PALOTAI BORIS

Az édesapja jutott az eszébe, aki minden héten elhatározott valamit. Holnaptól kezdve korábban kelek. Mégsem járja, hogy mindig én érkezzek utolsónak. S ha másnap kelteni próbálták, morgott, nyögött, a másik oldalára fordult.
– Nem győzöm ezt az örökös vendégeskedést – jelentette ki más alkalommal s még aznap este egész sereg öblöstorkú barátjával állított be, akik szabadkozva telepedtek az asztalhoz, éjfélig ettek, ittak, mert az apja szemhunyorítással, némajátékkal dirigálta az édesanyját, hogy új és új fogásokat varázsoljon eléjük.
És komor, ünnepélyes vasárnapokra emlékszik, amikor a nagyanyja, – szikár, katonásjárású, csontos asszony – “komolyan beszélt az apja fejével”. – Ha abba nem hagyja azt az ügyet, susogta fenyegetően s száraz mutatóujja a levegőbe emelkedett, mint egy eltévedt felkiáltójel. Az édesanyja ilyenkor a sarokba húzódott, úgy tett, mintha nem tartozna rá a dolog, pasziánsz kártyákat rakott ki, izgatottan emelt és rakosgatott, figyelve, vajjon kijön-e, hogy apa szakít azzal a nővel.
Az apja meg döngve járta körül a szobát, végül szétterpesztett lábakkal állt meg a nagyanyja előtt. – Nem érdemlem meg azt a jóságot… azt a szentet – s a feleségére mutatott, akinek rossz kártyajárása lehetett, mert egyre sóhajtozott és a fejét ingatta.
– Soha többé, akár írásba is adom – fogadkozott az apja és meghatott kézcsókkal pecsételte meg ígéretét. Ezt a “soha többé”-t és “holnaptól kezdve”-t hajtogatta, amíg csak le nem húnyta a szemét…
Hogyan jut mindez az eszébe? Borsai gyufát gyújtott s az ellobbanó fénynél megnézte az óráját. Már a harminchetedik óránál tartanak. Mindjárt virrad.

*

Hajnaltájban a cipője után kotorászott. Benkő felriadt álmából. – Már szólt az ébresztő?
– Nem, még korán van. Feküdj vissza.
Futólépésben ment az építkezéshez. A bádogszínű homályból kihasadt a hajnal kékje, vízkék és gyöngyszürke között váltakozott a táj, aztán egyre határozottabb, egyre világosabb színeket öltött.
Mire odaért, egycsomóba állt a brigád.
– Elkészültünk – intett Seregély és bólintott. – Gyerünk aludni.
Borostások és gyűröttek voltak, többnapos szakáll nőtte be arcukat. A sok sörte és ránc között mégis valami büszkeség bujkált.
– Gyerünk aludni – mondta Flórisné és vörösredörzsölt tenyerébe hajtotta máris a fejét.
Borsai a szállásukra kísérte őket. Ruhástul dőltek végig az ágyon, egyikük-másikuk vetkezés közben aludt el.
Seregély öklömnyi betűket írt egy cédulára: “A Seregély-brigád teljesítette kongresszusi felajánlását.”
Szakértő szemmel nézegette a cédulát, aztán kitűzte az ajtóra, sietős léptekkel a fekhelyéhez tartott, szétvetette két karját s mintha mély vízbe ugrana, úgy zuhant az ágyra.
– Ki ez a Seregély? – kérdezte Borsai Benkőtől, aki mindenkit ismert. – És kik a brigádtársai? Honnan az erejük, azt mondd meg?
Benkő felhúzta a vállát. – Nem lehet azt úgy egy szuszra elmondani. Jön az magától. Mármint az erő. Ha van máért erősnek fenni, hát erős az ember. Így valahogy.,.
Borsai pár percre elszunnyadt, a sziréna búgására ébredt fel s azt mormolta: hősi… hősi példa… – Eszébe jutott, hogy valamelyik nap már kimondta ezt a szót, amely akkor csak a nyelvehegyén élt, alig egy pillanatig. Mikor is történt? Tegnap? Még csak egy napja annak?
Este nekigyűrkőzött a darabnak. Féléjszakán ült a papírlapok felett s rótta a sorokat. Ami kétlábon állt a fejében, az valahogyan összerogyott, amint papírra vetette. – Nem zavarlak benneteket? – kérdezte reménykedve, mert nem bánta volna, ha panaszkodnak, ez mégsem járja, az ember végtére egész nap töri magát, éjjel aludni akar, nem pedig virrasztani.
De Takács orráracsúszott pápaszammel aludt, kezében könyvet tartva, Deák Jani erőteljesen hortyogott. Benkő meg mellette termett, látszott rajta, hogy csak egy jeladásra vár.
– Ágnes már eldicsekedett vele, hogy darabbal próbálkozol.
– Csakhogy nem megy. Csudára küszködöm vele.
Olvasd fel, akármilyen kevés van belőle, csak olvasd.
Borsai suttogva olvasni kezdett. Úgy érezte, ha hangosan lehetne beszélni, akkor is ilyen kásás hangok gyűrkőznének kifelé a torkán.
– Aha – mondta közben Benkő. – Ez így volt… nem szóról szóra… de mégis … Ráismerek.
– Borsai nem mert felnézni. Égett a füle, a fejbőrén hideg és meleg körök futkároztak.
– Hát tudod… Többet nem is mondott Benkő, csak ingatta a fejét s ettől mégis megjött Borsai bátorsága.
Reggel felé ezzel költötte őt Benkő: – Honnan tudod te ezt így összekalapálni?
Aznap délután történt, hogy a vállalatvezető felhívatta.
– Jó hírt mondok. Kaphatsz külön szobát.
– Külön szobát? – Borsai csettintett.
– A csontépület egyik szárnya teljesen kiszáradt. A nagyobb szobákban helyezzük el az új brigádokat, a kisebbeket igénybevehetitek. A konyhákat tartom a legalkalmasabbnak erre a célra, mert folyóvíz van bennük. A kőpadlóra gyékényt terítünk. Takaros kis szobát lehet berendezni. Hát ez is megvan. Idáig már eljutottunk. – Megrázta a kezét s máris a telefonkagyló után nyúlt.
Borsai még állt, a lábát váltogatta. Mire vár? Este kiválaszt magának egy helyiséget, jó messzire a hangszórótól. Vagy inkább reggelre hagyja.
De kora reggel kiszaladt a gyárépítkezésre, hogy ott legyen, amint a hatalmas szerelőállvány előrekúszik s a gerendaerdő sűrűjéből kibuknak az első tartóoszlopok. Sohase hitte volna, hogy ettől szívdobogást kap. Igyekezett higgadt maradni, de az izgalom átcsapott rajta s vitte magával, mint a folyó sodra a parafadugót. Egészen elfelejtkezett a lakásról. Csak este jutott eszébe, amikor Deák Janit ott látta kuporogni az ablak előtt. A könyveit, füzeteit rakosgatta a könyvespolcra, melyet deszkából ácsolt össze magának.
– Kaptam egy szobát – mondta hangosan. – Külön szobát.
– Elmegy? – kérdi Benkő s fel se néz a munkájából. Elfoglalt arccal matat az asztalon.
– Jól megvagyunk itt együtt – mondja gyorsan Borsai. – Szekrényt is kaptunk már. – Meg üvegpolcot a szájmosópohárnak, borotvakészletnek. Kis lámpákat is szereztünk.
– Ott is lesz kis lámpád, meg szekrényed. A tarka abroszt is magaddal viheted – szólt hátra Deák Jani.
Hallgatnak egy sort. Ilyen nehéz kimondani, hogy nem akar elválni tőlük? Benkő megszólalhatna. De csak a cigarettáját nyomorgatja a két ujja között.
Szemközt vele a falon Takács gyermekeinek a képe. Három élénk, kerek gyerekarc. Lefekvéskor rájuk téved a tekintete, megszokta már őket. Jó kis szoba ez. Mire este hazakerül, rendszerint bedurrantanak a kályhába, melegszik a víz a mosdáshoz, aki előbb ér haza, az teszi fel a kályha tetejére a vízzel teli fazekat. Mostanában teát is főznek…
– Már régen sóhajtoztál külön szoba után. Most végre megkaptad – szólal meg nagysokára Benkő. Morogván teszi hozzá: – Eleinte hiányozni fogsz.
– Csakhogy én nem mozdulok innen.
Többet nem is beszéltek róla.

Borsai fürge léptekkel igyekszik az alagsorba, észre sem veszi, hogy fütyörész, kicsit hamisan, mert hallása nincsen, nem is tudja, hol kapta el ezt a dallamot, hogyan ragadt meg a fülében…
– Itt a jelenet – zizegteti meg a lapokat s átnyújtja Ágnesnek, aki az ablakhoz húzza, a párkányra kuporodik vele.

Folytatás hamarosan!

Palotai Boris – Nem könnyű dolog

Megjelent: Béke és Szabadság, 1952. január 27.

Dunaujvaros