztergálják a fémet. Büszke vagyok rá, kogy benne van a munkám, hogy nem mentem el. De meg kell mondanom, hogy nem csak arra a műhelyre, házra vagyok büszke, amit a két kezemmel építettem. Büszkeségem az öntöde is, ahol éjjel-nappal sziszegnek már az elektromos kemencék, öntik az acélt. Büszke vagyok a hatalmas transzformátorházra és a garázsra, ahol magam is dolgoztam télen, a nagy hidegben. És büszke vagyok a kazánkovácsműhelyre is, a generátorgázfejlesztőre, – ahol a társaim dolgoztak és dolgoznak. Büszke vagyok arra, hogy november 7-en munkába állt a telefonközpont, büszke vagyok rá, hogy reggelenként a vasműhöz gyönyörű Ikarus-autóbuszokon szállítják a munkásokat. Büszke vagyok rá – mert mindez az enyém, mert az életem, sorsom összeforrott a város születésével, mert az a tisztesség ért, hogy helyet kaptam tervünk legcsodálatosabb építkezésén. Az a tisztesség ért, hogy én is írhatok munkámmal egy pár sort hazánk történelmébe. 150, 160, 180 százalékra teljesítem állandóan a normámat. Ha vasárnaponként hazamegyek, a gyerekek az ölembe ülnek és órákon át mutathatom a képeket: ez az áruház, ez a békeház, ez a mozi, itt lakom én, itt dolgozom. Ilonkám nagyon jó tanuló, lehet hogy a közeit napokban jutalmul kirándul ide az iskolával. Büszke vagyok, ha látni fogja a hatalmas alkotást és tudja, hogy az apja keze munkája is benne van. Sanyikám pilóta akar lenni. És lehet is, ha szorgalmasan tanul. Ilonkából lehet sztahanovista munkás, vagy rádiómérnök. Ferkóból meg tanár.
Én most már testestül-lelkestül sztálinvárosi vagyok. Ha az asszony meggyógyul, idehozom a családot. Itt dolgozik majd ő is.
Mondottam, van egy kis unokám is már. Józsika. Egyéves. Lehet, hogy mire felnő gépészmérnök lesz belőle. Akkorra már lombosak lesznek a sztálinvárosi fák, az én kis unokám sétálgatni fog alattuk. Nézi majd a gyönyörű utcákat, a hatalmas vasműt, a kikötőt és arra gondol, hogy “itt épített nagyapám is”.
ANTAL FERENC
sztálinvárosi ács
“Ha elhagyod az építkezést, áruló vagy!”
Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Fortepan/Bauer Sándor
Épül a Békemű kiadvány
