Fejér Megyei Hírlap – 1957. október 9.
dunapentelei képeslap
I. rész
Varga László és Vagyócki Mihály emlékeiből.
Valahol éles, kellemetlen ropogással megszólalt egy géppuska. Aztán elhallgatott és még mélyebb, nyomasztóbb lett a csend az aktobinszki vasútállomás környékén.
Varga László vörösgárdista elgondolkozva nézett a dombok felé, ahol a bosszúra és zsákmányra éhes ellenséget sejtette. Nem látott semmit, a fehérek jól meglapultak. Vajon, kik lövöldöztek; Kolcsakék?… Vörösgárdisták?… Háta mögött léptek dobogtak. Hátrafordult; Zubrik Feri, egy Borsod megyei paraszt fiú közeledett.
– Hallottad Laci? Egészen közel volt…
Varga bólintott:
– Közel. Így szokott ez lenni támadás előtt. Közelebb lépett Zubrikhoz: – Nyugtalan vagy?
– Szeretném már ütni-verni őket. Úgy sem lesz nyugtunk addig, amíg ezek itt pufogtatnak. Nem lesz nyugtunk, – ismételte mégegyszer – még az otthoniaknak sem…
Varga László a Dunapart cikcakkos ráncaiba húzódó szülőfalujára gondolt; Dunapentelére. Tudta, hogy Zubriknak igaza van: nem lesz addig nyugta sem az orosznak, sem a magyarnak, amíg Kulcsak fehér seregei fegyverrel támadhatnak.
Végignézett a vörösgárdisták frontvonalán, jobbra is, balra is. Mindenütt magyarok; magyar munkások, parasztok, akik tíz és száz kilométeren át testükkel, életükkel védték a forrongó szovjetország szíve felé vezető utakat, vasutakat. Előttük; magyarok előtt, pedig Kolcsakék állták el a hazatérés hónapok, évek óta keresett, sóvárgott útját.
Igazad van Feri. Nem lesz nyugtunk addig. El kell söpörnünk őket..;
– El – mondta Zubrik. – Hogy aztán haza mehessünk. ..
Haza, haza, haza! – visszhangzott Varga László szívében a borsodi paraszt fiú hangja. Haza, – de előbb le kell teríteni az átkozott ellenséget..;
Felkavarodott a világ másnapra. A júniusi ég tiszta volt. de a síkság és a dombok dörögtek, villámlottak. A föld nyögött a testét szaggató ágyúlövedékek robbanásaitól. A vörösgárdisták kiugráltak a lövészárkokból, s ezer és ezer bőszült oroszlán bátorságával törtek előre. A páncélvonat neki-neki lendült, mintha a dombot akarná átszakítani, s szórta, okádta a tüzet a fehérek állásai felé.
A fehérek védekeztek. Alattomosan, kíméletlenül lőtték a rohamozó gárdistákat, meg a páncélvonatot. Görcsösen, elkeseredetten kapaszkodtak a vörösgárda gránátjaitól, ágyúgolyóitól feltépett földbe.
Reszketett, vonaglott minden: a föld, a test, a páncél. És a kolcsakhad megfutott!
Varga odakláltott Zubriknak:
Tisztul az út Feri!
Aztán rohant tovább. Feje fölött süvítve vijjogtak át a páncélos vonat lövedékei. Előtte, körülötte recsegve fröccsentek az észnélkül hátráló ellenség hátra küldött ágyúgránátjai. De ő csak szaladt, szédülten, diadalittasan a menekülő ellenség után. Minden lépés közelebb vitte forrón szeretett szülőhazájához.
Véres és hosszú volt az út; sok az ellenség. Mégis szétszalasztották, fogságba ejtették, megsemmisítették, de fogytak a vörösgárdisták is. Rétek, erdők aljában maradtak el sokan, fekete, jeltelen sírokban. Varga László és társai levett sapkával, sajgó szívvel álltak a komor hantok fölött. Drága volt, sokba került a szabadság felé vivő győzelmes harc.
Kolcsak hátrált. Űzte, hajtotta a munkások, parasztok rettenthetetlen serege. A fehérek mentették irhájukat. Amerre elhaladtak, irtották, gyilkolták az orosz nép legjobbjait. Romboltak, pusztítottak. Száz kilométereken át feltépték a vasutakat, felrobbantották a hidakat. A gárdisták éjjel dolgoztak, nappal harcoltak. Viselték a nélkülözéseket, a testi-lelki erőt fogyasztó viszontagságokat, s előre mentek, mindig előre. Egyszer aztán nem volt Kolcsák és bandája.
Alekszandr Vasziljevics Kolcsak – katonatiszt
A FEHÉREK PARTVIDÉKÉN – demokrata.hu
A levágott sárkányfej helyén még borzalmasabb nőtt: Wrangel báró és csapatai. Jól felszerelt, vérszomjas tisztiezredek gyülekeztek, hogy elvegyék az orosz nép vértől és könnytől áztatott hazáját.
A gárdisták a harkovi térség mocsaras vidékén fejlődtek harci rendbe. A puhán terjeszkedő, dús növényzetű mocsár védelmet nyújtott a meglepetésszerű oldaltámadások ellen. Végveszély esetén azonban a gárdisták elől is elzárta a menekülés útját
Az arcvonal előtt szelíd hullámokat vetve nyúlt el a síkság. A falvak népe már learatta róla a megérett gabonát, betakarítani azonban nem volt ideje. A levágott búza keresztekbe rakva sorakozott a mezőn.
Varga László kezébe vett egy súlyos búzakalászt; végigsimogatta, aztán összemorzsolta kérges tenyerében. A kövér szemek közül kifújta a pelyvát és hosszan magábamerülten nézte őket.
– Te Feri – szólalt meg csendesen – milyen hónapban is vagyunk?
– Júliusban… 1920 júliusában;
– Hm… Tudod mire gondoltam?
Sóhajtott:
– Dunapentelére, a szülőfalumra. S arra, hogy már otthon is learattak. Ki-ki a magáét. Az igába hajtott nincstelen nép pedig az urakét. Mit gondolsz Feri -kérdezte hirtelen, miközben kezével a megroskadt keresztekre mutatott – ez a búza kié lesz?…
Zubrik meglepődött:
– Kié?… Hát az itteni parasztoké..;
– Azoké Feri… Nem a Wrangelléké…
A kozákok támadtak először. Váratlan, rettenetes lovasroham tört elő a dombok mögül. A balszárny kettészakadt, az arcvonal megingott. Válságos percek következtek. Egyesek elszórták fegyvereiket, s futni kezdtek hátrafelé. A hosszú kozákpika recsegve nyársalta fel az eleven emberi testeket. A látvány iszonyatos volt. Jankovics Pali hanyat vetette magát, s arcára szorította zsebkendőjét. Úgy szögezte földhöz az irgalmatlan kozákdárda.
Négyszer ismétlődött a roham. A gárdisták mind a négyszer visszaverték. A földre lapuló keresztek között szörnyűséges erővel aratott a halál.
Mikor elcsendesedett a gyilkos harcizaj, a szétdúlt gabonakeresztek közé emberek és lovak egyetlen, nagy, hantolatlan temetőjére hasonlított. Hős vörösgárdisták, morc fehér-kozákok holttestei borították az ütközet helyét.
A vérrel áztatott mező termése mind egy szemig az orosz parasztoké lett. A munkásoké és a parasztoké lett a roppant nagy ország is.
*
És a dunántúli lankákon? Varga László Pentele határában levette sapkáját. Tágranyílt szemekkel, szomjasan itta magába a szülőföld szépséges tájait, amelyeken Horthy volt az úr.
Messziről érdes ragyogás vágott a szemébe.
Varga László vörösgárdista nagyokat dobbanó lázasan hánykódő szívvel ment közelebb; egyre közelebb a csillogó-villogó csendőrszuronyokhoz.
Hegedűs Péter
Felhasznált kép:
Dunaújváros története képeslapokon
