Béke és Szabadság – 1955 március 30.

SZTÁLINVÁROSI HÉTKÖZNAPOK

A felszabadulást idézzük: egy pincesarkot, egy katona arcát, a szívünk dobbanását. A pillana­tot amelyben megváltozott a vi­lág. A város nevét, ahol újrakezd­ték az életet.
Kőszeg? – ahol a “Szálasi-kormány” végóráit élte, ahonnan utoljára takarodott ki futva a gyalázat, amelyet úgy hívtunk: fasizmus. Debrecen? A kéttornyú nagytemplom történelmi fénye, a méltóságos csarnok, ahol meg­alakult a nép kormánya? Buda! Egy földalatti zug; fehér hóköpe­nyes szovjet katona a pincelépcsőn; örömteli megrendülés, amely az elszoruló torokban nem tud szavakká oldódni s a bizo­nyosság: elmúlt, vége a gyötre­lemnek. Most felmegyünk a vilá­gosságra; élni, rendet teremteni dolgozni, napfényben sétálni.

Kőszeg, Debrecen, Buda? Mind külön-külön és együtt. De nékem a felszabadulás leginkább mégis az a puszta mező, melyhez nem fű­ződik csaták emléke, a hely, ame­lyet nem ismertem és el sem kép­zelhettem, a város, amely nem lé­tezett. Erős karjaiban, láthatatla­nul ezt is ő hozta, – a szovjet ka­tona. A várost az egyetlent ha­zámban, amelynek hivatalaiban soha senki nem hajolt meg alá­zatban, amelynek utcáin soha nem járt gyáros, bankár, földes­úr. Sztálinváros, – féligkész, va­donatúj, drága, malterszagú vi­lág! Nem hasonlít semmihez, ami volt; benne próbáljuk erőnket, mire képes; véle és általa formáljuk az eljövendő időt. Város amelynek nincsen történelmi em­léke, százados patinája, rút nyo­mortanyája és temetője; ahol sen­ki sem őslakó, mindenki új em­ber, máshonnan jött s nincs híre-neve, családjának rangja, tekintélye más, mint amit munkájával maga szerzett. Nékem a felsza­badulás: Sztálinváros. A fejlődés jelképe, városok városa, szemé­lyes ismeretségem a szocializmus­sal.
Szemmellátható csodáit – rög­tön nagyvárosinak született ut­cáit, neonfényes üzletsorát, öt­emeletes palotáit, üzemóriásait – megírták már sokszor. Én hadd írjak az újról, ami szinte észre­vétlenül jön, naponta növekszik, amivel gazdagabbak, többek va­gyunk tegnapi magunknál.

*

Egy hónapja még kemény tél­ben, fagyban, hózivatarban jöttem ide. Szállásomon, a József Attila utca egyik háromszobás mun­káslakásában ingujjra vetkőzött családapát, könnyűblúzos mezte­lenkarú feleséget és kislányokat találtam. Kánikula-viseletben él­vezték az otthon melegét. Egyet­len központból irányított, nagy­szerű távfűtés vezeti az Erőmű fáradt gőzét a lakásokba s ingyen energiával fűti a város hivatalait s 1200 otthonát.
Este: vacsora az újonnan kaput nyitott Aranycsillag-szálló étter­mében. Faburkolatos, csilláros, csipkefüggönyös és szövetdrapériás terem zongorával, zenekarral. Hivalkodás nélküli, választékos eleganciájával dísze lehetne bár­mely világvárosnak. Kevés a ven­dég; néhány műszaki, sztahano­visták családtagjai, egy külügyi kocsi utasai. Az étteremárak ma­gasak, kistisztviselő, munkás keresetéhez képest. Az espressóban éjjel 11 óra után kezdődik az élet; Sztálinváros népe dolgozó társadalom a nappalból nem futja ideje szórakozóhelyeken ül­dögélni. Ám a hódítókedvű sztálinvárosiak mégis birtokba veszik birodalmuk minden pontját. Múltkoriban az emeleti külön­teremben esküvőt tartottak. S va­sárnap délután mindenki által megvásárolható, 5 forintos belépő­jeggyel elözönli a zenés ötórai teát a fiatalság.

Kora reggel népesek az utcák; munkába siető felnőttek, iskolá­sok, bevásárló háziasszonyok árasztják el, azután látszólag el­csendesedik az élet. Mindenki elfoglalta helyét az üzemek, iro­dák, iskolák zárt ajtói mögött, egyenruhás utcaseprő vonul bé­késen taligájával, autóbuszra vá­rók sereglenek a Béke téri pá­lyaudvarra, – egyébként alig látni embert. Aprókat lépegetve, egymás kezét fogva két kicsi lány siet szemközt. Négy-ötéves, copfos apróságok: felnőttes komoly­sággal haladnak, megkerülik a házsarkot, átvágnak egy fűpázsitos játszótéren s egyedül, szülői felügyelet nélkül szerencsésen megérkeznek az egyemeletes, oszlopos, kedves házikóba: a 100 személyes óvodába. Bátran el le­het engedni őket egyedül; az óvodákat, bölcsődéket úgy telepítet­ték a lakótömbök közé, hogy kis­gyereknek, gyermekes anyának sehol ne kelljen forgalmas főút­vonalon átkelnie. És ezért még azt is meg lehet bocsátani a tervezőknek, hogy az egyes utcákat csupa egyforma házzal rakták tele.


“G-húron, lassan, négyet számolva!” – Drávai Lajos zenetanár a helyes hegedűtartásra oktatja Koncz Gábort. A zeneiskola hegedűszakán húsz növendék tanul

Délelőtt a zeneiskolában talál­koztam valakivel a hódítók közül, akik új honfoglalásra jöttek ide. Kistermetű, fejkendős, egyszerű asszony nyit be otthonosan, biz­tonságosan Drávai Lajos hegedűtanár tantermébe. A pedagógus szívélyesen elébe siet:
– Azért kérettem, mert a kis fiatalembernek nagy ez a hege­dű, így képtelen a helyes hegedű­tartást megtanulni. Nem volna a családban egy feles hegedű?
Az anya így válaszol:
– Itt vettük a hangszerboltban. Gondoltuk, hogy a felest úgy­is hamar ki kell cserélni, ezek a gyerekek mindent hetek alatt ki­nőnek… – Ezt már egy kis szemérmes büszkeséggel teszi hozzá a hódító, Konczné, rendőr felesége, foglalkozására nézve felszolgáló a közétkeztetésnél. Ő maga valószínűleg nem zeneértő. De igénye a kulturált életre már megvan, gyermekei jövőjét für­késző tekintete már messzebb ér a saját fiatalságának szűkös lehetőségeinél. Két kislányát zon­gorázni taníttatja, 12 éves Gabi fiát hegedülni.

És Pentelén, az óvárosban is hó­dítók laknak, akik az ifjú város közelségében egészen helyénvalónak találják, hogy a gyermekek hétről hétre kinövik a ruhát, a hangszert s a felnőttek kinőnek az élet megszokott, régi keretei­ből. Penteléről eljönnek a dolgos parasztaaszonyok a Bartók Béla kultúrház balettiskolájának nyil­vános óráira. Elgyönyörködnek a zongoraszóra hajladozó kislá­nyok, fiúk piruettjeiben és ost­romolják a tanácsot, hogy az óvárosban is létesítsen már balettiskolát.


A Bartók Béta-kultúrház balettiskolájában: Tomcsányi Éva tánctanár és a haladó csoport. Szemközt Dankó Irénke, Lika Jutka, Klemencz Gabriella

A kultúra szomjúsága sürgető és szinte csillapíthatatlan az ifjú városban. Ott jártamkor érkezett vendégszereplésre a Bartók Béla Kultúrterembe az Orosz Állami Énekkar, a Szvesnyikov kórus. Talán szükségtelen is elmondani, hogy a terem zsúfolásig megtelt s a művészeket nem akarták le­engedni a dobogóról. Öt óra után, mikor sűrű embertömegekkel te­lik meg a Sztálin út, a város “korzója”, serdülő fiatalemberek cigarettáznak nagyfiúsan a ka­pualjakban s lesik a lányokat minden idők és minden városok megmásíthatatlan szokása sze­rint, – ostromló seregek áraszt­ják el a Dózsa-filmszínház üveg­falú télikert-előcsarnokában a jegypénztárt, amely az óvárosi mozival együtt sem állja az ost­romot. Így legalább még öt he­lyen van rendszeres filmvetítés, honvédklubban, üzemi klubbokban. A vendégszereplésre érkező budapesti színtársulatok s a kecs­keméti színházi együttes állandó előadásai is “zsúfolt ház” előtt zajlanak, nemkülönben a Sztálin Vasmű művészegyüttesének kó­rus-, hangverseny- és táncbemu­tatói. A technikum, a gimnázium, az általános iskolák, sőt az óvó­dák minden előadásának minden jegye elkel s felnőttek és gyermekek ujjongva üdvözlik a ta­nács tervét, hogy a Szalki-szigetet Sztálinváros Margitszigetévé építi ki még e nyárra. Fiatal élet­erő hatja át az alig ötéves vá­rost és minden lakóját. Öreg em­bert szinte nem is látni a szocia­lizmus városában, aki kora sze­rint az, valahogy az is visszafia­talodik.

Íme, három ember az új társa­dalomból.


Bezlanovits István főművezető
19-es vörös dandárparancsnok

Az első egy “öreg” harcos. Bezlanovits István, 57 éves, gazdasági akadémiát végzett, a 26/1. gyárépítő szállítás-rész­leg főművezetője. Magas, szikár férfi, alig észrevehetően őszül kissé a halántékán. Télen is kabát nélkül jár, soha életében nem volt beteg. Négy nyelven beszél. 1918-ban tartalékos hadnagyi rangban került haza az olasz frontról. 1919-ben, a proletárdik­tatúra idején a 32-es tüzérezred negyedik ütegének parancsnoka­ként küzdötte végig a cseh frontot. Kilenc sebesülése van. 1919 augusztusában letartóztatták, ha­lálra ítélték, majd az ítéletet bör­tönbüntetésre enyhítették. Nem várta meg a végét, két és fél hó­nap után megszökött a zalaszentiváni fogházból. S aztán vándo­rolt. Volt kocsis, vadőr, intéző – két-három hónapig, amíg a csendőrök fel nem fedezték, ak­kor eltűnt. A felszabadulás ide­jén Nagyváradtól Budapestig tolmácsa volt a szovjet hadsereg­nek. S most, először életében, egyhelyben tartózkodik négy éve már. 1951 óta dolgozik Sztálinvárosban. Leánya itt ment férj­hez, fia itt katona; sokévi szaka­datlan vándorlás után Sztáliná­rosba érkezett haza s azt mondja, ha élőről kezdhetné, mindent új­ra úgy csinálna. A felszabadulás ünnepére a vállalati kocsiállás­pénz 50%-os csökkentését aján­lotta fel. Március 22-ig, beszélge­tésünk napjáig 90%-kal szállí­totta le a kocsiálláspénzt.

A másik két képviselője a város társadalmának azok közül való, akik tán nem is ismerik Bezlano­vits Istvánt, az öreg harcost, tán nem is tudják, hogy értük is, a mai fiatalság nyugodtabb éle­téért, egyenesebb útjáért hullott sebeiből a vér.


Marczis László főmérnök, a kohóüzem 27 éves igazgatója

Marczis László 27 éves, s a ko­hóüzem igazgatója. Nyíltarcú, szélescsontú parasztfiú. Mérnök. A felszabadulás 17 éves korában érte s így a gimnázium után rögtön egyetemre mehetett. Itt lakik Sztálinvárosban, felesége, kétéves fia van. Nagyon szereti a szakmá­ját s erősen vitatja, hogy a fel­szabadulási munkaversenyben Diósgyőr előbbre lenne Sztálinvárosnál. Szerinte csak tizedszázalékos különbségekről lehet szó. Reggel hat órára jár be az üzem­be s a késő esti órákban vetődik haza. Felesége ezért idejekorán kijelentette: nem egyezik bele, hogy fiúkból is kohászati szakem­bert neveljen.


Nasta Imre, a kohó sztahanovista
olvasztára

Nasta Imréről a 27 éves főol­vasztárról azt csiripelik a sztálinvárosi verebek, hogy vőlegény s rövidesen megnősül. A nyurga, szőke, kedvesmosolyú fiú e tárgy­ban egyelőre nem nyilatkozik a sajtónak. Most még legényszállá­son lakik, kettesben egy szobá­ban barátjával, de ha önálló la­kásra lesz szüksége, biztos benne, hogy megkapja. Havi 3000-3400 forint a keresete, – sztahanovista. Városi és megyei tanácstag, – sok estéjét tölti tanácsülésen s most különösen, hiszen megnövekedett feladatok előtt áll a város és az üzem.

A Sztálin Vasmű tovább épül; 1956 első felében üzembe lép az érctömörítőmű és a kokszoló. Működésük 25%-kal növeli meg a kohó termelékenységét, a kokszmegtakarítás – a helyi előállítás során – sokmillió forint deviza kiadásától mentesíti az állami költségvetést. A beruházási fő­mérnök, Árva Pál azonban még­sem elégedett, sőt, kesereg. Jövőre, mire az új üzemek dolgozni kezdenek, 600 új lakás kell majd. Meg is tudnák időben építeni, hi­szen jórészük már félig tető alatt van, – de … 15 millió forint hiányzik a befejezéshez. Ha meg­kapná Árva Pál a 15 milliót, biz­tosítani tudná az építőipariak fo­lyamatos munkáját, nem kellene attól tartania, hogy szétszélednek s jövőre, mikor munkába állnak az új dolgozók, kapkodhat majd a vezetőség, hova helyezze el őket. Hasonló a helyzet a távfű­téssel. Három és fél millión mú­lik, hogy beszerezzék a még hiányzó radiátorokat s a város összes lakásainak kétharmadát fűthessék. Árva Pál kesereg és – harcol a felettes szervekkel, hogy a hiányzó milliókat megszerezze.
Harcol mert tudja: ez is hoz­zátartozik a szocializmus építésé­hez. Hibázunk még, tervszerűt­lenek vagyunk néha s harc nél­kül nincs fejlődés.


Sztálin Vasmű: épül és 1956 első felében dolgozni kezd a érctömörítőmű és a kokszoló

Sztálinváros kilövi az élet adott kereteit, s hozzánő az új lehető­ségekhez, mint ifjú Koncz Gábor a nagy hegedűhöz, mint ahogyan a csemete-erdő párcentis fái már három méter magasra nőttek. Az ifjú város majd kinövi a hibákat is, mint ahogy kinőtte a hepe­hupát, a gödröket, az építés első lázát s elindult, hogy a kultúra, a szépség és életöröm otthona legyen.
Eljövet láttam, hogy a Május 1. utcán végig kiültették a házak előtti fűpázsitra az árvácskákat.

Bars Sári
Ráth Károly felvételei

Dunaujvaros