Pedig minden olyan jól hangzott.. Dunaújvárosi Hírlap, 1966. március 4. Nagy öles betűkkel, hogy minél jobban felkeltse az olvasó érdeklődését:
1966. március 4. Dunaújvárosi Hírlap
És.. ott van, le van írva, 66-ban “járunk”, meg a történet szerint korábban is. Semmi propagandaszagú mellékzönge, akkor ennek csakis így kellett lennie, miért is lenne másképpen. Hiszen…
És a leközölt “mese” még évekkel, évtizedekkel később is szedi, szedheti áldozatait, mindaddig amíg fel nem lapozzuk Miskolczi Miklós 2013-ban megjelent Kacagtató Sztalinvárosi anekdoták című könyvének témának megfelelő fejezetét, amiből megtudhatjuk, hogy mindebből semmi sem igaz. Még a fel sem. Persze ezt a szerkesztőségben is csak másnap tudták meg. De álljon itt a történet hiteles cáfolata, Miskolczi Miklós tollából:
Táltosok Pentelén
Nem tudnám eldönteni, hogy a következő anekdotának ki légyen a hőse: a kedves bohém, ifjú régésztörténész Makai Jancsi-e, akit rövid időre a dunaújvárosi múzeumba sodort a kiszámíthatatlan sors, avagy a derék Csavajda Gyuri bácsi, aki egész életét Dunapentelén töltötte. Gyuri bácsi elébb mint öntudatra ébredő szegényparaszt, legutóbb pedig már mint az óvárosi tanácskirendeltség vezetője vívott ki magának változó respektet. Az egyre bonyolultabb közigazgatási feladatokkal küzdve – e sorok írójának – egyszer imigyen sóhajtott fel: hej, az volt a jó világ, amikor a megyétől minden reggel jött motorbiciklivel a táskás ember és meghozta az aznapi szempontot.
Az életutak e röviden összefoglalt – ámde méretes – különbsége még nem generálta volna a feltétlen összeütközést, ha Makai Jancsi nem tenyerel bele Gyuri bácsi virágoskertjébe (privilégiumába). A méltánytalanul lekezelt Pentele, azaz óváros közelmúltjába. A permanens, persze soha be nem vallott, de folyamatosan érezhető aláértékelés joggal bántotta az őslakosokat. Hát még ha nyilvánvaló tévedésen kapták az újvárosi, vagy ahogy eleinte mondták a telepi “gyüttmenteket”. Ilyen tévedésbe futott bele a történész.
A pályakezdő, ráadásul bohém ifjú Makai Jancsi mindig pénzszűkével küzdött. De hát ki nem? A pályakezdők, ifjak és bohémek közül. Jancsi egy nap bejött a szerkesztőségbe és szóba hozta: tudna írni valamit arról, hogy Pentele már a honfoglaló magyarok idején is lakott hely volt. Hát melyik szerkesztőség utasítana vissza egy ilyen ajánlatot? Kivált, hogy a fentebb már említett mellőzések miatt, mi gyüttment mindannyian éreztünk is némi lelkiismeret-furdalást. Hamarvást hozta is a közérthető formában megírt, de azért tudományosnak tűnő cikket. A fő argumentum szerint, lám az óvárosban van egy Táltos nevű utca, ami nyilván azon megdönthetetlen ténynek mai lenyomata, hogy a honfoglaló pogány ősökkel érkező táltosok egykoron azon a területen sátoroztak. Szépen kikerekítette: elmesélte, hogy a táltosoknak milyen fontos szerep jutott a honfoglalásban, milyen tudományos ritkaság, hogy egy hajdani ideiglenes szálláshely, ím ezer év múltán is él és üzen a kései utódoknak. A történelmi múltat nélkülöző városban ez világra szóló felfedezésnek tűnt. Azonnal fizettünk a cikkért, közöltük is, három hasábon.
Csak másnap ne lett volna!
Másnap ugyanis bejött a szerkesztőségbe Csavajda Gyuri bácsi.
– Milyen marhaságokat irkáitok ti össze, gyerekek? – kérdezte a maga közvetlen modorában. Aztán elmesélte a Táltos utca valós történetét.
1945-ben vagy 1948-ban, már nem is tudja pontosan melyik évben, sor került a községi utcanevek megváltoztatására. Tudjuk, máig kedvenc szórakozása ez a magyar népnek. Akkoriban a Béke, a Sztálin, a Vörös Hadsereg, a Felszabadulás stb. nevek divatoztak. Ki is osztották valamennyit, fölváltva velük a reakciósnak ítélt utcatáblákat. Jellemző, hogy eggyel több reakciós utcanév akadt, mint ahány alkalmas új, demokratikusai előtaláltak. (Hát, mindig így van ez?) A reakciós maradvány utca éppen Gömbös Gyulának, a harmincas évek elején regnáló, ráadásul fasisztoidnak minősülő miniszterelnök nevét viselte. Nyilván nem maradhatott meg. A község frissen választott, tán éppen nemzeti bizottságnak nevezett vezetősége törte a fejét a minek nevezzelek? című közkedvelt társasjátékban. Még szerencse, hogy a mi népünk találékony! Az pedig vitathatatlan, hogy Csavajda Gyuri bácsi – akkoriban még Gyuri (bácsi nélkül) – mint azóta mindig, akkor is fején találta a szöget:
– Na, ha eddig Gömbös Gyula volt, akkor mostantól legyen a neve az én lovamról Táltos – javasolta.
És Iőn.
Nagy megkönnyebbüléssel fogadtuk, hogy a történelmi fordulatokban járatos, kompromisszumokra mindig kész Gyuri bácsi nem kért helyreigazítást.
Ő tudta, miért!
