Városnak született

28 0


Valóság – 1972. február

KEMÉNY DEZSŐ

Városnak született

A DUNAÚJVÁROSI KÍSÉRLET

A várost építeni kell,
nem pihenni benne, ez a titok.
Thornton Wilder: Kabala

Kellő népsűrűség, a városias élethez minimálisan szükséges jövedelemnívó, a populáció jellegzetes városi struktúrájának kialakulása, normális népszaporulat, a migráció mértéke, megfelelő közoktatás, közegészségügy, közbiztonság és így tovább – ilyesmiket szokás emlegetni, ha urbánus életmódról beszélünk. S úgy gondolom, hogy Dunaújvárosnál is elsősorban e szempontokat kell szem előtt tartanom, nélkülözhetetlen alapként használva a Dunai Vasmű és a kisebb termelőüzemek gazdasági bizonyosságát. Az említett szempontok azonban semmiképpen sem jelenthetik azt, hogy az ember-tárgy, ember-ember viszony s a kellő közművelődési nívó jelenléte elegendő – pusztán ez statikus helyzetet teremtene -, hanem feltétlenül szükséges e viszonyok állandó modernizálódása, az általános műveltségi nívó állandó emelkedése, sőt minőségi változása.
Emez előfeltételek közül egyik vagy másik általában hiányzik, a többihez képest késik, s éppen ebből a relatív elmaradásból következik, hogy a városiasodás folyamata nem lehet konfliktusmentes. Nem térhetek ki minderre, hiszen dolgozatom témája Dunaújváros, s az urbanizálódás folyamata Dunaújvárosban az általánostól eltérő konfliktusokat mutatott és mutat ma is. A konfliktusok közti különbség pedig – úgy sejtem – nem Dunaújváros kvantitásából, nem is annyira kvalitásából, mint inkább kezdeti kvidditásából fakad, vagyis abból, hogy mi volt Dunaújváros már születésének első pillanatában.

1. A harmadikként leírt szóhoz kapcsolódva kell folytatnom a gondolatmenetet, most már konkrétan Dunaújvárosról beszélve. Fel kell tenni a megfordított kérdést: mi nem Dunaújváros?
Semmi esetre sem kuriózum, legalábbis ma már nem az. S annak idején, létének első tíz évében is csak azok számára volt az, akik egy-két hétvégi társadalmi munka idejére érkeztek ide, többnyire Budapestről, gyanakodó szemmel nézve a Wild Westre emlékeztető nyüzsgést, az építők heterogén tömegét, s örömmel fedezve fel a mai piactéren állt Népboltot, ahol jegy nélkül lehetett kolbászt, felvágottat, szalámit vásárolni az ötvenes évek elején. Az építők számára Dunaújváros (Sztálinváros) akkor verejtékes, néha véres valóság volt.
És nem kirakatváros az ország más tájairól vagy külföldről jövő érdeklődők számára, noha reális értékei valóban figyelemre méltóak, csakhogy ezek az értékek nem az egykori hurrá-optimizmus ködvárai, s nem is a megalománia légkörében megvalósult vagy félig megvalósult objektumok, amelyekkel vagy nem tudunk mit kezdeni (úttörővasút, szabadtéri színpad), vagy pedig mint feleslegest, kiradírozzuk a városképből (Barátság-liget).
Folytatva: nem skanzen Dunaújváros, bár még ma is sokan annak tartják, de semmiképpen sem az: az ötvenes évek elején épült rút, kispolgári ízléstelenségű, szocreál lakó- és középületek s az azokat ma már letakaró, előregyártott elemekből készült es demokratizmust képviselő épületek egymás mellettisége ellenére sem. Építészeti stílus- és ízléstörténetünk kétségkívül szemmel követhető itt, de nem vagyunk szabadtéri múzeum.
Azután nem is idegenforgalmi látványosság ez a város, noha minden ide érkező csoport kötelességének érzi átkocsizni a vasműn, meghallgatni és elfelejteni egy
csomó számadatot, esetleg megnézni egy csapolás tűzijátékát. És nem idegenforgalmi látványosság ez a város gazdag régészeti leletei ellenére sem –  akkor lenne az, ha lehetséges volna feltárni és hiteles adatok alapján újra felépíteni az egykori s nagyrészt már lakóházak alatt pihenő Castrum Intercisát.


Intercisa, castellum makettje az Intercisa Múzeumban

Ám nem is úgynevezett lakótelep Dunaújváros, nem valamely nagy- vagy kisváros eddig beépítetlen peremkerületéhez kapcsolódik, mint Fehérvárott a Velinszky-lakótelep vagy Budapesten a külső Kacsóh Pongrác úti lakótelep, de létét nem is előzte meg semmiféle szanálás: nem városmélyi “slum” helyén nőtt ki a földből, mint például Salgótarján modern városközpontja.


SLUM

És ma már nem “káderkohó”, mint ahogyan húsz évvel ezelőtt hirdettük, s ami bizonyos vonatkozásban volt is létének első tíz évében. S nem is kivételezett, preferált város már országunk kereken hetven városa között, sem áruellátás, sem bérezés vonatkozásában. Épp urbanizálódása szempontjából elsősorban önmagára számíthat.
Folytathatnám e sok nemet, tagadva az ezeket részben igenlő véleményeket, de hasznosabb lesz végre megkérdezni: mi hát Dunaújváros? A felelet: gazdasági-társadalmi szükségszerűségből született és erős ipari hátországgal rendelkező város, amit csak az különböztet meg idősebb testvéreitől, hogy egy bátor kísérlet eredményeként jött létre, s hogy már születése pillanatában is város volt. De pusztán ebből a tényből sok minden következik.
Dunaújváros nem faluból lett várossá, s nem is egy gázló mellett vagy vár tövében kialakult kereskedő-iparos telepből nőtt azzá, ami. Város volt már egyutcájú korában is, egyik oldalán az épülő vasművel, másikon az Óvárosnak nevezett Dunapentele faluval, ami akkor ivóvizet, vasútállomást, postát – primitív infrastruktúrát igyekezett nyújtani, mintegy a bába feladatát látva el. Ellátván pedig feladatát, az Óváros hozzánőtt a városhoz, s egyrészt zöldövezet-jelleggel (tsz-e és kistermelői révén), másrészt lassacskán szuburban jellegű kertvárossá alakulva keríti északról, ily módon nyugat felé adva terjeszkedési lehetőséget a városnak, amit keletről a Duna, délről a vasmű határol.
Mai értelemben vett, valóban urbánus életfeltételekről körülbelül tíz év óta beszélhetünk. Az első tíz év végére a város közműhálózata kiépült, közigazgatási, kulturális, kommunális intézményei nagyrészt helyükre kerültek, lélekszáma túlhaladta egy átlagos nagyközségét stb. – adottakká váltak a városias életmód amaz előfeltételei, amelyekről már szó esett. Az első tíz év gazdasági megalapozottság tekintetében gyakorlatilag hozomra-élés volt, hiszen a vasmű csak teljes vertikumu kiépülésekor kezdhette meg adóssága intenzív törlesztését, a város azonban – az első tíz évben még többé-kevésbé kivételezett város lévén – nem érezte meg ezt. Fejlődése pontosan olyan ütemű és jellegű volt, mintha már akkor is egy rentábilis vasmű állt volna mögötte. A lombikban született város az első évtized végére már lényegében a maga erejéből élt, s a második évtized múlását már in vivő tanulmányozhattuk. Nem beszélve most arról, hogyan jutott el a vasmű a rentabilitásig, s hogyan törlesztette le a beruházott tőkét, lássuk, hogy az említett ismérvek milyen képet adnak a városról az első, majd a második évtizedben.

2. Minden emberi közösség alapvető magatartását, viselkedési normáit az életkorbeli középréteg határozza meg. Az első évtized kezdetén az ország minden tájáról ide özönlő húsz-negyven év közötti, heterogén embertömegnek társadalmi közérzete is heterogén volt. Szinte lehetetlen felsorolni a volt gyárépítők, majd a magasépítők es mélyépítők munkavállalóinak rétegeződését: a hivatásos építőkön (műszakiak, szakmunkások és standard segédmunkások) kívül a toborzott parasztok, nagyvárosi lumpen-elemek, lecsúszott, deklasszált egzisztenciák (herceg Eszterházytól szilenciumos ügyvédig), a társadalom legextrémebb rétegeiből verbuvált “kincskeresők”, a fővárosból kitiltottak, prostituáltak, börtönviseltek. Ott volt azután, előkelő elkülönülésben a NEB (Nehézipari Beruházási Vállalat) mérnök-adminisztrátor gárdája. S ott voltak a hivatásérzetből idejött pártmunkások, végül a néhány ezer ember huzamos és viszonylag civilizált együttélésének biztosítására az államhatalmat képviselő rendőrség. Az első három esztendőben számottevő mennyiségű városlakóról gyakorlatilag nem beszélhetünk.

Épül Dunapentele /Bauer Sándor képei

A mai Szórád Márton úton ideiglenes barakkokban, a velük szemben álló félig kész házakban, a Május 1 utca páros oldalán (“bivalyok”), és a Kossuth Lajos utcai, úgynevezett C-épületekben ideiglenes szálláson laktak azok, akik szakmájuk révén prominenseknek számítottak, s itt lakott az egyelőre kevés számú családos ember is. A segédmunkások legnagyobb része a “prolibusz”-nak csúfolt ponyvás Csepel- vagy Zisz-teherautókon ingázott a születő varos és a környékbeli falvak között, ahol paraszt-, többnyire kulákházak szobáiba, lakhatóvá tett kastélyokba, kúriákba szállásolták őket.


Sebesség

1952 végére az akkori városközpontnak (a Május 1 utca – Ady Endre utca – Vasmű út – Kossuth Lajos utca közötti terület) már állandó lakói vannak, az akkor már egy év óta létező városi tanács rendelkezéseivel s az elmúlt rövid idő alatt kialakult helyi viselkedési normákkal konformis magatartást tanúsítva. A végleg letelepedettek legnagyobb részét a vasmű már termelő üzemeinek dolgozói, kisebb részét a városi intézmények, üzletek stb. alkalmazottai teszik. Letelepedett építőmunkás ekkor még nincs, az építők továbbra is ideiglenes szálláson laknak, mindenesetre már legnagyobbrészt megszabadulva a lumpen- és deviáns elemektől. A közeli falvakban lassacskán megszűnnek az ideiglenes szállások, az építők nagy része a Radar és a Déli-város barakkjaiban lakik.
Ettől az időponttól kezdve lényegében konszolidált, s ami a véglegesen letelepedett családokat illeti, városias életről beszélhetünk. Ilyen vonatkozásban tehát szó eshetik már ember-tárgy és ember-ember viszonyról. A műveltségbeli különbségek következtében azonban érzékelhető arculattal bíró közművelődésről még nem.
Az ember-tárgy viszonyt – a termelőmunkáról nem beszélve – elsősorban a már végleges városlakók igényei határozták meg. Az akkor kereken kétezerötszáz véglegesként kiutalt lakásban lakó mintegy nyolcezer ember faluról, más városból vagy éppen Budapestről ide költözve, egymástól nagyon eltérő igényeket hozott magával. A demokratizmus és a humanizáltság iránti igényük szinte teljesen kielégült – egészséges, összkomfortos, parkra nyiló ablakú, a család létszámának megfelelő méretű lakáshoz juthatott itt három-négy hónapos várakozás után az, aki meg akart telepedni, tekintet nélkül szakmájára, foglalkozására.

Persze az elvárások eltérőek voltak, ezért azután jó néhány “őslakó”, amint tehette, tovább költözött: volt, aki a falusi életformától képtelen volt elszakadni, és tavasztól őszig retket, hagymát miegymást termesztett az ablaka alatti park-darabkán, télen meg az Óvárosban vagy a szomszéd községben felhizlaltatott disznót a használaton kívüli mosókonyhában szúrta, perzselte, bontotta és dolgozta fel (ilyesmi egyébként még ma is előfordul itt-ott). Az ilyen beállítottságú emberek azután nem sokáig bírták a “flaszteros” életet, s mihelyt lehetett, elcserélték-adták lakásukat, és kertes házat vettek vagy építettek a Kertvárosban, az Újtelepen. A másik véglet az a kisszámú értelmiségi, aki képtelen volt megszokni az épülő városnak számára újszerű miliőjét, és az “azt én nem ismerem, azt én nem szeretem” elv alapján visszaköltözött a régi, patinás házak közé, Budapestre vagy más kisvárosba.
Nagyobb részük azonban maradt, lassan-lassan feledve a kezdeti rivalizálást: ózdiak a csepeliek, csepeliek a tarjániak ellen, s dunaújvárosiakká váltak. És ez az elsőként letelepedett raj – ma negyven-hatvan évesek – most is ebben a város-negyedben lakik (a valamivel később jöttek az L-épületeket és a technikumi negyedet szállták meg), s még mindig bizonyos társadalmi szegregáltságban: ők azok, akik Árpáddal vagy a Mayflower fedélzetén jöttek ide. Érdekes egyébként, hogy ez a raj nem “vagyonosodott” meg. A néhány évvel később elkészült Kossuth utcában lakáshoz jutott következő raj főként fiatal műszaki értelmiségiekből állott, s a hatvanas évek elejére megtelt személygépkocsival a járdaszegély – ezt az utcát néhány éven át, amíg a kocsi szenzációnak számított, “a gazdagok utcájának” nevezte a népnyelv.
Visszatérve az első letelepültekhez: életmódjuk a tárgyakhoz és a társadalomhoz viszonyulás szempontjából sok jellemző részletben bővelkedik. Lakásuk a két-három évtizeddel korábbi kispolgári ízlést tükrözi: a legnagyobbrészt két szoba összkomfortos lakás nagyobbik szobája ebédlőnek berendezve, nehéz, célszerűtlen, a szülőktől örökölt vagy kapott bútorokkal, a kisebbik a hálószoba, a hagyományos két ágy, két éjjeliszekrény, polcos és akasztós szekrény, esetleg toalett-asztalka bútorzattal, az ágy felett gobelin (Jézus az Olajfák hegyén vagy pamutgombolyaggal játszó cica), másutt az esküvői és a katona kori fénykép színezett nagyításban, később melléjük kerültek a bekeretezett élmunkás- és sztahanovista-oklevelek is. Bizonyos meghittség, biztonságérzet uralkodott e lakásokban, a révbe jutottság, a megállapodottság hangulata. S – bizarr módon pozitívumot rejt ez is -, hogy mennyire becsülték lakásukat, arra jellemző, hogy otthoni életük ágyon kívüli része többnyire a konyhában zajlott; ott ettek, ott tanulta a férfi a szemináriumi anyagot (később a gyerek az iskolai leckét) – a tisztaszoba jellegű nagyszobában csak a ritka vendégeket fogadták. Ez a féltő szeretet azután kiáradt a lakásból a lépcsőházba (sok helyt szocialista megőrzésre vették át, újrafestették, virágcserepekkel tették barátságosabbá a lépcsőfordulókat, s jobb híján a képeslapok színes mű mellékleteivel díszítették a falakat), kiáradt a lépcsőházból a parkba is, a miénk-érzés uralkodóvá vált. Itt keresendők a később szokássá vált társadalmi munka gyökerei is.

Tudjuk, hogy a hagyományos életformával bizonyos tárgy-fetisizmus is együtt jár – az első raj számára ez maga a lakás volt mindenestül, pontosabban: a lakásban lévő tárgyak mozdíthatatlanságra utaló, statikus elrendezési elve (a felnövekvő gyerekeket ebből a magatartásból az óvodai más-stílus nagyon egészséges módon mozdította ki). Ez avítt rendből csak egy hiányzott a kezdet kezdetén, az eleinte régimódi, de a város növekedésével párhuzamosan gáztüzelésűre cserélődő családi tűzhely valóságos, hétköznapi funkciója. Mindenki vagy csaknem mindenki az olcsó menzakosztot ette; az első két évben bent a városban reggelit és vacsorát is elő lehetett fizetni az üzemben kapott ebéden kívül. Az anyagi megerősödéssel párhuzamosan azonban helyreállt a hagyományos stílus; alig volt család, ahol ne tértek volna vissza a vacsora-, sőt néhol még az ebédfőzéshez is. S a bevásárlás – boltban, piacon – már alkalom volt az ember-ember kapcsolat kialakítására, elsősorban persze az asszonyok között. Megjegyzendő még, hogy az ember-tárgy kapcsolat az otthoni életben ekkor még nem jelenti az ember-gép kapcsolatot (ha nem beszélünk a sok motorkerékpárról, de ezek elsősorban a munkába járást könnyítették meg).
Az ember-ember kapcsolat munkahelyi vonatkozásai erősen kihatottak a magánéletre. Az a tény, hogy az első tíz évben, sőt még a második évtized elején is párhuzamosan haladt az ipar és a város növekedése, meglátszott az újabb és újabb rajok letelepedési rendszerén. Ahogyan egy-egy új üzemrész (nagyolvasztó, acélmű, hengermű) vagy üzem (papírgyár) elkészült és munkásigény jelentkezett, az újonnan immigrált csoportok az éppen elkészült új városnegyedben kaptak végleges lakást. Ez bizonyos elkülönültséget jelentett, s egyúttal néhány száz csalad szorosabb együttélését is. Mivel az üzemrészek műszaki-gazdasági vezetői és az alsóbb szintű vezetők (üzemmérnök, technikus, művezető, csoportvezető) is ugyanitt jutottak lakáshoz, üzemzavar vagy műszakváltozás idején könnyű volt megtalálni és riasztani bárkit még telefon nélkül is; gazdasági szempontból egyértelműen hasznos volt ez akkor, az emberi kapcsolatok vonatkozásában azonban a pozitívumok mellett negatívumok is felismerhetőek. Pozitívumot jelentett ez a helyzet a társadalommá szerveződés szempontjából, amennyiben a régi családi funkciójukat elveszített nők az egyazon munkahelyen hasonlókkal találkozva s velük egy lépcsőházban, házban, utcában élve, közel kerültek egymáshoz, érdekazonosságok születtek, illetve kerültek napfényre (kommunális, szociális igények, bölcsőde-óvoda ügyek), másrészt a régi funkcióikat továbbra is őrző, munkát nem vállaló nők lehetővé tették, hogy a család ne bomoljék fel, s ebben megint csak fizikai közelségű, hasonló igényű, műveltségű és helyzetű társakra leltek. Az egy munkahelyen dolgozó férfiakban és nőkben azután bizonyos üzemi büszkeség, termelési lokálpatriotizmus alakult ki, s ezt csak erősítette az egymás közelében lakás is. Negatívuma az volt ennek a helyzetnek, hogy míg az első évtized első felében a “honnan jöttél, kihez tartozol” szempont szegregálta a dunaújvárosiakat, a második öt évben és a harmadik öt év elején már ez volt a fontos: “hol dolgozol, hol van a lakásod”. A barátságok kialakulása, az egymást látogatás szokása is többnyire megmaradt ezen a körön belül, s újabb, “körön kívüli” kapcsolatok ekkor még csak elvétve alakulnak ki a különféle vesszőparipák, a sport, a kulturális intézmények adta lehetőségek vonzása következtében.

Ebben az időszakban – az első évtizedre gondolok – a társadalmi átrétegződés igen lassú. A feltöltődés időszaka ez, amelyben a népszaporulat lényegében bevándorlásból származik. Átrétegződésről pedig csak abban a vonatkozásban beszélhetünk, hogy az építőknek egy csekély százaléka (főként az úgynevezett szakipari dolgozók: villanyszerelők, lakatosok, asztalosok) megvált munkahelyétől, vasmű-dolgozó lett, és lakást kapván letelepedett, városlakóvá vált. Ez számukra anyagilag is, társadalmi presztízs szempontjából is emelkedést jelentett. Presztízs-emelkedést jelentett viszont, a már megtelepedettek számára a szinte korlátlannak mondható továbbtanulási lehetőség. Az a bizonyos “káderkohó”-slogan itt valóban és általában igaz volt. (Másik értelme, ami a világnézeti elkötelezettségre, heroizmusra vonatkozik, csak partikulárisan volt igaz, és semmi esetre sem a látványos, gyakran felfújt megnyilvánulások formájában. Erről később még szót ejtek.)
A továbbtanulás, a szakmai emelkedés a két évtized választóvonalán kezdi éreztetni átrétegző hatását, s ez az az időpont, amelytől kezdve az urbánus életvitel szempontjából döntő fontosságúvá kezd válni a város átlagos szak- és általános műveltségbeli színvonala, s a közművelődési folyamat iránya és dinamikája.
Az első évtizedről azt mondtam, hogy jól kivehető közművelődési arculatról nemigen beszélhetünk ez időben. Tendenciákról viszont igen, mert voltak ilyenek. Hadd említsek meg néhányat a lényegesebbek közül.
Első és legfontosabb maga a szinte általánosnak mondható tanulás. Ez a tanulás legnagyobbrészt szakirányú, közelebbről: szakmunkásképző és átképző tanfolyamokon való részvételt jelent. Jelenti továbbá a politikai oktatásnak minden kötött formáját, amiben gyakorlatilag valamennyi munkavállaló részt vett, s ami az ideológiai torzítások ellenére is megéreztetett valamit a történelmi és a dialektikus materializmus lényegéből. Ne felejtsük el, hogy az itt megtelepedettek nagyobbik része filozófiailag-politikailag képzetlen, egyrészt ösztönösen, másrészt a fentről kapott irányelvek szerint mozgó ember volt. A kötött művelődési formákon túl tendenciaként jelentkezik már az első öt évben a rendszeres és intenzív könyvtárlátogatás. A városi könyvtár kezdeti berendezése és könyvanyaga az Országos Műszaki Könyvtár selejt bútorzata és néhány ezres műszaki és társadalomtudományi letéti könyvanyaga volt, a szépirodalmi anyag kezdetei az Országos Könyvtári Központtól és az Országos Széchényi Könyvtár fölös példányai közül kerültek Dunaújvárosba. Rendszeres beszerzés akkor még nem volt. Bizonyos tendenciát jelentett az öntevékeny művészeti együttesek létrejötte is. Legelső volt ezek között a városi fúvószenekar (némiképp a régi bányász- és vasas-hagyományokat ápolva), majd gombaként születtek s tűntek el a különféle címeket viselő irodalmi körök; emlékezetem szerint legalább tíz ilyen kör kezdett működni, s fulladt bele hamarosan vagy az érdektelenségbe, vagy a dilettantizmusba.

Az ötvenes évek közepén megszűnt a Pestről lejáró képzőművészek által patronált munkás-festő kör is, a város zenei élete azonban már a kezdet kezdetén bíztató volt, s itt elsősorban az öntevékeny vegyeskarra gondolok, amihez jóval később társult – az instrumentális zene oktatásának eredményeként – a városi szimfonikus zenekar. E két együttes egészségesen fejlődött, országos és külföldi eredményeikre, amelyek szinte megmagyarázhatatlanok, később visszatérek.
A tizedik év végére – leszámítva az 1956-os év néhány ideológiailag zavaros és gazdaságilag stagnáló hónapját – Dunaújváros ott tartott, hogy parányi volta ellenére (kereken harmincezer lélek) minőségileg egyenrangúnak tekinthette magát bármely vidéki városunkkal, adottságaiból fakadó lehetőségei pedig szép reményekkel bíztató perspektívát villantottak fel. Közművelődése folyamatában ez volt az a pillanat, amikor a hagyománytalan és folklór nélküli város dinamikus egyensúlyba jutott, s következett a második tíz év, aminek első éveiben megbomlott az egyensúly, éspedig az első generációnál jóval nagyobb anyagi és kulturális igényű, lassan felnőtt korba kerülő második, már bennszülött generáció miatt. A várossal kapcsolatos életérzésüket talán Madách szavaival lehet a legjobban érzékeltetni: “Ez a lombik nekem nagyon szűk és nagyon tág.”

3. Városnak született – ezt állítottam Dunaújvárosról: és most, a második évtized kezdetéről beszélve hozzátehetném: Dunaújváros a régi értelemben vett város totális tagadása. Mellőzve azt, hogy mi valósult meg évről évre a városfejlesztési tervekből s mi nem, tény, hogy a város horizontális terjeszkedése nagyjából arányban állt az immigrációval és a természetes szaporulattal, s az egyes városnegyedek szét-választottságát feloldotta a lakosság vertikális mozgása. A város társadalma kezdett átrétegződni, az anyagi helyzetben, beosztásban, képzettségben beállott változások következtében jól indokolható lakáscserék történtek; az albérlet átka természetesen nem kerülhette el teljesen Dunaújvárost sem. Ám ez utóbbi tény ellenére is tagadja Dunaújváros a régifajta várost: nemcsak területei elrendezésével, össz-városképével, hanem a lakosság többségének érzelmi töltöttségével, tulajdonosi szemléletével, ami a társadalmi munka vállalásában és elvégzésében nyilvánult és nyilvánul meg évről évre, s nemcsak tárgyiasult és tárgyiasul a városkép fejlesztésében, hanem létrehozott és még ma is létrehoz egy jellegzetes város-centrikus köznézetet is.
Mindezeken túl a leglényegesebb új tényező a hatvanas évek Dunaújvárosának életében a második generáció felnőtté válása. Ez a folyamat bontotta meg a korábbi dinamikus egyensúlyt a város társadalmának mozgásában, ez szüntette meg és szünteti ma is a korábbi szegregáltságot – náluk már nem számít sem az, hogy honnét jött, sem az, hogy hol van most a papa -, ez hozott és hoz ma is új viselkedési, új ízlésnormákat, új anyagi és műveltségbeli igényeket a közös életbe és a közös tudatba. Érdeklődése nem egyoldalú, szándékai néha túlzottak. Mindezekben persze rokonai lehetnek a mi ifjaink bármely más magyar ifjúnak, de startjuk más volt, mint akár a falun születetteké (városban születtek, csapvizet ittak, aszfalton jártak), akár az egyéb városban születetteké (nem béklyózzák őket generációs hagyományok, szokások, energiájuknak tehát jóval kisebb részét kell nézeteltérésekre forditaniok). Fontos ez, mert e második generáció néhány éven belül kézbe veszi a város irányítását, ahogy egynémely vonatkozásban már kézbe is vette.
A nyugdíj felé ballagó első, és a felnőtt életbe most belépő generáció között azonban ott van még a ma harminc-negyven évesek közbülső nemzedéke. Az ő magatartásuk nem sokban különbözik egy más kisváros lakosságánál tapasztalhatóak-tól, ha a speciális dunaújvárosi szokásoktól eltekintünk: e mai középnemzedékünk már elhagyta ugyan az apák és tulajdon gyermekkoruk viselkedési és érintkezési formáit, kilépett belőlük, mint egy pár ócska cipőből, származásra sem családi, sem földrajzi vonatkozásban nem néz már, ám a kialakult kisebb baráti körök közötti halovány összekötő szálakat igen sok esetben még presztízskérdések szövik. Bizonyos konzervativizmus is jellemzi ezt a korosztályt; eddig másutt élő idős hozzátartozóikat végre ideköltöztethették, s bizonyítani akarnak nekik: gépkocsival, telekkel, kulcsi vagy rácalmási nyaralóval – a régi értékrend szerinti gondolkozásmód fogható bizonyítékaival. Ez a megtakarító magatartás csak az ilyen módon való helyhez kapcsolódást érzi végleges letelepedésnek. Egy parányi gúny sincs bennem, amikor leírom ezt – ez pusztán ténymegállapítás.
S pusztán ténymegállapítás az is, hogy ebben a korosztályban még tovább él a tárgy-fetisizmus, csak éppen maga a fetisizált tárgy változott. Nem fénykép, nem szentkép, nem bekeretezett elismerő oklevél díszíti tartósan a lakást, hanem az ügynököktől részletre vásárolt karcon vagy pasztellon túl a teljesen szubjektív értéket hordozó s tudat alatt a várost szimbolizáló tárgy: Duna-parton talált bizarr formájú lösz-baba, kerti munka közben előkerült, Rajna-vidéki terra sigillatatöredék, az első csapolásból származó salakdarab és így tovább. Bizonyos (s talán nem is egészen negatív előjelű) sznobság is él bennnük: kötelességüknek érzik szinház- és hangversenybérletet vásárolni, tárlatmegnyitásokra járni (bár ezt sokkal kevesebben teszik), véleményt nyilvánítani művészeti és művészetpolitikai kérdésekről társaságban vagy a helyi lapnak írt levél formájában, s noha a tv eléggé súlyos béklyókkal köti őket, rádiót is hallgatnak, s olvasnak is. És – bár ez talán mellékesnek tűnik – nem egyértelműen negatív táplálkozási sznobizmusuk sem. Idén tavasszal hivatalos voltam egy ilyen korú házaspárhoz vacsorára, és kissé meghökkentett, hogy bevezetőül vajban pirított morzsával leöntött spárgát tett elém a háziasszony. Azonnal eszembe jutott, hogy a hatvanas évek elején egy szállítmány spárga érkezett a boltokba, de nem ismervén, egyáltalában nem vásárolta a közönség – tíz év óta most találkoztam vele először. Vonatkozik ez némileg az italra, a cigarettára is, s némi mértéktartással ilyesféle viszonyban vannak a ruházkodással.
Kismértékben és még mindig a régi értelemben manipulált ez a korosztály, csakhogy őket már nem is kis-, hanem a nagypolgári reminiszcenciák manipulálják.

A ma húsz és harminc év közöttiek és nyomukban tizenéveseink életvitele gyökeresen más. Őket már csecsemőkoruk óta gépek veszik körül, hajszárítótól televízióig, kávédarálótól elektromos gitárig, villanyborotvától mosógépig (hogy a motorkerékpárt és a gépkocsit, aminek már nem munkába járás a legfőbb funkciója, ne is említsem). A tárgyakkal kapcsolatban általában megszűnt a fétis-komplexum, s ehhez a modern panel-lakások és a bennük lévő könnyű, átrendezhető bútorok is hozzájárultak. Kérészéletű fétisek azért persze születtek és születnek: mennyezetre szegzett lyukas szalmakalap, szeretettel dajkált magnetofon, padlóvázának használt sósavas ballon – mindössze néhány hétig vagy hónapig, de semmi esetre sem évekig élvezve gazdájuk figyelmének fókuszát. Ezek az ifjak nem megszerzésre és stabil megőrzésre, hanem állandó cserélésre rendezték be életüket: ma egy távcső, holnap egy fényképezőgép, ma egy Grundig, holnap egy Tesla, idén egy kulcskollekció, jövőre egy bogárgyűjtemény. Egyáltalában nem tisztelik – sem a lakást, sem a ruhaneműt, sem a berendezési tárgyakat: már a dinamikus egyensúlyt sem tűrik el. Értékrendjük merőben eltér mind a közép-, mind az első generációétól, s bár határozott körvonalakkal bíró etikájuk általában nincs, amorálisaknak semmiképpen sem nevezhetőek. Mohóság – szűknek érzik a várost. Más vonatkozásban viszont túlságosan tágnak, amiben – úgy gondolom – tudatformáló-ismeretterjesztő tevékenységünk, ifjúságpolitikánk közművelődési ágazata a ludas.
Emberi kapcsolataik is eltérnek a hagyományosaktól. Számukra már mezonokká bomlott a családi élet – e magatartásukért a szemrehányást, a perpatvart is vállalják egy időn át, később egyszerűen kilépnek a családból a maguk etikai normáit követve. Tekintélyi érv sokkal kevésbé létezik náluk, mint egy más magyar kisvárosban élő ifjú számára; baráti körük kialakításában csak reális és nem imaginárius értékek irányítják őket. Presztízs-értéket nem ismernek, csak funkció-értéket. A társadalmi osztályok szerinti hovatartozás jelentősége számukra igen csekély (az ez irányú vizsgálódásnak sajnos gátat vet a mai osztályfogalom kidolgozatlansága).

Hogy magatartásukban mennyire befolyásolja őket az iskolai vagy üzemi miliő, s mennyire az ifjúsági szervezet, azt felmérni nem volt módomban. Mindenesetre azt tapasztaltam, hogy jobbára extravertáltak, egymással gátlás nélkül keverednek, meglehetősen autochtón módon hozzák létre klubjaikat, intézik sport-ügyeiket, szervezik és rendezik pénzkereső munkájukat és szabad idejüket egyaránt. Presszió nélkül és szülői tiltás-tanácsolás ellenére muzsikálnak rövid életű beat bandákban és a szimfonikus zenekarban (ez utóbbi tagjainak átlagos életkora alig több, mint huszonöt év), járnak néptánccsoportba vagy rádiós-klubba vagy filmesztétikai előadásokra vagy sörözni, egy jó szóért megjavítják a lemezjátszódat, egy rosszért irigy vén hapsinak neveznek és egy életre megutálnak. Meglepően sokat olvasnak – ezt a könyvtárosok egybehangzóan állítják -, és a rendkívül tömeges tv-nézésben éppen ez a korosztály képviselteti magát a legkevésbé.

Ez az a korosztály, amely nem lakja, hanem birtokolja a várost – köveit és polgárait egyaránt -, magáénak érzi, mert együtt született vele és vele együtt nőtt fel; ezt a tudatot – ami e nemzedéket követően talán már a tudat alá is csúszik, de akkor is hatni fog – egyetlen más város ifjú polgára sem mondhatja magáénak.
A második tíz év, s különösen annak második fele már nem lombik-bébinek, hanem egészségesen fejlődő fiatalembernek mutatja Dunaújvárost, korszerű infrastruktúrával, most már nem elsősorban bevándorlásból származó, hanem természetes népszaporulattal, az országban egyedülálló, harminc éven aluli átlagos életkorral. A kísérlet – várost teremteni a semmiből -, úgy látszik, sikerült: Dunaújváros nem egy darabka absztrakt nagyváros (mint mondjuk a József Attila lakótelep), hanem a szükségszerűség diktálta módon egymás mellé illeszkedő városnegyedek összessége, több e részek összegénél, mert egész s egyes részleteiből következtetni is lehet erre az egészre. Már vannak közös hagyományai; történetei, anekdotái, a népi humor megnyilvánulásai a város határain belül a társadalom köztudatában élnek; új keletű folklórja is van már, sőt egyes jelek spontán kifejlődött szubkultúrákról is hírt adnak (hogy ez utóbbi pozitív vagy negatív tendencia-e, külön vizsgálódást igényelne). Napjainkban magasabb és civilizáltabb nívón újra terjed a háztartás funkcióinak intézményesedése – csökken az otthon-főzés, otthon-mosás (a mosókonyhákat a mosógépek szabadították fel egyéb célokra, de mi lesz a használaton kívül helyezett mosógépekkel?). Mindenesetre a háztartásbeliség mint szakma (nehéz és bonyolult szakma) halódik, a konyha műhely-jellege csökken. S maga ez a mai város mint gazdasági és kulturális centrum a Mezőföld Duna menti részének életét is átrendezte és folyamatosan átrendezi úgy, hogy előbb-utóbb közigazgatási változtatásokra is szükség lesz: Dunaföldvár fittyet hányva annak, hogy Tolna megyéhez tartozik, Dunaújvárost érzi “a” városnak (bejáró dolgozók, bejáró tanulók, bejáró kofák, vásárlók, szórakozók stb.), míg az északra fekvő s még a járáshoz tartozó Ercsit a közeli főváros vonzása miatt csak hivatalos szálak fűzik Dunaújvároshoz.

Ami a közösségi érzést illeti: a városi és főként nagyvárosi ember tulajdon városával-lakhelyével kapcsolatosan így gondolkozik: “majd megcsinálják” vagy legjobb esetben így: “majd megcsináltatom” Ez a faktitív igehasználat Dunaújvárosban igen szűk körű, s helyette az aktív, cselekvő a szokásosabb: “megcsinálom”, sőt szociális méretekben: “megcsináljuk”. A már korábban pedzett társadalmi munkáról van szó, ami más formában való folytatása az ötvenes évek fizikai és ideológiai nehézségekkel teli, hétköznapokban küszködő heroizmusának. Ez az érzelmi töltöttség sokkal kevésbé romantikus, mint a tizenöt-húsz évvel ezelőtti, mindenesetre megfontoltság és céltudatosság szabályozza – hatékonyabb. S ebben az évről évre ismétlődő munkában valóban mindenki részt vesz nemre és korra való tekintet nélkül. A társadalmi munka nem kampány, nem kényszerű kötelesség itt, hanem hozzátartozik Dunaújváros életformájához (s ez így más kis- vagy nagyvárosban vagy éppen lakótelepen elképzelhetetlennek tűnik).
Hogyan állunk azonban a közművelődéssel a második tíz év eredményeképpen ma, miért tartom ezt a tovább-urbanizálódás szempontjából fontosnak, s milyen szerep jut ebben az említett, ma húsz-harminc év közötti második generációnak?

4. Amicus Cato, séd magis amica veritas – nem állíthatom tehát, hogy Dunaújváros közművelődési állapota ideális. Azt viszont állítom, hogy méretéhez és számottevő várossá növése rendkívül kurta idejéhez képest jobb, mint várható volna. Egyébként nem is helyes a statikus “ideális”-kifejezés, többet mond ennél a változást ígérő “javuló”-jelző.


“Illetéktelen közbeszólás”

Beszéljünk először is egészen röviden a közoktatásról és ennek kapcsán az átlagos képzettségi-műveltségi nívóról. Két tény az, amit nyomatékkal kell említenem. Az egyik: hetven éven aluli analfabéta nincs a városban, s az analfabéták aránya még teljes ezrelékben sem fejezhető ki. A másik: az érettségizettek, főiskolai vagy egyetemi végzettséggel bírók arányszáma jóval nagyobb, mint az országos átlag. Továbbá: ami országosan műveltségbeli középrétegnek számít (nyolc sikerrel elvégzett általános iskolai osztály, esetleg az érettségi), az nálunk a műveltségbeli alsó réteg.

Az ifjúság városában

Van szakmunkástanuló-intézetünk, többféle szakközépiskolánk, gimnáziumunk. Műszaki káderképzés tekintetében nagyrészt már önellátó a város: a miskolci műszaki egyetem kihelyezett tagozatát (ahol most ősszel kibernetikai fakultás is működni kezdett) 1966 óta évente kereken százötven végzett üzemmérnök hagyja el. Az ország egyéb főiskoláin és egyetemein végző dunaújvárosiak legnagyobb része visszajön a városba (ha egyébért nem, kezdetben a szülők lakása, később a várható lakáskiutalás kedvéért). S ha már a diplomásoknál tartunk, a pedagógusok, a közgazdászok, a jogászok, az orvosok adatainak taxatív felsorolása helyett csak egy érdekes adatot említek: az alkotóművészek kategóriájában a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tizenegy tagja él itt, közülük tíz a képzőművészeti, egy az irodalmi szakosztály tagja.
Zeneiskolánk 1953-ban kezdte meg működését kétszázötven növendékkel, zenei általános iskolánk 1957-től létezik. Énekkarunkat és szimfonikus zenekarunkat zenepedagógusainknak köszönhetjük, s nekik köszönhetjük ez idő szerint legszámottevőbb szellemi kiviteli termékünket: két zenei együttesünk aranydiploma, illetve aranyfokozat tulajdonosa, Dunaújváros az ország egyik jelentős zenei centruma, ének- és zenekarunk országos és külföldi turnéin a szakértők a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak produkcióikról, patinás zenei központok együtteseihez hasonlítva őket.

Zenekarunkat egyetlenként hívták meg Magyarországról Belgiumba az 1972- ben rendezendő európai kamarazenekari fesztiválra. Hogy ez a zenei eredménysorozat a személyi adottságokon kívül minek tulajdonítható, még felderítetlen.
Alkotó és interpretáló művészeink futtában említésével már át is tértem az önművelés, a tudatépítés iskolán kívüli, öntevékeny formájára.
Legalapvetőbb közművelődési forma a könyvtár. Városi könyvtárunk hatvanezer kötetéből ötvenezer látogató kétszázezer könyvkölcsönzése regisztráltatott 1970-ben, a városban működő szakszervezeti és szakmaközi könyvtárak együttesen körülbelül ugyanezt a mennyiséget produkálták. A városi Bartók Művelődésközpont színházi előadásokkal, hangversenyekkel, balettiskola, klubok és szakkörök fenntartásával veszi ki részét a közművelődési munkából, hozzá tartozik az óvárosi klubkönyvtár és a kiállítási terem, ahol a Műcsarnok egész éven át két-három hetes váltásokkal képzőművészeti kiállításokat rendez.

Évente egyszer őszi vagy tavaszi tárlat formájában ugyanitt mutatják be legújabb alkotásaikat a helyi képzőművészek (a városképen – szobrok, murális művek formájában – sajnos nem látszik meg, hogy tíz képzőművész él itt). A vasmű művelődésháza évek óta a kamara műfajú klubszínház-sorozat vendégjátékait és szakmai-politikai előadásokat, vitafórumrendezvényeket kínál az érdeklődőknek. A TIT előadókkal látja el valamennyiüket. A múzeum nem látványos, de nagyon figyelemre méltó tudományos munkát végez az emberi kultúra folyamatosságának dokumentálásával, a gazdag bronz-, római, avar és honfoglalás kori leletek mentésével és feldolgozásával.
Csak a legfontosabbakat említettem, de e kevésből is sok minden kitűnik. Mindenekelőtt az, hogy Dunaújvárosban a népművelés humán ágazata sokrétű, és a tapasztalat szerint ma kielégíti a város igényeit, s a növekvő igényeknek megfelelően mennyiségileg növekedni is képes ez az ágazat. A humán népművelési munka centrális összefogása és irányítása már időszerűvé is vált (ezt célozza a tervbe vett munkás művelődési otthon a maga nyolcvanmilliós invesztíciójával, s évi tízmilliós fenntartási költségével, bár véleményem szerint a centrális irányítás e monumentális vagy talán inkább monstruózus épület nélkül is megoldható), de erre vár a társadalom- és természettudományi közművelődési munka is. A bökkenő az, hogy itt nemigen van mit összefogni, annak ellenére, hogy a TIT a szakszervezetektől és a kulturális intézményektől származó előadóigényt mindig kielégíti. Csakhogy ez nem elég. S ismét utalnom kell, főként az ifjú korosztály közérzetére: szűk és tág. Humán közművelődési vonatkozásban tágak a városi lehetőségek, van pénz, vannak helyiségek, eszközök, gyakran nem is telik meg egy-egy klubszoba, színház- vagy hangversenyterem, a társadalom- és természettudományos tudatformálás vonatkozásában viszont szűkösség mutatkozik. Márpedig ilyen irányú érdeklődés él – gyakran lappangva, de él – e korosztályban, de kielégítetlenül él. A filozófia és a politikai gazdaságtan, a szociológia és a pszichológia ismeretlen terület számukra, idegenkedve szaglásszák, bár érzik, hogy mindezek reális értékek hordozói. S az ifjúságból az értékesnek érzett, de meg nem értett és meg nem ismert szellemi produktum gyakran dühöt és agresszivitást vált ki. S még a jobbik eset az, ha agresszivitás helyett meggyőződés nélküli elfogadás, hit a reakció. Ismerve ezeket a nyílt értelmű és szívű, bár sok vonatkozásban még pallérozatlan elméjű fiúkat és lányokat – nem egy ifjúsági vitafórumon beszélgettem velük -, tudom, hogy nem hitre, hanem bizonyosságra vagy legalábbis valószínűségre vágynak. A természettudományok területén már otthonosabban mozognak, s érdekes, hogy például a művészettől a direkt esztétikai örömön túl nem annyira kompenzáló hatást s nem is morális funkciót vár ez a korosztály, hanem a művészet informatív, társadalmi-publicisztikai oldalát becsüli és keresi. Így úgy tűnik, hogy a művelődési elemek pusztán halmozódó növekedése, elsősorban e fogékony korosztály számára, egyre kevesebb tájékozódási lehetőséget és egyre nagyobb zűrzavart, rendezetlenséget jelent. A kiutat pedip éppen az ismeretterjesztés módszertani megváltoztatása jelentené. S meggyőződésem, hogy ez nemcsak az ismeretterjesztés külső formájára, hanem a világról alkotott (tudományos és művészeti) kép belső struktúrájára is vonatkozó módszertani kívánalom.

Szó esett már arról, hogy a műveltség-anyag növekedése csak egy bizonyos pontig lehet kontinuus. Hogy a várható minőségi változásra nem gondolók hol tévednek, azt megkísérelem lehetőleg tömören összefoglalni.
A ránk záporozó információtömeg éppen hihetetlen mennyiségénél fogva teljesen rendezetlennek, magas entrópiájúnak tűnik, diszparát jelenségekről látszik hírt adni. A válogatás nem lehet ötletszerű, mert igen csekély a valószínűsége annak, hogy a találomra kiválasztott információk alkalmasak egy-egy jelenség vagy jelenségcsoport magyarázatára. Ez azt jelenti, hogy egyre gyorsabb tempóban terebélyesedő és sűrűsödő világunkat már képtelenség a hagyományos tanuló-befogadó módszerrel elsajátítani. Egymástól távol lévő jelenségeket kell magyarázni, összefüggéseiket felfedni, sőt lehetőleg célszerűen szervezni is ilyen összefüggéseket, röviden: dezentrópiára törekedni. A szaktudományok létrejötte és fejlődése kétségkívül az ősközösség intuitív jellegű totális életérzését követő hosszú, analizáló “igen-nem”, “nem-hanem” korszaknak köszönhető, ma azonban már szintézisre van szükség a jelenségeket és jelenségcsoportokat vizsgáló tudományok között. Ezt létrehozni a régi, pragmatikus és izoláló módszerrel (s oktató-ismeretterjesztő módszereink ma még túlnyomóan ilyenek) képtelenség, s egyre inkább képtelenség lesz az ismeretanyagok és tárgyiasult formájuk (technikai eszközök, gépek) lavinaszerűen növekvő áradatában.
Fel kell figyelnünk arra, hogy ez a folyamat kísérője az ugyancsak törvényszerű urbanizációs folyamatnak – oka is, következménye is. A tudományos-technikai fejlettségnek már mai modern szintjén sem választhatunk “emberi” és “gépi” kultúra között, le kell mondanunk az évezredeken át használt “hanem” kötőszóról, és jogaiba kell helyeznünk az “és”-t, ami a metafizikus gondolkodásmóddal való teljes szakítást, a dialektika módszerének magától értetődő alkalmazását és a kibernetikus szemléletmódhoz való közelítést, a rendezetlenség átlátását és rendező-szervező tevékenység felé tendálást jelent. “Nem az ember, hanem a gép” – ezt a primitív, elmesorvasztó felfogást fel kell váltania e másiknak: “Az ember és a gép.” Minőségileg teljesen új szituáció van most kialakulóban, az ember-gép kapcsolat új formája, amelyben az ember is eleme egy szabályozott és sokszoros visszacsatolással bíró nyílt láncnak vagy zárt körnek, de amelytől mégsem kell féltenünk emberi mivoltunkat, mert a gép logisztikus, az emberi tudat viszont autonóm és spekulatív, tehát e láncban vagy körben mindig az ember marad a finalizáló elem. Ha szabad profanizálnom: a Lee Hazelwood – Nancy Sinatra-féle sétáló csizmák sohasem fognak átsétálni rajtunk.
Az ilyesfajta gondolkodásmód és tevékenység csak korszerűen urbánus környezetben bontakozhatik ki, s egyúttal gyorsítja is a városiasodás ütemét mind a termelőágazatokban, mind az infrastruktúrában. Ehhez a nem utópiához, hanem tényhez kell közelítenie urbánus közgondolkozásunknak, s különösen azokénak, akik ebbe a bizonyos húsz-harminc közötti korosztályba tartoznak. Tehát az iskolai kötött oktatásban, de főként az iskolán kívüli népművelésben, ismeretterjesztésben mindenekelőtt ezzel a módszerrel kell ismertetni ezt a módszert. Meg kell értetnünk ezekkel az ifjakkal, hogy a szakismeret ma már csak a teljes emberi kultúrkincsnek legalább hozzávetőleges ismeretére alapozható, s tudatossá kell változtatnunk bennük a naiv szemlélet alapján történő be- és elfogadást: újra kell tanulniok a már többé vagy kevésbé ismert világot, múltjával és jelenével együtt, meg kell érezniük az összefüggést, az egységet az emberi ismeretanyag egyre növekvő sokféleségében, legyen szó akár tudományos, akár művészeti megismerésről.
Tudniok kell például, hogy ha a festő zöldre fest egy felületdarabot, akkor ezzel egyúttal a mellette levőt pirosra festette (s persze azt sem árt tudniok, hogy melyik francia festő mondta ezt), s hogy a kék fal azért tűnik távolabbinak, mint a sárga, mert a fénytörő közeg törésmutatója minden hullámhosszra más és más.
Tudniok kell, hogy az irodalom formabontó megnyilvánulásai, az interpunkció nélküli verstől a szabad asszociációs eruptív prózaversig, a bergsoni időélményt felhasználó prózától a regény flash back formájáig mind egyazon, új szintézisre törekvő életérzésnek részben spontán, részben tudatos megnyilvánulásai. S hogy mindez elképzelhetetlen volna a XIX. század tudományos felfedezéseit követő gazdasági-technikai változások nélkül.
Tudniok kell, hogy az iskolában tanult primitív algoritmusoknál ma már előbbre valóak, mert általánosabbak az információelmélet és a halmazelmélet, mélyebb pillantást tesznek lehetővé a felületesen ismert hétköznapi eseményekbe. S hogy a hétköznapi események megértéséhez ma már nélkülözhetetlen a valószínűségszámítás.
Tudniok kell, hogy a newtoni égi és földi mechanika már nem elegendő sem a makro-, sem a mikrovilág eseményeinek megközelítéséhez, s hogy az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika nélkül ma éppoly pőrén állna az ég alatt három és fél milliárd ember, mint állt volna három és fél ezer év előtt három és fél millió ember a fazekaskemence, a kerék, az evezőlapát nélkül.
Tudniok kell, hogy a biológia tudományában is forradalmi változás történt, és ez számunkra nemcsak mint biológiai, hanem mint társadalmi lények számára is beláthatatlan következményekkel jár (mesterséges mutáció, szervátültetések, euthanazia stb.).
Tudniok kell, hogy ez a változás etikánkat, egész eddigi értékrendszerünket meg fogja változtatni – akár tetszik, akár nem -, s hogy olyasféle emberi tulajdonságokat is az értékek közé kell majd sorolnunk, mint például az effektivitás – ki mennyire hatékony a maga területén, legyen akár festőművész, akár elektronikus műszerész, akár politikus.
S tudniok kell, hogy mindez és még sok más említetlen, elválaszthatatlanul összefügg velünk, az egyénnel és velünk, a társadalommal, egy kiterjedt, bonyolult, de szabályozott és céltudatos körben. Meg kell érteniök, hogy partikuláris sikerekre csak a totalitás mozgását magyarázó módszer és gondolkodás birtokában juthatnak.

Mindezekről sejtelmünk sem volt, amikor elvégeztük az első kísérletet: lombikban teremtettünk várost. Itt az ideje, hogy azokat, akik már e város szülöttei, tehát tulajdonképpen az első kísérlet eredményei, felkészítsük a jövőre, ami ijesztőnek tűnik, gépszerűnek tűnik, de amely felett úrrá lehet válni. Csakhogy ehhez meg kell változnia a közgondolkodásnak.
Befejezésül megkockáztatom az állítást: Dunaújváros továbburbanizálódása ilyen közgondolkozás nélkül elképzelhetetlen. Sőt ezt is megkockáztatom: Dunaújváros nagyon alkalmas is arra a tudat-átformáló kísérletre, hogy egy emberöltőn belül megvalósítsa ezt a gondolkodási stílust, s néhány, kellő elszántságú természet- és társadalomtudományi szakember, a városi közművelődési hálózat igénybevételével számottevő eredményre juthatna.
A helyszín – a “laboratórium” – megfelelően urbánus s egyúttal nem túlságosan nagy, kereken ötvenezer lakosú emberi település. A tárgyi és anyagi körülmények adottak, mind a termelőágazatban, mind az infrastruktúrában. Adottak a kísérleti alanyok: az egészséges, tehetséges, sokfelé érdeklődő második generációsok, akik számára magától értetődő a materialista világnézet, akiket sem egyéni, sem társadalmi előítélet nem köt, s akik egy-két évtizeden belül termelőerővé változtatnák az elsajátított és alkalmazott módszert. Adottak a körülmények társadalmi szempontból is: a népművelőkön kívül a pedagógusok és a vasmű fiatal mérnökei, közgazdászai is segítséget nyújtanának, és – ismerve Dunaújváros polgárainak város-közérzetét és dinamizmusát – bízom abban, hogy az egyének éppúgy ez ügy mellé állnának, mint a város társadalmi és politikai szervei.
A sikeres első kísérlet után el kell következnie a második kísérletnek – ez utóbbi, ha nem is olyan látványos, de nézetem szerint éppoly szükséges lesz, mint az első volt. Ebben látom kulcsát és egyáltalában lehetőségét a további urbánus fejlődésnek abban a városban, amely városnak született.

Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Intercisa Múzeum archívuma
Sándor András – Sztálinváros

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings