Megszólaltak ’56 tanúi

MEGSZÓLALTAK ’56 TANÚI

Ma már senki nem él a dunapentelei-sztálinvárosi események alakítói, szemtanúi közül, akik nyolcvankilencig hallgattak.

Körmendi Erzsébet

Amikor 1989-ben hozzákezdtünk a Dunapentelén ’56-ban történtek feldolgozásához, nem voltak illúzióink. A tényekkel eb­ben a városban is szembe kellett nézni, ahol a legmakacsabb hall­gatás övezte az eseményeket.

Önök melyik oldalon állnak? – kérdez­ték többen is 1989 őszén, ha 1956 szó­ba került. Mert az informáci­ók – nem csak ’56-ról – évek, évtizedek bizonyosságát dön­tötték romokba. Egyetlen biz­tosat meghagyva: mindenben kételkedni kell.
Gyermekeimnek már a húsz évvel ezelőtti rendszer­váltás is történelem – amiről engem kérdeznek. Húsz évvel ezelőtt mi faggattuk az ötven­hatosokat. Megszólaltattuk Sándor András írót, az akkori időszak egyik szellemi veze­tőjét, Cihó Pált, az ideiglenes nemzeti bizottság második el­nökhelyettesét, néhai idősebb Kocsa Lászlót, a Sztálin városi pártbizottság első titkárát, és Nagyéri Károlyt, a helyi lég­védelmi tüzérezred parancs­nokát, aki akkor még nevének elhallgatását kérte – 33 év el­teltével is… Nyilatkozott Ta­kács Sándor és Zecher János, akik a munkástanácsok veze­tői voltak, és beszélt az akko­riban funkciót nem viselő Nics János is. Mindezt úgy, hogy a ’89-es hatalom min­dent megtett annak érdeké­ben, hogy a homály ne könnyen legyen fellebbenthető.


1956-ról 1989-ben – Kiss S. Anna és Munkácsi Imre
cikksorozata
a Dunaújvárosi Hírlapban

A helyiek október 24-én hajnalban értesültek a főváro­si eseményekről. Sándor András annak a küldöttségnek is tagja volt, amely a követelé­seket vitte Budapestre és aki később azt mondta be a rádió­ba: “Legyetek kemények. Lejárt a kiskirályok korszaka.” Lapunknak elmondta: “Ami­kor huszonötödikén meglát­tam, hogy közeledik a tömeg a Bartókhoz, bementem a pártbizottságra, hogy mi legyen. Ott ült Kocsa László lebiggyesztett szájjal, és azt mond­ta, menjünk oda mi is. Odaálltunk a lépcső elé. Az emberek kiabálni kezdtek: halljuk Sándor Andrást, amikor Ko­csa beszélt, fújoltak.”
Kocsa László nem is tagad­ta: nagyon nem tetszettek neki a Bem szobornál történtek. Meggyőződése később sem változott, álláspontjáról min­dent elárul a következő mon­data: “Ügyeltünk arra, ne­hogy provokatív helyzetbe kerüljünk, nehogy ránkfog­hassák: mi lőttünk először”.

Az egykori laktanyapa­rancsnok megdöbbenve fo­gadta a fővárosi események hírét: “Ilyen létezhet, hogy Magyarországon ellenforra­dalmi banditák legyenek?” – ez volt az első gondolata. Ne­künk bevallotta, ő adta ki a tűzparancsot október 25-én, amikor néhány száz fős tömeg fegyvert követelt a lakta­nyánál. “Rövid idő alatt kel­lett dönteni arról, hogy adok-e fegyvert illetéktelenek kezé­be, vagy használom…” Aztán a szovjet delegációnak sem tette le a fegyvert. “Azt mondtam, lecsillapítom az embere­ket, hogy vérontás ne legyen, de ők csak azt hajtogatták, hogy parancsot kaptak…”


 Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnokáról
a Rubicon 2016 október-novemberi  számában

Október 24-én még nyuga­lom volt a vasműben, 25-én viszont már a munkástanács tagjai szervezték a sztrájkot. “Programról eleinte nemigen lehetett beszélni – emlékezett Takács Sándor – perspektí­vánk már nem volt, de nem tudtuk mozgatni, befolyásolni sem az eseményeket. A hatal­mi szervezetek pillanatok alatt összeomlottak, a város vezetői szétszakadtak, Borovszky Ambrus Sopronból közölte telefonon, hogy le­mond”.
Cihó Pál a Nemzeti Bizott­ság (Dunapentele Ideiglenes Munkástanácsa?) megalakí­tásáról beszélt, a hatalomát­vételről, Tapolcai Jenő ta­nácselnök leváltásáról. “Mi az első perctől politikai meg­oldást kerestünk, bár attól kezdve, hogy a Forradalmi Katonai Tanács átvette a ha­talmat a laktanyában, az ő kezükben volt a város.” Cihóék mindenáron biztosítani akar­ták a helyi hatalmat, és naivul hitték, hogy az oroszok betart­ják a szavukat és kimennek.

Hatodikán megérkezett a szovjet csapatok küldöttsége és ők vacsorát hozattak az elv­társaknak az Arany Csillag­ból (írom ezeket a sorokat a Csillagház irodájában), aztán a szovjetek előadták: nem tudnak tovább várni, napok óta tűzparancsuk van. Cihó úgy érezte magát, mint a ha­lálraítélt. Napokkal később feltuszkolták egy teherautóra, és 57-ben a demokratikus ál­lamrend megdöntésére irány­uló szervezkedés miatt öt évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.


A Bartók Béla és a Dózsa György út sarkán lévő épületen még látszottak a támadás nyomai – a felvétel 1956-ban készült A szemtanúk elmondása szerint november 7-én megindult a szovjet csa­patok támadása. A véde­lemben lévő ütegek kö­zül néhány tüzet nyitott. Szórványos utcai harcok alakultak ki. Rövid tűz­harc és kevés véráldozat után a szovjet csapatok elfoglalták a várost…
FOTÓ: MAGÁNARCHÍVUM, (Késmárky Rita)

Sándor András megkö­szönte összeállításunkat, ’89 novemberi levelének záró so­rai: “Ez a nemzet ma (is) sors­fordító napokat él, s ami min­den erőmet leköti, nem a múlt, hanem a jövő. Az egykori el­lenfelekre sem haragszom. Csak arra, aki ma, napjaink­ban, akár bal-, akár jobbolda­lon azon van, hogy belülről fúrjon léket viharban hánykódó hajónkon.”

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2009. október 22.

Dunaujvaros