PALOTAI BORIS
Amikor Borsainé a vendégek után szellőztetett, fejfájósan tapogatta meg a homlokát. – Mi történt tuljadonképpen? Edit is azt kérdezte tőled s neki sem feleltél… nem értem…
A szél meglebbentette a papírszalvétákat, csípősen tódult be, felkavarta a szoba levegőjét.
– Holnap visszautazom – mondta Borsai olyan hangon, mint akit a kimondott szó kötelez, hogy betartsa elhatározását.
– Holnap vasárnap. Mi dolgod vasárnap Pentelén? Töltöttkáposztát főztem dagadóval.
*
Finom dara szitálta be a sáros földet, amikor Borsai megérkezett.
– Nicsak, Borsai! – hallotta a háta mögött. – Hát ez meg mit keres itt vasárnap?
Megfordult. Lányok mentek összefogódzva. Borsai meg akarta szólítani őket, de nem jutott eszébe a nevük. Pedig emlékezett rá, hogy az a tatárszemű, zömök, barna, a Berci brigádjában dolgozik, azt a kezeslábasba bújt nyurga lányt pedig a betonkeverőgépnél látta, sötét haja tele malterpettyekkel, úgyhogy “pettyes”-nek nevezte magában s Zekétől is így kérdezte meg: – Az a pettyes lány már gépész lenne?
Furcsa, hogy nem tudja a nevüket. Együtt dolgoznak és csupán annyit jegyzett meg róluk, hogy “tatárszemű”, meg “pettyes”. A lányok összesúgtak, hallotta titokzatos seppegésüket, az egyik felnyikkant, mintha megörülne valaminek. Rajtam mulatnak, gondolta és meggyorsította lépteit.
– Borsai szaktárs! – A “tatárszemű” egy ugrással mellette termett. – Előkészítjük ma a sztahanovista iskola részére a munkaterületet? Ha ma előkészítenénk…
– Ma, vasárnap? – vágott közbe.
– Nem azért jött? Azt hittük, azért sietett vissza.
– Nem, erre nem is gondoltam. – Megállott, a lányok körülfogták, egyszerre beszéltek, keresztülgázolva egymás szaván.
– Versenyben állunk Nyári Pistáékkal.
– Nem azért te… ha a sztahanovista iskola rögtön elkezdhetné a munkát…
– Úgy sincs ma mozielőadás.
– Mit kárál ez itt! Hadd startoljanak jól a sztahanovista iskolások. Lássanak neki. A start a legfontosabb – vitte a szót egy fiatalasszony, aki ormótlan férfibakancsot viselt, férfibekecset s babos kendővel kötötte hátra a haját.
– Tán a maga férje is sztahanovista iskolás, hogy így pártolja őket – évődött Borsai s a “pettyes” közbeszólt:
– Gaskóné, özvegy. Az oroszlányi bányaomlásnál járt szerencsétlenül a férje.
Borsai elvörösödött, a férfibakancsra pislogott. Valami gyöngédet vigasztalót akart mondani, de az asszony ügyet sem vetett rá, egészséges, nyugodt arcát a többiek felé fordította.
– Jobban kellene ismernünk egymást – mondta végül Borsai félszegen s az asszonyra nézett, akinek kendője alól kibukó haját őszre meszelte a dér.
– Hát csak rajta! – Gaskóné előresietett. – Rajtunk ne múljon – szólt vissza és világos szemét ráemelte.
Mitől maradt ilyen gyermeki a szeme, gondolta Borsai, amikor később felkereste Zekét s elmondta, mit tervez a női brigád.
– Én benne vagyok!
Zeke homlokára tolta pápaszemét. – Aztán hogy jött ez? – Bizalmatlanul méregette Borsait. – Mit keres maga itt vasárnap?
Nehéz lenne azt elmagyarázni, gondolta Borsai, ő maga sem tudja pontosan. A vállát vonogatta, úgy felelt. – Tán megéreztem, hogy szükség van rám. Ilyen még nem fordult elő?
– Hát, lehet éppen… Azítán kikből áll az önkéntes brigád? – kérdezte Zeke és füle mögül előkotorászta rövidke plajbászát.
– Gaskóné, a bányászözvegy – kezdte szinte diadallal Borsai és Zeke ritkás szemöldöke csodálkozva a magasba ugrott.
– De jól tudja. Kétszáz százalék körül járt a héten – jegyezte meg, csak azért, hogy megmutassa, hogy ő még többet tud róla.
– A “pettyes” lány – folytatta bizonytalanul Borsai és Zeke már írta: Lipták Ágnes.
Borsai elbátortalanodott. – Az a tatárszemű pirossapkás…
– Kutas Marcsa. A Béke-téri építkezésről jött. Munkavezetői iskolára küldjük rövidesen. Mindnyájunkon túltesz majd – mondta Zeke büszkén és várta a további neveket.
– Valami Rózsa, nemrég került hozzánk – folytatta Borsai idegesen. – Ott várnak az E-barakban. Jöjjön velem, aztán majd meglátjuk.
Zeke fejébe nyomta a kucsmáját. – Hát gyerünk – mondta fürgén, szemmeltartotta Borsait, mert sehogy sem fért a fejébe, miért ez a nagy igyekezet. Tán belehabarodott valamelyikbe. Akkor szoktak ilyen érdeklődök, lelkesek lenni a Borsai-félék
– Ezek a lányok mind öntudatos dolgozók. Vigyázzunk! Nem lehet velük cicázni – szólalt meg fenyegető hangon.
– Miért mondja ezt nekem?
– Jó ezt tudni.
– Helyes – mondta ingerülten Borsai és nem tudta eldönteni, kire haragszik voltaképpen. Erre a gyanakvó vén medvére, vagy önmagára, amiért vállalta a munka előkészítését.
– Meg kell végre ismerkednem velük. Szégyen, hogy még a nevüket sem tudom – tette hozzá s ez még jobban dühítette, hogy mentegetődzik, mosakszik.
Szinte hang nélkül végezte a munkáját, ha a lányok szóltak hozzá, szűken, gyorsan felelt. Csak akkor oldódott fel, amikor Zeke kivette a zsebéből a tenyérnyi alpakka óráját s a füléhez emelte. – Jól jár ez a krumpli? El se hiszem, hogy máris megvolnánk. Ámbár a nap is annyit mutat…
Közelment Borsaihoz, hozzáhajolt. – Jól szervezte meg a munkát, abban nincs is hiba. Csak éppen… egy nyájas szava nem volt ezekhez a lányokhoz. Mintha botot nyelt volna.
– Nem lehet velük cicázni. Vigyázzunk. Ezek öntudatos dolgozók. Majd még, hogy azt higyje rólam, amit úgyis hisz.
Zeke megenyhülten bólintott. Szottyadt aktatáskájából szalonnát csomagolt ki, bicskahegyre szűrt egy-egy darabot, úgy osztogatott belőle.
– Na Marcsu Agnes, kapjátok be… Gaskónénak a húsos jut. Ezt jól kifogta. – Várt egy darabig, megrántotta a vállát.
Ott ültek a bódéban, ládákon, deszkarakásokon, jóízűen falatozva.
– Borsai szaktárs, ez a szelet magára vár.
– Akármennyit nyiszálok le, nektek minden kevés – tréfálózott Zeke. – Pedig ma vasárnapi vacsora van, kár így belakni.
Borsai arra gondolt, mindjárt szétszélednek, ki-ki siet haza, nyújtózik egyet, mosakszik, aztán megy a párja után, az úthajlatok elrejtik, a cinkos sötétség összeboronálja őket. Elmondják egymásnak a mai délutánt. Szinte hallja a tatárszemüt, ahogy hencegő szerénységgel veti oda: az is valami? Gaskóné meg azon a megbízható, egyenletes hangján mesélget… A “pettyes”, – Ágnesnek hívják, illik neki a név, – suttogva közli, “útközben csíptük el Borsait, gyerünk! Annyi időt sem hagytunk neki, hogy meggondolja magát.” És a fiú vállára dűlve nevet…
Ő kinek mondja el? Ha ezzel állítana be jövő héten az édesanyjához, az ijedten csapná össze a kezét. – Hát már vasárnap se hagynak nyugton? Edit meg újra összenézne Gézával. – S te azt mondod, hogy jól érezted magad? Velünk akarod ezt elhitetni? – s alig várná, hogy hazaérve felvegye a kagylót: te Vica, az a szerencsétlen Kálmán… képzeld…
Megsajnálta magát, hogy ilyen egyedül van. Csak maradnának még egy darabig így együtt. Mert jó itt kuporogni a farakáson. szalonnabőrt rágcsálni s miközben a lányok hajáról .leolvad a fehér csillám, arról beszélni, hogy bent a sűrű akácosban szabadszínpad épül, mindjárt felskiccelem… várjanak csak… itt lesz a zenekar … itt ni, ahol múlt hónapban akkora volt a rozs, hogy Marcsa feje fölött össze lehetett volna kötni…
*
Már javában égett a tűz, amikor benyitott a szobájába. A kis vaskályha vörösen izzott, égett bádogszag, füstszag csapta meg az orrát. Lekapta a vaskályha tetején levő lábaskát, melynek alján ragacsos fekete pép füstölgött.
Folytatás hamarosan!
Palotai Boris – Nem könnyű dolog
Megjelent: Béke és Szabadság, 1952. január 6.