PALOTAI BORIS

Lassan, figyelmesen elolvassa a sorokat, Borsainak úgy tűnik, hogy talán túl lassan is. Néha megáll, nyelve hegyét kidugja, mint a gyerekek, érzékeny orrcimpája megrezzen.
– Ez itt túlságosan… hogy is mondjam csak… túl szép… Nem beszélünk mi ilyen szépen.
A terembe egyre többen jönnek. Csak még egy pár percig hagyjanak magunkra, gondolja Borsai. A lány möge lép, a vállán keresztül néz a kéziratába, követve a tekintetét, oldalról próbál elfogni egy pillantást, az álla mozgását figyeli, mert az is részt vesz az olvasásban. Azon is látszik a helyeslés, a habozás, beszédes kis áll ez… Most előre tolja egy kicsit, behúzza az alsó ajkát, ez a mozdulat a kifogást előzi meg, ismeri már!
– Én azt hiszem, túlgyorsan megtalálja a helyét ez a Mihály – mondja elgondolkozva Ágnes. – Ha eszembe jut, mit morogtam én eleinte… Nem tudom, maga hogy volt vele, de én bizony féllábbal már kint voltam innen. Morogtam, jajgattam, fenyegetőztem. Egyszer azért, hogy nincs elég vizünk, másszor hogy nem kaptam gumicsizmát, de volt úgy is, hogy hajbakaptam a szobatársnőmmel, ment eltűnt a bontófésűm vagy a szappanom. Ilyenkor csattogtam, hogy tüstént megyek innen, jaj, dehogy maradok! Jó darabig eltartott, amíg rájöttem, hogy mégis csak itt a helyem. – Ágnes tovább lapozott, Borsai meg rágyújtott, nagyot szippantott, aztán ujja között felejtette a cigarettát, majd a körmére égett.
Mindjárt befejezi az olvasást. Kár így izgulni. Végtére nem író ő, semmi sem múlik azon, sikerült-e a jelenet, vagy sem. Attól ő még elvégzi a kilenc kocka építését határidőre. Előre megmondta, hogy ne bízzák meg ilyesmivel. Miért is vállalta?
A hosszú ács-átképzős odakiabált. – Már kész is van?
Ágnes ajkára tette az ujját s a hosszú fiú udvariasan lepisszegte a szomszédját, aki ugyancsak feléjük tartott. – Ne zavarj, a darabunkat olvassa.
Ágnes leengedte a kéziratcsomót. Az arca kiszínesedett, olyan lágy és kedves lett, mint egy anyáé akinek először kezd el kotyogni a gyereke.
– Jó ez bizony, csak azt a részt dolgozzuk át egy kicsit, amit mutattam. Azt a hipp-hopp fejlődést. Meg ahogyan beszélnek. Iskolai ünnepélyeken beszéltek így az én gyerekkoromban. Különösen olyan… ha nem állna itt mellettem ezzel a keserves ábrázattal, ugrálnék örömömben. Nem hiszi?
Borsai már nem is a szavakra figyelt, csak az arcára, melynek derűje magához húzta a többieket. Tömött karéjban fogták körül, egyszerre kérdezték egymást és őt.
– Mikor olvassuk fel?
– Igaz, hogy minket írt meg? Hallod? Minket írt meg!
– Még vannak benne hibák. Az a Mihály olyan akkurátus ember, hogy jól meg kéne rázni.
– Menetközben is lehet javítani rajta, kár visszavinni.
– Ne vaduljatok! Vasárnapra meglesz. Ugye meglesz? Vasárnap elkezdhetjük a próbákat.
Borsai megint azt a furcsa izgalmat érezte, mint a minap, amikor a mechanikai műhely első oszlopai ott csillogtak a magasban, oly büszkén, mintha az eget tartanák.
Ha most látná az édesanyja. “Téged egészen kicseréltek fiam. Nem vagy a régi.” – S kis keserűséggel hangjában. – “Te már csak az új barátokhoz húzol, neked csak azok jelentenek valamit.”
Tán egyszer megérti az anyja is. Meg kell, hogy értse.
– Fogadni mertem volna, hogy Borsai szaktárs meg tudja csinálni – mondja a kubikosfiú. – Az én anyám is szabódott eleinte. Jaj, de odavolt! A hideg rázta. Aztán milyen jó tanácselnök lett.
Ágnes hang nélkül nevetett. A kéziratot a hóna alá csapta, majd gyors mozdulattal átnyújtotta Borsainak. – Látja, hogy örül mindenki? Isten bizony! Én különösen. Már meg is írtam a vőlegényemnek. Azt írtam, hogy mire megjön, pentelei darabot próbálunk. Vasárnap befut.
Borsai az ablakpárkányra támaszkodik. – Magának van vőlegénye?
– Meghiszem azt!
– Sohasem mondta
– Miért mondtam volna? – Szemeit keskenyre húzza a nevetés. – Nem voltunk mi olyan jóban.
Ágnes kissé oldalra hajtja a fejét, úgy ahogyan Borsai az uszályon elképzelte, hogy mellette ül ezzel a gyengéd, kíváncsi fejtartással s ő a kabátjával takargatja be, mert a szél kócolja, borzolja, belekap a kendőjébe.
Mintha nehezére esne a nyelés. Mindjárt elmúlik. Bizonyára elmúlik.
– Aztán mikor házasodnak össze?
Már a folyosón állnak, a zseblámpák fénye csak a lábuk alatti deszkapallót világítja meg az óvatos lépteiket, az arcukra már nem jut a fényből.
– Mihelyt lakásunk lesz. Tavasszal elkészülünk az új kockákkal. Hisz maga tudja.
Meg kéne fogni Ágnes könyökét, hogy el ne botoljék. De nem fogja meg, tud ő vigyázni magára.
– Hol van még a tavasz! Épp most kaptam egy konyhát, hogy rendezzem be magamnak. Hát ha maguk elférnek benne… – könnyedén akarja mondani, de a hangja sehogysem engedelmeskedik. Csak ne dadogna legalább. S miért csavargatja a kabátja gombját?
A siető léptek egy pillanatra megállnak. Kerek, sárga fény ugrál a földön.
– Miért mondana le a szobájáról?
Borsai nem felel mindjárt. Az a szorítás a torkában csak nem akar elmúlni. Furcsa …
– Megszoktam a lakótársaimat – mondja kurtán. – Nem akaródzik elválni tőlük. Egyszerű!
– Egyszerű – ismétli csendesen Ágnes és már nem nevet.
– Most jó alkalom kínálkozik, hogy… Egyszóval lemondok az első házaspár javára – fejezi be szokatlanul magas hangon Borsai.
Kibújnak a kapu alól. Borsai már nem bánja, hogy az utcai villanylámpa épp az arcába világít.

*

Erősen tavaszodik, nedves, friss szagokat sodor a szél az épülő háztömbök közé, áradó vizek, pattanó rügyek, nyers szagát s Borsai, aki az új mérnököt vezeti végig a telepen, beleszimatol a levegőbe. – Érzed?
Nem, az új mérnök még csak a téglapor szagát érzi. Füle, szeme, a gépek morajával van tele, emberi mozdulatok áramlásával, melyek eltakarják előle az illanó, könnyű neszeket, a bujócska tavaszt.
– Hát ez… ez nagyszerű – mondja és megilletődve nézi a fiatal házsorokat. – Tavaly jártam ebben a faluban. Ki hitte volna, hogy ilyen gyors tempóban… ma… egy egész nagy város. Ennek az utcának már neve is van? Május 1. utca. Ha jól emlékszem, ma egy éve én itt kukoricát törtem, amott meg pipacsot szedtünk.
– Nem szuszoghatunk évekig a házakon. – Borsai megkopogtatja az egyik ház falát. – Ezt a Bagi-brigád építette. Csupa tanyai, falusi fiú. Nézd meg ezt a munkát. Meg lehet nézni. – Olyan mozdulatot tesz, mintha magasra akarná emelni a házat, hogy ne csak az új mérnök lássa, hanem azok is, akik még nincsenek itt.
– Ezt a falat meg az első női brigád húzta. Majd megismered őket. Olyanok, mint ez a kis erdő ottan. Épp olyan kedvesek, hasznosak. Ne mosolyogj. Elég, ha ők kinevetnek.
Karonfogja az új mérnököt, egyszerre akar mindent megmutatni neki, a deszkaállványok között nyújtózkodó hatalmas víztornyot, az iskolát, amelyből már gyerekek csivitelnek, a szép fényes éttermet, a gyár roppant csontvázát, amely idelátszik.
– Sártenger volt itt, amikor idekerültem. Valósággal megrémültem tőle. S most… nézd, mi lett a sárból!
Zeke mellett haladnak el, aki a fülét hegyezi. Ismerős neki a szöveg s mégis egészen új. – Na, jól van… Ne bámészkodj, – mordul Ágnesra, aki a betonkeverő gép mellől pislog hátra s azon töpreng, megmondja-e az öregnek, hogy ők hárman, Marcsu, Gaskóné meg ő fogtak össze – elneveti magát -, pótfelajánlást téve önmaguknak, hogy átnevelik Borsait. Nem, mégse szól.
Zeke melléje sompolyog. – Ebből a Borsaiból mégiscsak valamirevaló embert faragtunk. Nem volt könnyű dolog…

VÉGE

Palotai Boris – Nem könnyű dolog

Megjelent: Béke és Szabadság, 1952. február 3.

Dunaujvaros