MÉREI SÁNDOR:

Hitem, zászlóm és csillagom

Tízéves város… városom!
Mi köt hozzád, mi fűz ide,
mint mágikus varázserő?
Roppant kohók tüzes szíve,
vagy április megújuló
igézete és mámora,
mely benned forr most lázasan?
Szép város… szívem városa!
Mi köt hozzád, mi fűz ide?
Tíz év emléke… drága kincs,
letűnt nyarak s izzó napok
tüzében vert kemény bilincs:
ez tart itt fogva földeden?
Tízéves város… városom!
Mindegy, hogy miben keresem
varázserődet: itt lakom,
itt élek és itt dolgozom,
te vagy szépséges otthonom,
munkám és ízes kenyerem,
szeretlek, drága városom!
Szeress te is, s vezess tovább,
segits tovább az utamon,
hitem, zászlóm és csillagom:
tízéves város… városom!

Megjelent: Sztálinvárosi Hírlap 1961. április 2.

Mérei sándor újságíró, A Dunaújvárosi Hírlap rovatvezetője, 1963. július 20-án délután, hosszú szenvedés után, 51 éves korában elhunyt. A hivata­los jelentés röviden ennyit közölne A munkatárs, a barát, a tanítvány azonban semmiképpen sem elégedhet meg ennyivel.


MÉREI SÁNDOR
1912-1963

Mérei Sándor, – mérei – m. s., -ei, annyi meleghangú tárca, sajátos humorú glossza, fáradságos munkát igénylő riport, elemző készséget követelő publicisztikai és néhány finom mívű vers avatott mesterének kezéből örökre kihullott a toll. Szemben még üres a szék, amelyről felkelt. Íróasztalán még ott hever kezeírása, szálkás betűkkel rótt jegyzetek.
Dolgozott egészsége utolsó maradé­káig. mint ahogy egész életében. Fiatal korában jegyezte el magát az újságírással. Bajai, szegedi, pécsi irodalmi lapok közölték írásait. Szekrénye mélyén antológiákat őrzött, melyekben neve Kosztolányi Dezsőé mellett szerepelt. A városépítés kezdetén jött Dunaújvárosba. Azóta neve ismertté vált a városi újságolvasók előtt. Írásaira, vékony, sovány termetére munkatárs, barát, olvasó egyformán emlékszik.
Feladatát példás pontossággal, becsületességgel látta el. Nehéz témák alapos munkát, körültekintő gondosságot, megfigyelő és íráskészséget követelő munkáknál sokszor elhangzott a szerkesztőségben: majd a Sanyi bácsi… És Sanyi bácsi mindig vállalta. Sokszor többet is, mint szabad lett volna. Teherbírása szinte nem ismert határt. Szorgalma, tehetsége példaként lebegett valamennyiünk előtt. Segítő tanácsát, fanyar humorú célzásait mindig szívesen fogadtuk, elértet­tük. Az írás mel­lett talán segíteni szeretett a legjob­ban. Fiatal mun­katársak erősödtek meg keze alatt, kaptak új meg új erőt. új meg új hi­tet.
A fizikailag talán már fáradt emberen a lelki fáradtság soha sem látszott. Barátai, akik szinte naponta fel­keresték a szer­kesztőségi szobá­ban, el tudnák mondani, hány bajbajutott embe­ren segített. Ügyes-bajos dol­gokban telefonált, intézkedett. S az idegen, aki bekopogott az ajtón, mint jóbarát távozott tőle.
És az olvasók. Azok. akik telefonon, szóban, vagy levélben érdeklőd­tek felőle: miért nem ír, ml van veIe, talán csak nem beteg. Azok, akik igényelték írásait – most mind em­lékeznek.
Újságíró sors – mondta – ha az ember nem ír, könnyen elfelejtik. S ő írt, amíg fizikai ereje engedte. Lé­lekben erősebb volt talán mindannyiunknál, s ezért szelleme nem távozott körünkből.
Most már egészen biztos – hiszen az utolsó pillanatig reménykedtünk – lapunkban nem jelenik meg töb­bet Mérei Sándor, – mérei -, m. s., -ei. aláírású írás. Nevét, emlékét azonban munkatárs, barát, tanítvány és olvasó egyformán őrzi. Őrizzük, hiszen mlndannyiunkban van belőle valami: egy biztatás, egy jó szó, egy őszinte gondolat.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1963 július 23.

Dunaujvaros