Cyránski Mária – Rosti Pál emlékérem /1973
ROSTI PÁL
Uti emlékezetek Amerikából
A PUENTE DE DIOS MELLETTI BARLANG
A mexicoi lapok egyike, a “Diario de Avisos” 1857. nov. 14-diki számában Hidalgo hites bányász-mérnöknek a tulanczingoi kerület főnökéhez intézett azon értesítését közlé, hogy a Puente de Dios nevű barlangban (a tulanczingói kerületben 3/4 mérföldnyire Santorum helységétől) egy uj vulkán tört ki, melynek töböre [krátere] 15 vara (37 láb) magasságra emelkedik a barlangon végig futó patak vizszine fölött, kerülete pedig 10 vara (25 láb); továbbá hogy a töbörből láng lobbadozik fel, a kitóduló füst és gázok pedig amoniakot tartalmaznak, ennél-fogva – így következtet Hidalgo ur – a füstnek “kőszén-égésből kell erednie”, s az egész tüneményt nem tulajdoníthatni egyébnek, mint egy “kőszén-vulkánnak”!
Hidalgo ur mérnök, nem természettudós, nem csodáljuk tehát, hogy a tünemény mivoltáról ily ferde fogalmat szerzett. De a dolog nagy zajt ütött Mexicoban, s magam is azon véleményben voltam, hogy itt vagy égő kőszén-réteg vagy valami valóságos, ujonnan kitört vulkán szerepel. Utóbbi véleményemben még más körülmények is megerősítettek. Ugyanakkor t.i. midőn Hidalgo szerint az uj vulkán megjelent (1857. okt. 26.), Mexicoban földrengés volt, gyenge ugyan s csak nehány másodperczig tartó, mely a fővárosban semmi kárt sem okozott, de mégis Veracruzban, egy már dülőfélben levő tornyot ledöntött s ezzel egy, hónapokig tartott hosszadalmas vitának a város tanácsában, tettleg véget vetett (azon vitáztak ugyanis ezen urak, valjon ledöntsék e a tornyot, hogy helyére újat építsenek, vagy nem). Veracruzban azonkívül ugyanakkor sok döglött halat vetett ki a tenger s a halászok alig bírtak élő halat fogni, elanynyira, hogy az ottani rendőrség egész hétre eltiltotta a hal-árulást. Máris földalatti összeköttetésekről, a vulkáni erők nagyszerű működéséről álmodoztam, s egy másik Jorullót láttam a földből feltolódni Santorum mellett!
A tárgyat sokkal fontosabbnak tartám, semhogy azt egymagam, s elhamarkodva megvizsgáljam; azonkívül pedig a barlang igen zord, elhagyott vidéken fekszik. A mineriához (bányászakademiához) fordultam tehát, mely jelenleg Mexiconak egyedüli, félig-meddig tevékenységben levő tudományos intézete; egy vizsgáló bizottmány kiküldetését a hely szinére indítványoztam, s egyúttal annak egyik tagjául ajánlkoztam. Indítványomat helyeselték s elfogadták, de hetek, sőt hónapok múltak, és nem történt semmi. Végre Don Castillo fiatal bányász, s a mineriánál ásványtan tanára ajánlkozott, hogy elkísér kirándulásomban, melyet minden áron végrehajtani eltökéllettem. A mineria igazgatósága, a kultus és kereskedési minisztériumok jóváhagyták vállalatunkat, elláttak útlevelekkel s rendeletekkel, hogy az illető hatóságok, ha szükségünk lesz, segédkezeket nyújtsanak, s e szerint kirándulásunk némileg hivatalos színezetet kapott. Időközben lázadás ütött ki, s utunkat ujólag hátráltatta; végre valahára mégis az ágyúzásnak és torlaszoknak daczára elindúltunk. (…)
Majmok az őserdőben
Az indusokat csak nagy bajjal tudtuk rávenni, hogy bekísérjenek, mert – a mint álliták – minden este a barlang szélén látják ülni a nagyszárnyu, tüzes szemü ördögöt (Tlacetacolotl, azaz: eszes bagoly), meg voltak győződve, hogy ott van a Mictlan vagyis a pokol bejárása. A mi képzelődésünk is fel volt hevülve Hidalgo ur jelentése s a vidéken hallott mindenféle mesés dolgok következtében. Képzeletemben már szinte láttam a tágas, sötét barlang közepében a kis, kúpos dombot, melynek örök tüze a barlangot bűvös fénynyel árasztja el s a mellette futó patakban festőileg tükröződik. Sajnos, mindez csak képzeletünkben volt meg!
A barlang maga kicsi, és semmi különös érdekkel sem bir. Azon üregek, barlangok közé tarozik, melyek az alpesi mész-képletben oly gyakoriak. A barlangba tágas nyilás vezet mint óriás kapu, melyen egyébiránt az össze-vissza halmozott szikladarabok miatt elég bajos lemászni a tágas üregbe. Ezen üreg délnek megszűkűl s folyosó alakban végződik, mely mintegy 375′ hosszú patkós kanyarulat után ismét tágas és a szabadba vezető nyilásba torkollik, úgy hogy az egész barlang patkó-alakú alagúthoz hasonlít, tágas előcsarnokkal. A patak a nyugati nyiláson jő a barlangba, ezt végig futja, aztán a nagy terem egyik zugában egy harmadik nyiláson kifut. Az egész barlang hossza az éjszaki nagy nyilástól a nyugatiig körülbelül 500 láb.
A barlang nagy termét könnyű kékes füst lepte el, mely kivált a barlang tetején terjengett, könnyű fellegekben. A füst bűze emlékeztetett – senkisem találná ki – a magyar alföldre! Ugyanazonos t.i. a ganéjtéglákéval, melyeket az alföldi menyecskék főzéshez használnak. E szagban bizonyosan sok amoniak, de semmi vulkanikus bűz nem rejlik. Felkutattuk a terem minden zegét-zúgát, végig motoztuk az alagút-féle folyosót, térdig vízben gázolva, de sem a Hidalgo ur által híresztelt kráternek, sem kihányt lávának vagy bármiféle vulkanikus működésnek még csak nyomára sem akadtunk. De itt-ott találtunk könnyű, likacsos, barna darabokat, melyeket Hidalgo ur “koromnak”, (Hollin) mások lávának tartottak, én pedig első pillanatban turfának tartottam; ha kissé hozzászagoltam volna, megphiticus amoniakos bűze csakhamar kirántott volna tévedésemből, aztán, hogy is juthatha e barlangba turfa? De minderre én akkor nem gondoltam, eszem folyvást a vulkánon járt.
A barlang boltozatában, különböző magasságban s helyeken egyes sziklarepedékek, kisebb-nagyobb hasadékok vannak, melyek alkalmasint más üregekbe vagy hasadékokba nyilnak. Ezen hasadékokból jő a füst, néha alig észrevehetőleg, máskor sötét fellegekben. Ottlétünkkor kisebb mértékben jött a füst, de indus kísérőink közöl néhányan, kik már ezelőtt merészkedtek a barlangba, azt álliták, hogy egy-két hónap előtt valóságos lángokat láttak kitörni a hasadékokon. Mások azt álliták, hogy csupán a lángok visszfényét látták, meg mások még erről sem akartak tudni. E nyilások más üregekbe vezetnek – gondolók – s ezekben van az óhajtott kráter 35 lábnyi kerületével, minőnek azt Hidalgo ur leírja. De e repedések a barlang fő üregében oly magasan, felettünk függélyesen voltak, hogy azokhoz jutni lehetetlenség. Sok keresés és kísérlet után találtunk végre egyet, mely a barlang alagúti részében valamivel alantabb esett a többinél, 50-60 lábnyi magasságban a patak színe fölött a sarokban, melyet a boltozat s az oldalfalak képeztek. Ehhez hozzáférni nem látszott lehetetlennek, s mindent elkövettünk, hogy ezt meg is tegyük.
Póznáink nem voltak elég erősek s hosszúk, hogy a lyukat elérjék, másokért kelle tehát a faluba küldeni s újra sok időt vesztegetni, mig az indusok végre hosszabb póznákkal s mentől nagyobb zajjal megérkeztek. Egy-két póznát erős kötelekkel öszszekötve mint egy hajó-árboczot készítettünk s ezt nagy bajjal a füstölgő nyíláshoz támasztottuk. Eddig ugyan az indusok követtek s félelmük csillapodott, látván, hogy sem a Tlacetacolotl nem bántja, sem a vulkán tüze el nem emészti: de most már semmikép nem birhattuk rá, hogy a póznán felmászszanak. Kéréseink, tetemes pénzbeli s egyéb jutalom igéreteink, birájuk tekintélye s parancsa – mind hiába voltak. Már minden reményünket elvesztettük, hogy az óhajtott vulkánt megláthassuk, s attól tartottunk, hogy eddigi fáradozásunk mind hasztalanná leszen, s viszszatérünk anélkül, hogy czélt értünk volna, midőn egy 16 éves suhancz kivált a többi közöl, nagylelkűen felajánlotta magát és csakugyan bámulatos ügyességgel fel is mászott a póznán. Erre az indusok ismét egy kissé neki bátorodtak; kötelek segélyével egy második, meg egy harmadik legény is fel mászott s felhúztak néhány pálmale- vél-fáklyát. Most rajtunk volt a sor. Derekunkra erős kötelet fűztünk s ennek segélyével a két indus legény felhúzott a póznán. Castillo, ki előre ment, szerencsésen érkezett fel, de én komoly veszedelembe kerültem. A pózna t.i. rézsútosan volt a hasadékhoz támasztva; testem – a mint körülbelül a pózna közepéig jutottam – a nehézség törvénye szerint lefordult s a kötél a póznára csavarodott. Az indusok nem látták ezt s egyre húztak, én pedig háttal csüngtem a mélységnek, se fel se lefelé nem mozdulhattam és csak két könyökömmel akaszthattam magam a sziklába. Így csüngtem néhány perczig az 50-60 lábnyi magasságban, mig az indusok helyzetemről valami módon értesülve, megeresztették a kötelet s én karjaimon a résbe húzódhattam, hol teljesen kimerülve s az imént fenyegetett veszedelemtől nem kevéssé meghatva érkeztem meg.
De még koránsem volt vége minden fáradtságnak s veszélynek. A szűk résben mintegy 10 lábnyira kellett függélyesen, sziklák között másznunk, mig egy hosszú hasadékba értünk, mely mintegy 55 foknyira volt lejtős, s igen finom homokkal, inkább porral, volt borítva. Szétszórva néhány ingadozó kő és szikladarab hevert. A melegség 45° C. volt. A füstöt, mely sűrű tömegben tódult, a port, melyet minden mozdulatunkkal fölvertünk, alig lehetett elszenvedni. Minden lépésnél – melyet egyébiránt négykézláb tettünk – attól tarthattunk, hogy az omladozó homokkal a mélységbe, a patak medrébe zuhanunk. Körülbelül 20 lábnyira haladtunk ily módon; a sziklarés mindinkább szűkült, a melegség fokonkint nőtt, a füst és por mind türhetetlenebbé lett, s végre is a füst oly sűrűen omlott, látszólag a hasadék mélyéből, hogy további haladásunkat végkép megakasztotta. Visszatértünk tehát a mint jöttünk, s nem csekélyebb bajjal.
A reglai zuhatag Mexicóban
Az imént emlitettem hasadékban sem akadtunk az óhajtott vulkánnak semmi nyomára, nem láttunk tüzet, de még annak sugárzatát s világosságát sem, nem hallottunk semmiféle földalatti zúgást s morajt, nem leltünk lávát vagy más vulkáni terményeket, csak ama barna darabok hevertek szerteszét a homokban. Napvilágnál közelebbről megvizsgálva kitűnt, hogy ezen barna anyag nem egyéb, – mint denevérek ganéja: szétmorzsolva s égő szénre hintve ugyanoly bűzű füstöt fejtett ki, mint a milyent a barlangban éreztünk. Ezen tapasztalások után könnyü volt a többit következtetni s a mesés tüneményt megmagyarázni. A denevérek légiói, melyek századok óta lakják a barlang sötétebb üregeit, zúgait és sziklahasadékait, több ölnyi vastagságú trágya-réteget raktak le s ez valami módon – tán villámcsapás által – meggyúlladván, kellő légvonat hiányában lassan-lassan tovább parázslott. Ottlétünkkor már harmadik hónapja füstölt a barlang. Az indusok azt álliták, hogy október egyik éjjelén erős mennydörgés volt, hogy a villám több ízben lecsapott a barlang környékén, s hogy másnap reggel már füstölni látták a barlangot, még pedig sokkal nagyobb mértékben, mint ottlétünk alkalmával. Hidalgo ur október végével látogatta meg a barlangot, de az indusok állítása szerint csak a nagy üregben mulatott néhány perczig, mert oly erős volt akkoriban a füst, hogy hosszabb ideig el nem lehetett viselni. Hamarjában s alapos vizsgálat nélkül készült hirdetményével az egész környéket oly páni rettegésbe ejtette, hogy a santorumi indusok máris folyamodványt nyújtottak volt be a kerületi elnökhöz, engedné meg nekik, hogy falujokat a vulkán veszedelmes szomszédságából tovább mozdítsák, azaz, hogy távolabb eső helyen telepedhessenek le. De sőt a még legalább 5 mérföldnyire eső Totomilco helységéből is sokan elköltöztek, tartván a földrengésektől s az uj vulkán pusztításaitól, melyeket már napról napra vártak. Mexicoban a vulkánoktól való ezen félelmet nem csodálhatjuk. A Jorullo feltolódása, s a borzasztó dulongás, mely ezen új vulkán támadását kisérte, még éber emlékezetében van a mexicoi népnek.
A szegény santorumi indusok eszerint – kik együgyü de igen becsületes embereknek látszanak – igen megörültek, midőn meghallották tőlünk, hogy ezentúl már nincs mitől tartaniok, sem a gonosz lélektől, sem a tűzhányótól; sőt ellenkezőleg, hogy örvendezni van okuk, mert hogy ha majd – tán néhány hónap elteltével – a barlang megszűnt füstölni, az elégett anyag hamvát, úgy szintén a sértetlenül megmaradt ganajat nagy haszonnal fordíthatják földjeik trágyázására, s igy kopár, sovány mezeiket egykoron tán termékeny vidékké, szegény falujokat viruló helységgé alakithatják.
VÉGE
Rosti Pál – Uti emlékezetek Amerikából
