Szabad Nép – 1953. április 29.


Idő és tér – Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza

SZTÁLINVÁROSI TALÁLKOZÁS

A “G-vágány” – így nevezik Sztálinváros egyik teherpályaudvarát – bádogosműhelyébe középtermetű, zömök fiatalember lépett. A “Belsped”-től jött, anyagot hozott a műhely részére. Még jóformán körül sem tekinthetett a fénylő, hosszú bádoglapokkal telizsúfolt műhelyben, mikor valaki hozzálépett és így szólt:
– Megismersz, Imre?
Vajjon ki lehet ez? – hökkent meg Bors Imre. Első pillantásra meg volt győződve róla, hogy még sohasem látta ezt a szőke, sztahanovista-jeivényes fiatal munkást. De amint az acélkék szemekbe pillantott. melyek most napfényes derűtől ragyogtak, valami távoli, homályos emlék bukkant fel benne. A régi, húsz évvel ezelőtti Dunapentelét látta, éhező, sovány gyerekeket, piszkos-szürke lelencegyenruhában.
– Te vagy? – kérdezte fellobbanó örömmel. – Te vagy, Fejes Karcsi?
– Én hát! – mosolygott Fejes.
– No, ez aztán a véletlen!
Megölelték egymást és forrón, meghatottan szorítottak kezet.

Húsz évvel ezelőtt a veszprémi menhelyről 6-8 éves lelencek érkeztek Dunapentelére “Tilda nagyságához”, a telepfelügyelőhöz. A magas, szikár, katonás tartású nő erőltetett nyájassággal kísérte őket az utcán. Ez a nyájasság semmi jóval nem bíztatta a gyerekeket. Szomorúan baktattak az alacsony, földbe süllyedő viskók között, a girbe-gurba utcák sártengerében. A kapuk alól néhány asszony, s göthös öregember nézett sajnálkozva utánuk. Ijesztően soványak voltak, csak úgy lötyögött rajtuk az agyonfoltozott szürke ceig menhelyi ruha. Ócska vászonsapkájukon otromba, tenyérnyi nagyságú sárgaréz királyi korona virított, messziről elárulva mindenkinek, hogy “menhelyi gyerekek” jönnek.
Mikor beléptek a telepfelügyelő udvarába, Tilda nagysága nyájassága egyszeriben szertefoszlott, s keskenyre szorított szájjal fenyegetően sziszegte a fogai közül:
– Aki nem ül csendben, velem gyűlik meg a baja, megértettétek?
A gyerekek megértették. A ház tövébe húzódtak és nem mertek pisszenni sem. De nem kellett sokáig várni. A kapun H. György kulák-kocsmáros nyitott be. Kövér, nagyhasú, pirospozsgás arcú férfi volt. Csizmát és hegyes báránybőrkucsmát viselt.
– Adjon kettőt, vagy hármat ezekből! – mondta a gyerekekre mutatva, mintha malacokat vásárolna a piacon, s megtörülte izzadt tarkóját. A gyerekek ijedten hallgattak. A fénylő csizmapárt nézték: mind a tükörben, meglátták benne arcukat.
– Válasszon közülük! – felelt a telepfelügyelőnő. A kulák végigmustrálta a gyerekeket.
Te gyere! – mutatott az egyik apróságra. – Meg te! – bökte oldalba Fejes Karcsit, s látva, hogy a gyerekek nem mozdulnak, rájuk förmedt. – No, mi az, nem halljátok? Indulás!
A két gyerek felcihelődött, elvált a többitől, s behúzott nyakkal indult kifelé. H. nyikorgó csizmával masírozott mögöttük.
Házához érve, a gyerekeket egyenesen az istállóba vezette. Megmutatta új otthonukat a lovak, tehenek mellett a sarokba helyezett szalmán. Itt aludtak, ha aludhattak. H. még télen is felzavarta félötkor őket, nyáron rendszerint két-három órakor. Ha a gyerekek semmiképpen sem ébredtek meg, alva dobta fel őket a szekérre, s úgy hajtatott ki velük a még éjfekete határba.
Befogta őket mindenféle munkára: kapálásra, vízhordásra, az állatok etetésére, itatására, az udvar, az istálló, a pajták takarítására. (Ha már itt vannak, ne pusztítsák ingyen a kenyeret!) Velük reszeltette a répát: összevagdosták a kezüket, mert olyan kicsi volt, hogy a répa mindegyre kifordult belőle. De a lóitatás még ennél is keservesebb volt. Egyszer Karcsi nem bírta eléggé felemelni a vízzel teli vödröt, a ló nem fért jól a vízhez és nyugtalanul csapolt a lábával.
– Miért nem emeled föl azt a vödröt, az anyád piszkos lelenc-hétszentségit! – támadt rá H. és hozzávágta a vízzel teli vödröt. A gyereket a súlyos vödör leverte lábáról. Utána hónapokig fájlalta a karját.
H.-ék külön ettek. Nekik bádogcsajkában adták ki az ételt. Sovány volt a koszt, csak levest és főzeléket kaptak. Húst szinte soha Olykor elvetődtek a gúnyosan “Bánorn-sor”-nak “Héthercegség”-nek, “Nix”-nek nevezett nyomornegyedek földbevájt barlanglakásaihoz. Itt laktak a falu ezerholdasainak, Zsigray Bélának, Dóra Szilárdnak, Szávits Miklósnak és a többi nagybirtokosnak gazdasági cselédjei. Megrendítő volt a szegénység, A földbevájt lakások előtt foszló rongyok száradtak a köteleken. A porban angolkóros gyerekek játszottak.
H.-nek könnyen járt a keze, ütött, pofozott, mindenért, akármit is csináltak. Nyugodt percük csak este volt, ha félrehúzódhattak istállói fekhelyükre. Zizegett a földretett szalma, tompán dobogtak a lovak, s a két gyerek csendesen sirdogált, míg a fáradtság álomba ringatta őket.
Egyszer különösen szép, nyugalmas estéjük volt A gazdaék ünneplőbe öltöztek, s esti litániára mentek. Így a szokottnál korábban lefekhettek. Április vége volt. Denevérek és bogarak röpködtek. A résnyire nyitvahagyott istállóajtón ki lehetett látni a fekete udvarra, 4 fehéresen gőzölgő trágyadombra, s a csillagokkal sűrűn behintett égre.
– Miért nem jön valaki – mondta hirtelen Karcsi – hogy elvigyen bennünket innen?
– Ki jönne, hiszen nekünk senkink sincsen?
– Nekem van anyám. Apám is volt, de meghalt, amikor én másféléves voltam, mert üvegporral dolgozott, s az üveg összevágta a tüdejét. Hej, csak innen szabadulhatnánk meg…
Soká panaszkodtak egymásnak,
H.-ék időközben megjöttek a litániáról. A kulákasszony az istállóajtóhoz lopakodott. Kihallgatta, mit beszélnek.
– Ó, ti hálátlan férgek! – fakadt ki. – Hát ezért etetünk benneteket? – kicsapta az ajtót, és suhogó fekete ruhájában belépett az istállóba. Kezét csípőre tette.
– Hogy nem sül ki a szemetek orcátlanok! Hallod, te Gyurka – fordult kifelé az urához – mit beszélnek, hogy az ég szakadna rájuk. Hallod, hogy mocskolnak, hogy eszik az életemet? Sírba tesznek ezek a kenyérpusztítók. Ó, hogy ezek miatt kell elpusztulnom.
Rohant már H. az udvaron át. Menetközben oldozta a nadrágszíját.
– Melyik pofázott? – kérdezte kétrét fogva a vastag bőrszíjat. A két gyerek igyekezett minél kisebbre összehúzódni.
– Melyik pofázott? – rázta meg Fejest a kulák.
– Ne üssön, mert… mert megmondom a Tilda nagyságának! – nyögte ki félelmében a gyerek.
– Kinek, te? A Tilda nagyságának? – a kulák hasa remegni, táncolni kezdett. – Ha-ha-ha! Hát csak mondd, azt jól teszed! – úgy röhögött majd kiesett kezéből a szíj.
– Írok anyámnak levelet – panaszkodott ijedten a gyerek. – Kérek valakitől tíz fillért levélre és megírom, vigyen el innen…
– Hallod, te, hallod ezt a méregfogú viperát? – sipitozott H.-né.
A nadrágszíj lesújtott. Egyszer… kétszer … háromszor.

Hatalmasan, ragyogóan terült el előttük az új szocialista város. Találomra járták az utcákat és mint régi barátoknál történni szokott, akik hosszú ideje nem találkoztak, egymás szavába vágva kérdezősködtek, s elujságolták életük eseményeit.
– Mondd csak – szólt Fejes – ismered azt a különálló, szép hófehér épületet ott ni, amely körül az a sok gyerek hancurozik?
– Hogyne ismerném. A Krupszkája-óvoda.
– Én bádogoztam – mondta Fejes. Valamivel odébb megkérdezte:
– Mit szólsz ehhez az iskolához?
– Szép.
– Ezt is én bádogoztam.
Úgy mutogatta sorban az épületeket, mint kitüntetéseit a háborút járt katona. Végül elmondta Bors Imrének, hogy a város számtalan épületén a mellvéd falak, ablakkönyöklők, kémények és egvéb bádogosmunkák az ő kezenyomát viselik. Sok-sokezer méter bádogot rakott fel az új épületek, lakások százaira.
– Mi tagadás, te szépen felvitted – mondta elismerően Bors Imre. – Szakmunkás lettél, kétszeres sztahanovista. Az én erőmből nem futott a kocsisságnál többre.
– Miért nem választasz te is valami szép szakmát?
– Jó! tudod, hogy iskola kell mindenhez.
– Rajtad áll. Tanulj!
– Most járjak iskolába?
– Miért ne? Én is tanulok.
– Te?
– Én. Nemrégiben behívattak a városi pártbizottságra. Felmentem, a párttitkárhoz irányítottak. Hellyel kínált és megkérdezte, nem szeretnék-e tanulni. Hosszasan elbeszélgettünk, s azt tanácsolta, hogy mindenekelőtt a hetedik és a nyolcadik osztályt tegyem le. Később majd továbbtanulhatok. Megfogadtam a tanácsát és beiralkoztam.
– A hetedikbe?
– Oda. Az általánosiskola hetedik osztályába. Tarts velem te is. A múltban nem tanulhattunk. Pótoljuk be Sztálinvárosban, amit Dunapentelén mulasztottunk.
… A május 1-utca végéhez, az “ötös kockához”, az első sztálinvárosi házhoz ért a két barát. Megálltak, s Fejes ellenzőt formált a kezéből, hogy rágyújthasson. Esteledett. Az ötágú csillaggal ékesített szürke víztorony mögött apró selyemzöld leveleivel a fiatal csemetékből álló sztálinvárosi erdő susogott a szélben. Ezek a fák most bontottak először levelet. Az erdőn túl pedig — egykori kuláktanyák helyén – az alkony tüzébe burkoltan áll hatalmas csarnokaival, gyárépületeinek beláthatatlan rengetegével a Sztálin Vasmű. Az óriáskohó toronyként nyúlik a magasba, a három léghevítö egészen szorosan úgy tapad hozzá, mint anyjukhoz a gyerekek. Sötétedik. Fejes kifújja a füstöt, s a cigaretta parazsáról apró, gyorsan enyésző szikrákat tép a szél. Mögöttük büszkén, fenségesen magasodik a város, a Fejes Károlyok és Bors Imrék, a Csabán Annák és Borovszki Ambrusok páratlan alkotása. A csatornázási munkáktól felszabdalt utcákon életerős, vidám sokaság hullámzik. Ezer és ezer ablak sárga kockája gyűl ki. De szép vagy, büszkeségünk, Sztálinváros!

Kolozsvári Endre

Dunaujvaros