Sztálinvárosi gyerekek III.

III.

– Penteléhez legjobban a tavasz illik – mondta Tücsök édes­apja és rögtön meg is magyarázta. – Mert ez a város maga is bimbóhoz hasonlít.
Aztán hogy nyárba fordult az idő, azt jegyezte meg: a nyár a mi hónapunk. Érik már Pentele, mint a búza, mint a gyümölcs.
Ősszel meg, amikor felrakták a bútorszállító kocsira a holmi­jukat, titokzatosan közölte Tücsökkel: – A legjobb időben érkeztek. Hiába Pentelén legszebb az ősz!
Csakugyan nagyot változott a város, mióta Tücsök ittjárt. Hogy az ősz tette-e, azt nem lehet tudni. Igaz, hogy a csecsemő erdő kizöldült – tavasszal nyomogatták a csupasz vesszőcskéket a földbe – s most gyönge ágakat hajtott, melyek úgy mozgatták a szélben a leveleiket, mint játszó gyermek az ujjacskáit. De a legszebb mégis az a sok tető alá került ház, aminek az őszhöz semmi köze. Tücsök személyes ismerősként köszöntötte a kilenc kockaházat, valamennyin ott virít már a piros tető s ezért anya kilenc csókot kap ott, helyben! Persze, anyának nem lehet mindent egyszerre megmutatni, Tücsök szépen beosztja, hogy minden napra jusson valami.
Még azt sern tudják, hol fognak lakni. Anya fel-le szaladgál az egyik kockaház lépcsőjén, hóna alatt egy kalickával, melyben ijed­ten csipog a kanári.
– Te vagy az első kanári Pentelén! – biztatja Tücsök és máris szalad megkeresni az iskolát, de a kaputól (melynek még nincsen ajtaja) visszaszól: – Hol keresselek, édesanya?
– Ha én azt tudnám – sóhajt gondterhesen anya és a falhoz húzódik, hogy le ne sodorják a korlát nélküli lépcsőről.
Tücsök megkerüli az iskolát. Kétszer is körbejárja, minden oldalról megnézi, megtapogatja a falait. Itt kell lenni valahol a tég­lának, melybe a nevét véste. Jó lenne kicsit megkaparni a falat. De olyan szép vajsárgára festették, hogy nincs szíve elcsúfítani… Pista bácsi a tanú rá, hogy ide épült be a téglája.
Fellopózik az emeletre, a széles folyosón egymásra rakva áll­nak a mogyorószínü, vadonatúj padok. Az osztályok még üresek, ha azt kiáltja: itt vagyunk! Visszhang veri vissza: …vagyunk!

– Megjöttem — mondja szótagolva s ahogy hátrafordul, ha­sonlókorú lánnyal találja szemben magát. Böszoknyás paraszt­lányka, szőke haját körfésű szorítja hátra, arca piros, mint a bazsa­rózsa, szája kicsit durcásnak látszik, de az is lehet, hogy éppen fütyörészni készül, gondolja Tücsök és máris nyújtja a kezét. – Te is hetedikbe fogsz járni? Bojtár Erzsébet vagyok, de mindenki Tücsök­nek hív. Téged, hogy hívnak?
– Daru Katinak – mormolja Kati és már iszkolna el, de Tü­csök a szoknyájába kapaszkodik. – El ne fuss! – S egyszerre kér­dez és felel, kézenfogva húzza magával osztályról osztályra, holott mindegyik tanterem egyformán üres még, nincs is rajtuk semmi látnivaló.
Kati egyszercsak megáll az ajtóban s egy tapodtat sem mozdul. Mit bámészkodjon? Hátát nekiveti a fehérre meszelt falnak, mezít­lábas talpát a lábaszárához dörzsöli. Mit akar tőle ez a pergőnyelvű lány, mit húzza, rángatja. Jól szemügyre veszi Tücsköt. Piros szan­dáljától egész a fejebúbjáig, mindent megnéz rajta. A haja mintha sohasem látott volna fésűt, de szép bogárszeme van, azt meg kell hagyni. Az orra hámlik, mint az újkrumpli s olyan vékony az egész lány… nem is Tücsök ez, hanem inkább seprűnyél.
– Te is úttörő vagy? – kérdi most tőle és Kati sebesen vágja rá: – Dehogyis vagyok!
– Van testvéred? – faggatja tovább Tücsök.
– Van… Visszaszökött a nagyanyámhoz. Kötéllel sem lehet itt tartani.
Tücsök tágramereszti a szemét. Az ablakpárkányra ül, hosszú lábát lógázza. – Megszökött? Innen?
Kati nem hajlandó többet mondani. Már bánja, hogy ennyit is mondott. De mit tegyen, ha kiszaladt belőle?! Akkorát sóhajt, hogy szinte elfújja Tücsköt. A falubeli gyerekek most jönnek haza a mező­ről… Felmásznak a jégverem tetejére, onnan futnak széttárt karok­kal lefelé, összekapaszkodva gurulnak a fűben, nagyokat sikonganak. Piros – ő már nagy lány, tizenhatesztendős múlt aratáskor, a szederfa alatt susog a barátnőjével. Jól tette, hogy hazaszökött. Mi keresnivalója van itt. Ha nem tartana az apjától, ő is utána­szökne…
Hogy be nem áll a szája ennek a lánynak. Most meg már arra kíváncsi, honnan jött ide. Onnan, ni – mondja és ujjával a leve­gőbe bök, az országútra. Olyan szép kis házunk van nekünk. Sárga a padló mint a csurgatott méz…
Azt nem mondja el még ennek a hámlósorrúnak sem, hogy a sárga padló helyét már felásták. Csak szipákol egy nagyot.
– Úgy látszik búsulsz – mondja Tücsök. Én is búsultam egy kicsit. Pedig az egész ház kikísért. Virágot hoztak, meg se­lyemcukrot, almásrétest. De mégiscsak ott kellett hagynom őket. Még a Vince-lányokat is sajnáltam, pedig azok igazi pukkancsok. Ha láttad volna, hogy irigyeltek. – Hirtelen az ablakra mutat. – Nézd csak, mekkora ablakaink vannak! Egy betonkeverőgépet kényelmesen be lehetne emelni az ablakon.
Katira semmi hatással sincs a betonkeverőgép. Ezen Tücsök nem győz csodálkozni. Miféle lány ez? Csalódottan faképnél hagyta.
Tücsök és Kati egymás mellett ülnek az osztályban. Szép, tágas az osztály, a falak olyan fehérek, hogy szinte világítanak. Ha kinéz az ember az ablakon, a széles betonútra lát, amely napról napra messzebbre nyúlik. De ha a folyosó végén lévő ablakon bámul ki, a pipacsokkal telefröcskölt rétet pillantja meg, naptól pörkölt fü­vet, odébb meg fakó kukoricaszárakat. Az út szélén vadlapú tányér­nagyságú levelei, szamárbogáncsok lila sündisznói fuldokolnak a porban. Ha behívják valamiért az igazgatói irodába, rögtön az ab­lak mellé áll, ahol toronydaruk néznek le rá a magasból, emelőszer­kezetük lassan, óvatosan húzza felfelé a téglával teli csilléket.
Tücsök meglöki Kati könyökét. – Óra után az emelődaruval felhúzatjuk magunkat a háztetőre. Vagy inkább másszunk fel a víz­toronyba?
Kati a vállát húzogatja.
Ez se kell neki? Mit akar tulajdonképpen? – Ajánlj te vala­mit! – mondja neki.
– A mi kertünkben most nyílnak az őszirózsák, dáliák – szó­lal meg Kati.
– Hát akkor gyerünk el vasárnap tihozzátok és szedjünk virágot!
– Hogyisne – ijed meg Kati s hiába bökdösi Tücsök, nem vá­laszol többet, varkocsa végét rágcsálja, az orrát húzogatja, hogy visszatartsa könnyeit. Ha ki találnák szólítani, megint nemtudja, hol tartanak. De mit tegyen, ha mindig a falu motoszkál a fejében, meg Piros, aki olyan bátor, hogy mindenki tart tőle. Őt nem lehe­tett elbolondítani Pentelével, neki ugyan nem kellett az a sok ménkű nagy ház, rücskös föld, a pöfögő gépekre, fittyet hány! Miska, aki mindent tud, azt mondta, hogy jó dolga lesz itten… Hát ezt az egyet mégsem jól tudta. Mit szólna ő, ha neki kéne otthon­ról eljönnie csupa idegen közé. Hisz itt még libák meg tyúkok sin­csenek, de még egy korcs kutya se, amelyiknek megvakarhatná a fületövét.
Tücsök a fejét rázza. Semmire se megy ezzel a Katival. Már bánja, hogy ő a padszomszédja. Első napon azt mondta Margit néni, hogy mindenki üljön oda, ahová kedve tartja. Az ózdiak össze­fogóztak, hogy ők együtt akarnak maradni. Az apjuk is együtt dol­gozik a kohónál. Erre a diósgyőriek is egymás mellé kéredzkedtek.
Őt a pattanásos Zakariás hívta, meg Molnár Pista, hogy a buda­pestiek maradjanak együtt. Ha odahaza nem is ismerték egymást, itt össze kell tartani. Nekik járnak a legjobb padok az ablak mellett, mert Budapest mégiscsak legfontosabb az országban!
Lett nagy csetepaté! Egy kopaszranyírt falusi gyerek kijelen­tette, hogyha ők nem szállítanak búzát nekik, akkor az esztergapad csavarjait ehetik meg pecsenyének s acélforgácsot haraphatnak hozzá. Kati gyorsan egy sokszoknyás kislány mellé telepedett, de az kijelentette, hogy csak sárbogárdit enged a padjába. Egy másik meg azt kérdezte tőle, hogy mért nem megy a penteleiekhez, ha egy­szer odavaló. Csakhogy pentelei nem volt több az osztályban s Kati a padok között állingált, a lábát váltogatta s látszott rajta, meny­nyire fáj neki, hogy nem sárbogárdi. Tücsök megsajnálta, s húzta magával.
– Gyere, beveszünk magunk közé, akkor is, ha nem vagy budapesti.
Margit néni összecsapta a kezét. – Hát az is számít, hogy ki hová való! Még ha amellé húzódnátok, akit otthonról ismertek! Vagy akivel már jól összebarátkoztatok! Én gyerekkoromban amellé kérezkedtem, aki lekvároskenyeret hozott tízóraira, mert azt minden­nél jobban szerettem. De benneteket ne a gyomrotok vezessen! És eszetekbe se jusson ilyen bolondság! Ki hallott már ilyet, hogy “legfontosabb” helyet jelöljetek ki magatoknak. Minden hely fontos. Na, majd én megmondom, hogyan üljetek. Nagy Eszti, gyere csak előre. Hiszen ki sem látszol a hátsó padból. Kenyeres… te ide ülsz szembe velem. A legelső padba.
Tücsök mar bánja, hogy maga mellé hívta Katit. Inkább Szikora Sári mellé került volna, aki ráadásul csepeli és egy csepelivel nőtt volna a tekintélye. Azonkívül is kedvére való Sári. Teliholdképű, gömbőc lány, olyan az arca, mintha két nagy ringlót tartana a szájában. Mindig mindenkitől kölcsönkér valamit: tollhegyet, va­jaskenyeret, biztosító tűt, bicskát, kistükröt, irkalapot, szalagot. “Majd megadom” hadarja, s máris kap utána. Tücsök “Majdmegadom” Sárinak nevezte el s máris rajta ragadt a név. De ő nem ha­ragszik érte, akkorákat nevet, hogy reng belé az osztály.
Sárival jól megértenék egymást. Mert ő is szeret felfedezni. Első nap felfedezte, hogyan lehet bemászni az uszályba s rögtön szólt neki. Az is az ő felfedezése, hogy a siklópályán egy üres csil­lébe bújva le lehet ereszkedni egészen a kikötőig, csak nagyon össze kell húzódzkodni, hogy az őr észre ne vegye. Sárinak nehe­zen ment az összehúzódzkodás, alighogy megindult a csille, máris kirakták, de a titkot átadta Tücsöknek. Sári többet ér, mint a Vince-lányok és ezerszer többet, mint Kati, akiből harapófogóval kell min­den szót kihúzni. Nem is törődik többet vele. Még egy próbát tesz s ha ez sem sikerül, nem bajlódik tovább!
Hosszúra sodort papírkát csúsztat a markába. “Lesz már kré­tánk, biztos!” Ez áll rajta.
Kati megintcsak a vállát rándítja. Tücsök most már sértődötten elfordul tőle. Pukkadj meg, gondolja s másik papírszeletet vesz elő.
Mit bánja Kati a krétát. Hogy feldicsérték ezt az iskolát, gon­dolja bosszúsan. Ilyet még álmában sem látott, azzal biztatták. Húsz tanterme van, tanulószobája, úttörő-otthona, jóég tudja mi­minden még! Aztán már két hete járnak ide s még krétájuk sin­csen. Se kréta, se füzet. Neki ugyan mindegy! Felőle ott ásíthat a falon a nagy fekete tábla akár ítéletnapig. A padokat, asztalokat sem húzogatta ide-oda, mint a többiek. Mert első időkben tele volt a folyosó vödrökkel, talicskákkal. A sarokban egymásba rakott fió­kok hevertek, kitömött kőszáli sas gubbasztott egy meszesláda szé­lén, papírba csomagolt üvegtáblák támaszkodtak a falnak, a szek­rényajtón meg ott virított a vasúti cédula, hogy “Dunapentele”. A szalmával teleszórt padlón a szél ide-odakergette az összegyűrt borí­tékokat, selyempapírokat. A tanítók meg, a gyerekek ottmaradtak, már aki ottmaradt, – s nekiálltak rendet csinálni. Ő bizony akkor sem mozdította az ujját s most sem ügyeskedik. Már csak azért sem, mert Cselének hívják Margit nénit, ugyanúgy, mint azt a cigány­képű, sapkás férfit, aki a mérnökkel együtt beállított hozzájuk. Tán édestestvérek. Persze, hogy azok. Hisz hasonlítanak is egymás­hoz, mint két tojás. Margit néninek is olyan barna a képe, mintha kéményben füstölték volna, a szeme pedig… Egérszeme van, akár­csak annak, aki leromboltatta a házukat.
Kati összegyűri a cédulát, a pad alá dobja, s rá se néz többet Tücsökre, aki nem tudja mire figyeljen előbb: Margit nénire, vagy az újabb papírszeletre, melyet gondosan összehajtogatva küld a mö­götte ülő Garas Ferkónak.
Garas Ferkó hosszúranőtt fiú, azt lehetne hinni, hogy már tizenöt éves, pedig csak néhány hónappal idősebb nála; Tücsöknek erről pontos adatai vannak. Akármilyen szépen elválasztott, simára nyalt frizurát visel is Ferkó, mégsem látszik ipari tanulónak, pedig ő már annak akar látszani, állapítja meg kuncogva Tücsök s hátrá­nyúl, hogy visszakérje a cédulát, mert valamit elfelejtett ráírni. Ki­simítja a papirost, s így címezi meg: “Garas Pista bácsi unokájának” s mégjobban kuncog. Mert Ferkó, ahogy megjelent az iskolá­ban, máris elhencegett vele, hogy ő Garas István unokája. A nevét meg se mondta. Biztosan ügy okoskodott, hogy Garas Pista bácsi unokájának lenni máris rangot jelent.
Tücsök mégegyszer kibontja a cédulát s jó vastagon aláhúzza, amit írt: “kréta úitban”. Hátrapislogva figyeli, milyen arccal veszi tudomásul Ferkó. De Ferkón nem látszik semmiféle meglepetés. Megfordítja a cédulát, rejtélyesen mosolyog, aztán a papír hátára firkantja: “Kréta a zsebemben”.
Tücsök kezében megzörren a papír. Újból Ferkóra sandít. Ez igaz? Ferkó élénken integet, nemcsak a szeme, de az arca is mozog, s az orrán minden egyes szeplő.
Szóval Ferkó megelőzte. Nagy kár. Mint őrsvezetőnek, örülnie kellene, hogy az osztálynak máris van krétája, de hát mi tűrés-ta­gadás, ő akarta elsőnek megszerezni. Olyan szépen elképzelte, ho­gyan teszi le Margit néni asztalára az egész osztály ujjongása köz­ben az expressz levelet, melyből két vastag, vadonatúj kréta hull ki.
Néhány napja már, hogy levelet írt Vince Zsófinak. “Igen fon­tos feladatot bízok rád” – írta neki – “remélem büszke leszel rá. Gyönyörű szép az iskolánk, múzeum is van benne, s az iskolától nem messze röplabdapálya terül el, csak még krétánk nincsen. Ha­bár rám kented, hogy én törtem el a porolót, én ezt elfelejtem neked. Tévedni emberi dolog. Most jóváteheted a dolgot, Küldj nekem expressz két darab krétát. Úgyis tartozol a “Timur és csapata” című könyvvel, amit nagyügyesen elvesztettél, de nem hánytorgatom fel. Annak az árából bőven kitelik a két kréta, meg a bélyeg, sőt még egy piros fésű is, de az utóbbit elengedem.”
Kiszámította, hogy ma kell megérkeznie a krétának. De ha a “Garas Pista bácsi unokája” megelőzte! Csak azt ne higyje Ferkó, hogy kinövi a szeplőket. Szeplőt nem lehet kinőni!
Margit néni a táblához lép.
– Felírom az első dolgozat címét. Tán még akad egy kis kréta…
Ebben a percben jelentkezik Ferkó. Tücsök is felnyújtja a kezét, és hadonászik: – Krétaügy! – kiáltja, mert nem bírja kivárni, amíg felszólítják.
– Kréta! – harsogják minden oldalról.
“Majdmegadom Sári” krétaporos tenyérrel hadonász, felpattan a helyéről, Margit néni asztala elé gurul. Zsebéből marékszámra szedegeti ki a krétákat. Van köztük mindenféle. Olyan kicsi, amit már csak a körömhegy közé csippentve lehet tartani, meg olyan új is, hogy még a papírt sem szedegették le róla.
A gyerekek egymás hegyen-hátán tolonganak kifelé a padokból. Lökdösődve, sikongva zsibongónak az asztal körül, Ferkó fejük fe­lett lóbálja a krétáját, valaki kikapja a kezéből, könyökkel taszít egyet rajta, a kréta a földre esik, rátaposnak.
– Hát ti mit csináltok? – kérdi Margit, néni, néhány lépést előre jön, megáll az üres padok között.
– Megszereztem a krétát – lihegi Sári, – Kölcsönkértem a…
– Rácalmásra gyalogoltam érte – szakítja félbe Ferkó, de Sári nem hagyja magát. – Rohamcsónakon mentem el Tassra! Rocsón! – kiáltja felindulva és a zsebében lévő krétatörmeléket az asztalra szórja.
A gyerekek egy pillanatra elnémulnak, elismeréssel nézik a gömböc Sárit, aki diadalmasan néz vissza rájuk. Tücsök szeretné kihasználni a pillanatnyi szünetet, de olyan semminek tűnik most az ő expresszlevele Sári rohamcsónakja mellett.
– Vincze Zsófi… expresszlevélben… tiszta új krétákat… – hadarja összevissza, de Garas Ferkó túlkiabálja: – Tönkretet­ték az osztály vagyonát, amit nagyapám segítségével szereztem. – S a földre mutat, az összetaposott krétára.
– Pajtások! – Margit néni felemeli a kezét. Csak a szájmoz­gásából lehet leolvasni, mit mond, hangját elnyeli a zsivajgás.
– Ferkó, gyere csak ide! Te is Tücsök! Mit mondtam? Sári, állj melléjük!
Sári két kézzel hadonászik. – De a kréták…
Tücsök kőzbekíált:
– Mégse való, hogy az osztály vagyonát…
– Az semmi, rohamcsónakon átkelni a Dunán?
Margit néni erélyesen kopog az asztal lapján.
– Idefigyeljetek – mondja. – Mit szólnátok hozzá, ha Garas Pista bácsi hirtelen abbahagyná a munkáját?
– Ő a világért sem tenne ilyet! – kiáltja Ferkó.
– Vagy ha a Bojtár-brigádban felborulna a rend és mindenki szanaszét szaladna?
– Az nem lehet – rázza Tücsök erélyesen a fejét.
– Vagy ha a Sári édesanyja… ugye átképzős az édesanyád?
– Az – mondja büszkén Sári.
– Képzeld csak el, hogy édesanyád félreteszi a szerszámait és a többi átképzőst nem hagyja dolgozni.
– Én jót akartam – védekezik Sári.
– Persze, hogy jót akartál – folytatja Margit néni. – Mind­nyájan jót akartatok, elhiszem nektek. Csakhogy mindennek meg­van a maga ideje. Nem értünk volna rá óra után megtudni, hogy van már krétánk? Ezért csaptatok akkora lármát?
Az osztályban olyan csend van, hogy még a légy zümmögését is meg lehet hallani.
– Most láthatjátok: az ilyen rendetlenségben mindig tönkre megy valami. Elvesztegetjük az időt, összetöritek, amit nagynehezen megszereztetek. Daru Kati az egyetlen köztetek, aki jól visel­kedett – mondja Margit néni és megigazítja Kati lenszőke hajá­ban a körfésűt.
Kati a haja tövéig pirul, zavartan mocorog:
– Pedig ő is szeretné, ha minél előbb krétánk lenne, igaz?
Kati lehajtja a fejét.
– Menjen mindenki a helyére. Ha még egyszer így vadultok, nincs röplabdázás, vasárnapi kirándulás. Egész nap a szobában kuksolhattok.
Tücsök jelentkezik. – Éjjel-nappal azon törtük a fejünkét, hogyan juthatnánk krétához. S amikor megszereztük, nem bírtuk már tovább magunkban tartani.
– Tehetek én róla, hogy a többiek olyan lármát csaptak? – pattan fel Sári. – Én mégis csak átkeltem a zajló Dunán. S nyolc osztályból kapartam össze… – gyorsan kijavítja magát – kértem kölcsön a felesleges krétákat.
– Ilyenkor nem is zajlik a Duna – jegyzi meg Ferkó. – Sőt! Ilyenkor hömpölyög.
– Amikor én a rocsóba szálltam, akkor éppen zajlott – vitat­kozik Sári s hárman is pártjára kelnek. Tízpercben újra a krétaügyet tárgyalják, s Tücsök mindannyiukat túlkiabálva harsogja: – Megint kezditek!
– Te kerepelsz! Tücsök kerepel!
– Mit leckéztetsz? – nyelvel Tücsök. – Nem elég büntetés nektek, hogy van krétánk és Margit néni mégis szomorú? Ugye szo­morúnak tetszik lenni? – kérdezi az arrahaladó Margit nénit.
Margit néni bólint. – Nagyon .szomorú vagyok – mondja olyan hangon, hogy a pajtások riadtan összenéznek. – Mért erre nem számított se Tücsök, se Sári, se Jutka, senki az osztályban. Hogy az osztályfőnökük csakugyan szomorú. Azt várták, hogy ha­ragosan rájuk szól, szigorúan kopog a ceruzájával, mint a földrajztanár, vagy egyest ír be magatartásból, de hogy ilyen csendesen áll közöttük és bevallja, hogy szomorú… Bűnbánóan pislognak egy­másra.
– Nem akarok sokáig szomorkodni – mondja Margit néni s a komoly kis ránc, amely a homlokára szökkent, egyszerre kisimul. – Remélem, utoljára rendetlenkedtetek? Daru Kati! Te leszel ez­után a rendfelelős.
– Én?! – Kati nagyot nyel.
– Bizony, te. Úgy viselkedsz, ahogy egy úttörőhöz illik.
Kati torkát gombóc feszíti. Hirtelen anya arca bukkan fel előtte, ahogy gyenge hangon kérdi Csete Sándortól: “Mármint hogy ez a ház… a mi házunk… elkerül innen?” Meg aztán hogyan is bú­csúzott a tisztelendő úrtól? “Erős maradok”. Igen, erős marad…
– Én nem akarok úttörő lenni – tör ki belőle – és rendfelelős se! Semmi se!
A gyerekek elképedve fordulnak feléje. Kati érzi, hogy harminc pár szem tapad rá s mind azt kérdi: most mi lesz?
Margit néni keze a vállán. Piros már visszahúzná magát, egyetlen mozdulattal kibújna a tenyere alól, nem tűrné Csete Margit keze érintését. De ő nem meri megtenni. Pedig hát szakasztott a bátyja Margit néni. Még a szemük állása is ugyanaz…
Visszafojtott lélekzettel, mozdulatlanul áll.
– Bántott valaki? – kérdi Margit néni, a másik kezével fel­emeli az állát s úgy kényszeríti, hogy a szemébe nézzen.
– Nem bántott – feleli gyorsan, mert szeretne már túl lenni a faggatáson.
– Tanítás uttán bejössz hozzám – hallja Margit néni hangját s máris elhatározza, hogy az utolsó óra lecsengetése után kiugrik az osztályból. Egyszerűen eltűnik, mint a kámfor. Hazafut, nem bánja, akármi történik is! Ha utána jönnek, be sem ereszti őket. Meg is mondja anyának, ő nem megy többé iskolába! Őt ne tanítsa az a Csete Margit. Inkább beáll küldöncnek, nem sokkal idősebbek, akik itt futkároznak, még kerékpárt is adnak nekik! Vagy vizet hord. Kék kannákban viszi majd a vizet a munkásoknak, tán pénzt is kap érte s hamarább hazakerülnek.
Margit néni még mindig mellette áll. Hát csak álljon. Mégse megy be hozzá. A nyelvtankönyvét szorongatja kezében. Abban van a boríték, a sok gyönyörű szentképecskével.
– Tanítás után beszélgetünk, most pedig siessetek az udvarra! – mondja Margit néni s tovább megy. A folyosó kanyarulatából visszanéz és látja az összehajló, susogó gyerekeket, akik között Daru Kati olyan, mint egy széltől sodort, magános levélke…

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953