Dunaújvárosi Hírlap – 1973. január 3.

Líra az acélról

Ez az írás dokumen­tum.
Bárhogyan sikerüljön is, sokan megőrzik majd, jól tudom. Megőrzik benne a tényt, amelyet rögzíteni hivatott, meg­őrzik benne, hogy 1972. december 29-én, az esz­tendő nyolcezer hétszázhuszonkettedik órájában, a magyar kohászat törté­netében először a Dunai Vasmű acélművében le­csapolták az egymilliomodik tonna acélt.
Felelősségem tudatá­ban ezért szánom ez írást hiteles tudósítás­nak, riportnak, de – egyszerűen nem tehetek másképp – lírának is, hiszen a formálandó em­ber elsősorban önmagát szeretné a nevezetes adatokban megörökíteni és megőrizni is.

– Rázkódik ez az egész, érzi?
Érzem hát. Mintha ez egész, acélmű rázkódna körülöttünk. Rázkódik alattunk a gép, rázkódik az ember, ki a géphez nőni látszik, a fo­gantyúkra szinte rátapad, s belereszket az erőfeszítésbe, hogy a gépnek ura marad­jon, hogy azt tudatos moz­dulataival hasznos munkára kényszerítse. A berakódaru ormánya kinyúl, vakítóan tátja ránk félelmetesen izzó száját a kemence, s Varga István egy rendkívül pontos, a rázkódástól független moz­dulatsorral fémtáplálékot adagol a fortyogó, gyönyö­rűn ragyogó pokolba. Újabb teknőt ragad, belöki, odabent megpörgeti azt is, s a ládából kihulló mázsás darabokat – mintha puszta kézzel tenné – ügyesen elrendezi. Aztán vissza. A berakódaru fülkéje rettentő zörejjel hát­ralökődik, az ormány ládá­ért nyúl csikorogva, a gép szikrát hány a kíntól, dübörgésébe belereszket a ke­mencesor.
– Rázkódik kínjában – mondja a gépről Varga Ist­ván -, már rég ki kellett volna cserélni. Látja? Ez a merevítő a rázkódástól el­törött…
Lám, az idei feszített mun­katempó mintha a gépeknél az embert kevésbé viselte volna meg. Az ember töb­bet bír el…

Több ember együtt még többet bír el, s ha egyikük-másikuk szükségképpen hibázik is olykor, a hiba alkalmat ad arra, hogy egy kollektíva az érettségét bizonyítsa.
December 27-én délután egy másik berakódarus: Papp Ferenc hibázott. A hármas kemencét rakta, s az egyik kiürített teknő vissza­húzásakor “meghúzta” egy csöppet a kemencetokot is, ami elég volt ahhoz, hogy a gázelvezető cső eltörjön.
Az acélgyártók, az olvasztárok nem hibáztatják társukat: “A daru volt rossz” mondják. “Legfeljebb annyiban hibás” – teszik hoz­zá -, “… hogy segíteni akart nekünk, hogy rossz daruval is vállalta a mun­kát…”
Ennél is fontosabb – rá­adásul rendkívül izgalmas – ahogy a acélműsök a hibát megszüntették. Egy hasonló hiba minden más esetben tokcserét igényel. Már-már úgy látszott, hogy szükség lesz erre a hatalmas appará­tust megmozgató, jóesetben 10-14 órás munkára, hiszen hiába hivatták be a legjobb hegesztőt, Kiss Istvánt; he­geszteni, ott, ahol víz folyott, ő is képtelennek bizonyult. Az este tíz órakor műszakba álló Csuhai Gyula termelésvezető még egy utolsó lehetőséget megpróbált: leeresz­teni a vizet a megrakott ke­mence tokjából, újra feltöl­teni, hogy a melegtől meg ne repedjen, újra leereszte­ni, így sikerülhetett – fok­ról fokra előrejutva – éjfél után 35 perccel befejezni a hegesztést.
– Meg kellett próbálnom – mondja most Csuhai Gyu­la. – Négyszer engedtem le a vizet, hogy Kiss Pista hegeszthessen. Ezt még nem próbáltuk soha, Matjasovics László kemencekőműves és Csernus Boldizsár lakatos csoportvezető odafent, a ke­mencén a kezével ellenőrizte, hogy mennyire melegszik a tok, mindig időben szóltak, így, ha centinként is, de si­került meghegeszteni a törött csövet. A legjobban annak örültem, hogy Sinka Jánost, ezt a fiatal gyereket, a vize­sek csoportvezetőjét sikerült meggyőznöm: ő még nem hallott ilyesmiről, de azért belement…

Most újra éjszaka van, a péntekre virradó, a régen várt nagy napra virradó éjszaka, s újra Csuhai Gyula a műszakos termelésvezető. Egy kicsit mintha szomorú lenne. Eredetileg azt forgatta a fejében, hogy talán még ezen az éjszakán sikerül le­csapolni az egymilliomodik tonna acélt. De este, műszakkezdéskor javították még az egyik berakódarut, később – rövid időre – a másiknak is le kellett állnia, márpedig daru nélkül az acélmű ha­lott. A műszakos termelés­vezető mindent megpróbált, hogy rövidítse a rakodásidőt, több folyékony vasat öntetett a kemencékbe, s kevesebb hulladékot rakatott. De felsorolni sem lehetne mind a nehézséget, amelyekkel ezen az éjszakán is meg kellett küzdeni: hiába akarták pél­dául, nem sikerülhetett a nyersbeöntő-csatornát időben kicserélni, mert az egyik beöntődarunak kötélcsere mi­att kellett négy órát áll­nia… És így tovább.
– Olyan könnyen meg le­hetett volna a millió – só­hajt a termelésvezető -, csak hétszer kellett volna csapol­nunk. Hétszer!
– Ne szomorkodj – vi­gasztalja munkatársát Porst László, a fiatal öntőcsarnoki művezető -, a délelőtti mil­lió azért a tied is. Abban a millióban te is benne vagy.
És még nagyon sokan.

Ahogy közeledik a reggel, sűrűsödik a feszültség. Ez érezhető.
Rövidesen csapol a hármas.
Porst László elősiet: még csapolás előtt ki kell cserél­nie a kemence előtti salaktálakat, ehhez darut kell a csarnoknak adnia. A hármas kemence csapolás után fe­nékjavításra leáll. Egy gyors telefon Pintér Imre fenékja­vító főolvasztárnak: “Gyere be, Pedró”, aztán a diszpé­csernek: küldjön kocsit, de gyorsan.
Tíz perc múlva Pintér Im­re megérkezik.
Motorral jött: “Ilyenkor nincs idő megvárni a diszpé­cserkocsit”. Az elmúlt éjsza­ka is “ilyenkor” volt. Az acélműben mindig “ilyen­kor” van.
Hajnal. Cseng a telefon: Zsebedics Éva, a meleghen­germű indító programosa kéri az adagminőség számait. Megkapja, de még valamit kérdezhet, ami úgy látszik, neki is fontos.
– Nem, Évikém, többet nem tudtunk kihozni az éj­szaka… Szovjet bugátok nincs? Vagy úgy, külditek Lőrincre… Szerintem kel­lett volna szólni Csepelnek, hogy adjon oda bugát… Nem baj, Évikém, nagy baj nincs, a ti tervetek is meg­van… Azon meg nem ne­künk kell változtatni.
Kopog a telexgép: a szala­gon számok jelennek meg, Szélig Árpád acélgyártó bó­lint, elsiet, az összetétel meg­felel: az egyes kemencéből 5 óra 55 perckor csapolnak. A programozott minőséghez igazodni legalább olyan fon­tos, mint a jubileumi adag.

A jubileumi adag, amely a milliomodik tonna acélt rejti magában a négyes kemencé­ben készül.
Az acélgyártó Endrész László jóval hat óra előtt érkezik, egy kicsit idegesnek is látszik, pedig ez az adag semmivel sem különbözik a többitől. Fiatalember ő is, akárcsak Baksa József, az adag olvasztára meg Kuharcsik József, az első, Kovács István, a második és Szabó Elek, a harmadik segéd.
A beöntőüstből olvadt vas ömlik a kemencébe. Az ol­vasztárok milliószor láttak már hasonlót, de ez a vas most mintha nagyobb szik­rákat vetne, mint máskor, a gigantikus csillagszóró fényei mintha nem csak a vas kar­bontartalmát jeleznék, hanem fekete verejtékű bányászok tündöklő üzenetét.
– Szóval ti? – kérdi Vigh Attila műszerész Szabó Elek­től, aki azonnal érti, mit kérdez a másik.
– Mi! – mondja. – Így jött ki – teszi hozzá egy közömbösnek látszó mozdulat kíséretében, de ezután sürgő­sen elfordul. Alighanem meghatódott.
– Jó, hogy ők csapolták ezt az adagot – mondja ké­sőbb Nics János kemence- főmester, és az indoklás nem büszkeség nélkül való: Saját nevelés…

Lassan gyülekezik az ünne­pi közönség.
– De régen volt, amikor az első adagot csapoltuk – mondja Zsámbok Elemér MEAF-vezető, hajdani acél­gyártó Tóth Gusztávnak, a kohászati gyárrészleg fejlesztésvezetőjének, a másik haj­dani acélgyártónak.
– Ezerkilencszázötvennégy augusztus 19-én tizenhat óra után – hangzik a válasz, és a két férfi összenevet.
A harmadik acélgyártó, aki annakidején az alsó adagnál bábáskodott, Szabó József a gyárrészleg metallurgiai ta­nácsadója nem tudott eljönni erre az ünnepre.
De itt van a fia, Jancsi.
Igaz, ő nem ünnepelni jött, hanem dolgozni, ő a műszak termelésvezetője. Néhány lé­péssel előrébb áll, mint a ci­vilruhás ünneplők, óh igen, mindenki láthatja, ő nem né­zelődni jött, neki itt most fontos dolga van.
Még előrébb Baksáéknak akad dolguk a kemencéknél. Baksa Józsefnek meggyul­lad a nadrágja, egy csepp ijedtség sem látszik rajta, le­hajol, azbesztkesztyűjével le­veri a parázsló foszlányokat, nyugodtan, még csak véletlenül sem néz fel, nehogy azt higgye valaki, hogy “játssza” a nyugodtat. De Szabó Dzsoni rámnéz, örül, hogy lát­tam mindent, és némi dia­dallal mondja:
– Nem egy könnyű kenyér, ugye?
Az ünneplők mögött, távol a tévékameráktól egy vasutas áll. Kálmán László, ötvenégy éves kocsimester, a vasút­üzem dolgozója. Csak áll, mint aki nem ide tartozik, szerényen a berakódaru ár­nyékába húzódva, és gyanú­san csillog a szeme…

Aztán a csapolás..:
A húszesztendős Kuharcsik József csapol. Veszi a stangát, jó erősen megmarkolja, aztán…
Jön az acél.
Odaát, az öntőcsarnok túl­só oldalán, a kokillák felett néhány vezető tenyere – ön­kéntelenül? megszokásból? – tapsra verődik, de vala­hogy itt most nem illik tap­solni.
Jön az acél. Jön lobogva, sisteregve, lángolva, zúdul az üstbe vadul, és mégis ke­zesen.
Dalol az acél.
Idesereglett az egész acél­mű, acélgyártók és hajdani acélgyártók, olvasztárok és hajdani olvasztárok, aztán lakatosok, műszerészek, kő­művesek, mindenki, aki úgy érzi, hogy valami köze van ehhez az ünnepi perchez.
Emberi szó most nem hang­zik el, az acél dalol. Nem be­szélnek most az emberek, csak állnak az izzó zuhatag körül, körülállják, és… és semmi más.
Csak nézik.

Az ünnepnek vége.
A tévések is elmentek.
Baksáék a következő ada­got készítik elő.
Most nem figyeli őket sen­ki, de lám, ugyanolyan ün­nepélyesek a mozdulataik, mint az előbb. Az öröm fe­szíti őket, valami nevenincs, megmagyarázhatatlan öröm.
De ni, valaki mégis nézi őket.
Varga István az, a berakó­darus. Észrevesz, felémcsippent a szemével, odamegyek.
– No – mondja jókedvűen – eddig megvol­nánk… Jöhet a többi.

Aczél Gábor


1954, az első öntés

Erőd a Duna partján

Győzedelmes út


Acélrekord Dunaújvárosban

Dunaujvaros