Elemi csapások
Szociális gondjainkat időnként elemi csapások is súlyosbították. Az egyik ilyen az 1956-os földrengés utáni dunai árvíz volt, mely – noha a város magasan, a Duna szintje felett mintegy 40-50 méterre fekszik – kisebb-nagyobb gondokat okozott. A legnagyobb baj a város csápos kútjainál, a Szalki szigeten jelentkezett.

A Duna vízállása 10 méterre emelkedett. A csápos kutak gépi berendezését körülvette az árvíz, és ezzel a gépeket az el­öntés veszélye fenyegette. Már csak centimétereken múlott, hogy a katasztrófa be nem következett. Beniczki József, a Vízmű igazgatója, Babovszki József főmérnök és munkatár­sai hősi küzdelmet folytattak ez ellen. Homokzsákokkal és vé­dőfallal védekeztek. Ha ugyanis elönti a víz a kutakat, a vá­ros ivóvíz-szolgáltatása megszűnt volna. Szerencsére a hon­védségnek sikerült a dunaföldvári hídnál keletkezett jégtábla­dugót felrobbantania, megindult a rohamos apadás, s elmúlt a veszély, ami sokunknak nem egy álmatlan éjszakát okozott.
Míg a veszély fennállt, a víz rohamos emelkedése oly nagy volt, hogy a – akkor még épülőfélben levő – Halászcsárda mennyezetéig ért, de elöntötte már az ár az óvárosi Fő utcá­nak az iskola előtti, mélyebben fekvő részeit is. Víz alá került a Schalbert-sziget is, amelyen akkoriban a Kertészeti Vállalat gazdálkodott. Elöntötte a víz a Szalki szigetet is. Ebből volt annyi hasznunk, hogy az itt levő barakkokból néhány barakk­lakó elmenekült, ezáltal több barakkot itt is lebontottunk.


fotó: Fortepan/Kurutz Márton

A legnagyobb elemi csapás a mintegy 700-800 méter hosszú földcsuszamlás volt a radari Duna-parton. Soha nem fogom elfelejteni 1964. február 29-ét, amikor reggel hét óra tájban erős morajlást hallottam, majd nyomában egy motor- kerékpáros hangos kiabálását. Gyorsan a helyszínre siettem, a Radar városrészben partfalszakadás történt. Az eset hely­színén megdöbbentő látvány fogadott. Mint megtudtam, a Vasmű Molnár János nevű ipari őre észlelt először földmoz­gást és morajlást, aki a szivattyútelepen teljesített őrszolgála­tot. Csakhamar láttuk, hogy néhány barakk, amely a part szélétől mintegy 30-40 méter távolságra állott, már lent volt a szakadékban. S miközben még mozgott a föld, gyorsan moz­gósítottuk az itteni lakosságot a menekülésre. A helyszínre érkező rendőri, munkásőr- és tűzoltóegységek elzárták a terü­letet a sok kíváncsiskodó elől, és igyekeztek a barakkokban bentrekedt embereket és ingóságokat megmenteni.

A dunaújvárosi földcsuszamlás
7 millió köbméter föld

Szerencsére emberéletben nem esett kár. Közben megtud­tuk, hogy a Vasmű I. számú szivattyútelepe mintegy 45 mé­terrel beljebb csúszott, ahol nagy izgalmat okozott. A kohá­szati üzemnek ugyanis igen nagy mennyiségű vízre van szüksége, s minthogy a két szivattyútelep közül az egyik használ­hatatlanná vált, azonnal biztonsági tartalékról kellett gondos­kodni. Az Országos Vízügyi Hivatal és a Kohó- és Gépipari Minisztérium is azonnal intézkedéseket tett. A kormány Veres József munkaügyi miniszter személyében kormánybiztost ne­vezett ki, aki igen sok segítséget adott. Fokozta az izgalmakat, hogy március 8-án újabb, bár kisebb erejű földmozgás volt észlelhető.
Miközben megindult a kár helyreállítása, a vízügyi emberek s a műszaki alakulatok hozzáláttak egy pontonokon építendő szivattyútelep gyors elkészítéséhez, kiderült, hogy a megcsú­szott szivattyútelep épülete – melynek csővezetékei eltörtek – nagyobb kárt nem szenvedett! Még említésre méltó repedés sem történt az épületeken, ami a tervezők és kivitelezők munkáját egyaránt dicséri.
A barakkokért nem volt nagy kár, sőt csak jó volt, hogy meggyorsult az itt lakók kiköltöztetése. Megsemmisült jó né­hány ember ingósága az igaz, a mélybe zuhant az építők egyik vontatója és egy motorkerékpár is. A terep közel egy kilométer hosszan szörnyű képet mutatott. A Dunában szinte egy sziget keletkezett, a Vidám Park alatti részen a szivattyútelephez vezető út pedig megcsúszott. Helyenként vízforrások és szakadékok keletkeztek.
A következő napokban vizsgálat vizsgálatot követett. Ke­resték a felelősöket és az okokat. Ennek során választ kap­tunk jó néhány, nemegyszer vitatott kérdésre. Kiderült, hogy még 1951-ben egy Polsin nevű szovjet talajtechnikus részvé­telével talaj technikai vizsgálatok folytak, és hasonló vizsgá­latot folytatott Papp Ferenc műegyetemi tanár és több mun­katársa is. Ezek a vizsgálatok már akkor felhívták a figyelmet a megfelelő elővigyázatosságra. Így például beépítési tilalmat javasoltak a parttól 200 méteres távolságban stb., de ezeket figyelmen kívül hagyták. Javasolták, hogy az elvégzendő be­ruházások közé vegyék fel a partfal megerősítését. Ez azon­ban a beruházási előirányzatok gyakori csökkentése miatt el­maradt. Az is megállapítást nyert, hogy a tanács egy évvel a partfal leszakadása előtt előterjesztést tett – egy műegyetemi tanárokból álló kollektíva által kidolgozott tanulmányterv alapján – a partfal megerősítésére. Az előterjesztésre adandó érdemi válasz azonban egyes főhatóságok huzavonája miatt alaposan elkésett.
A katasztrófa után megindult a vita a teendő intézkedése­ket illetően. A minisztertanács többször foglalkozott az üg­gyel, majd 1965-ben dr. Trautmann Rezső vezetésével kor­mánybizottság alakult, melynek én is tanácskozási jogú meg­hívott tagja voltam. A kormánybizottság, amelynek később Bondor József miniszter lett a vezetője, többször tartott ülést a helyszínen is.
Nem kis feladatot kellett a kormánybizottságnak megolda­nia. Sok vizsgálódás, tanulmány és vita után megszületett a terv, melynek költségvetése közel 600 millió forintot tett ki. A kormány elfogadta a tervet, melyet a DUNABER, Gábor István igazgatóval az élén valósított meg. így még 1964-ben elkezdődött a partfal megerősítésének munkája, és 1968-ban fejeződött be. A megerősítésnél a Duna-part úgynevezett ka­zettás kiképzést kapott, a partfalat a város alatt lépcsőzetes, teraszos megoldással képezték ki és füvesítették, valamint növényekkel ültették be.

Ma, különösen a Dunáról végignézve a várost és a Duna-partot, gyönyörködtető látvány, amely feledteti azt a sok izgalmat, amit ennek kapcsán a város ezek­ben az időkben átélt.

Kulturális életünk
A bel- és külföldi látogatók egyre nagyobb tömegeivel való foglalkozás elengedhetetlenül megkövetelte, hogy igényeseb­bé, színvonalasabbá váljon a város kulturális életének minden területe. Nem kevésbé fontos volt ez a helybeliek szempontjá­ból, a városba települt munkások és értelmiségiek már kultúráltabb életet igyekeztek élni. Igényeiket városunk kulturális életének színvonala nem mindenben tudta kielégíteni. A ba­rakklakóknak még jó volt a József Attila Kultúrház, amely barakkban volt elhelyezve. Előrehaladás volt az óvárosi is­kolában szereplő Faluszínház, melyet Ascher Oszkár igaz­gató honosított meg. De éreztük, tudtuk: ez nem elegendő.
Amikor a tanács lett a város igazi gazdája, e téren is dön­tő változások következtek, hiszen a kulturális programok összeállítása, éppúgy, mint az iskolák építése, a várost díszítő szobrok elhelyezése stb., már kizárólag a tanács feladata volt.


Cyránski Mária

1957. január elseje után kulturális téren óriási fordulat ment végbe. Az ellenforradalom vihara után – 1957. január 28-án – a nem sokkal korábban felépült Bartók Béla Műve­lődési Házban a Moszkvai Központi Tiszti Ház művészegyüt­tese szerepelt, óriási sikerrel. Február 23-án a Nemzeti Szín­ház vendégjátéka aratott sikert. Márciusban a világhírű Alekszandrov-együttes szerepelt nálunk, kicsinek bizonyult a nagyterem ezúttal is.


Az Alekszandrov-együttes műsora után

Ezek az egymást követő színvonalas rendezvények igen pezsgő kulturális életet indítottak el. Kihatott ez a Vasmű Népi Táncegyüttesének működésére is, mely Wünsch László vezetésével az együttes megalakulásának ötéves évfordulóját készült megünnepelni. A kitűnő együttes az üvegestáncot mutatta be, nagy sikerrel.

Megszülettek első képzőművészeti alkotásaink. A Vasmű homlokzatára került a Kossuth-díjas Domanovszky Endre freskója, és még ugyanebben az évben az Építők útjára So­mogyi József Kossuth-díjas szobrászművész mosómedveszobra. Mindkettő előtt gyönyörködve állnak meg ma is a hely­beliek éppúgy, mint az idelátogató vendégek.

Nagy erőfeszítések folytak oktatási területen, amellyel sok­szor és behatóan foglalkozott a tanács. Ebben az időszak­ban szinte mázsás súlyú gond volt a tanteremhiány. Közben egyre fokozódott a felnőttek tanulási kedve. Városunkat már a sajtó is iskolavárosnak nevezte. Az elnevezés adta tekin­télyt csak fokozta, hogy az 1958 májusában megtartott orszá­gos középiskolai tanulmányi versenyt városunk tanulója, Béres László nyerte, aki a technikumba járt. Ezt a sajtó május 17-én közölte. Az elismerés fiatal városunk tanári testülete és a diákok számára egyaránt ösztönzően hatott. 1958 tavaszán már ballagtak városunkban a felnőtt tanulók, itt úgy nevezték őket: az öregdiákok. A tanács pedig sok vita után elhatározta egy 32 tantermes iskola építését, amelyet a tervezők 1280 diákra terveztek, két tornateremmel és ebéd­lővel. Az épület hossza 130 méter, 3 szintes és 2002 négyzetméter alapterületű. Ez volt akkor az ország legnagyobb is­kolaépülete.

A “Kiskrajcár” és a “Kölyök”
Közben augusztus 9-én a Nyírfácska szovjet táncegyüttes sze­repelt a vidám parki szabadtéri színpadon, emlékezetes siker­rel. Egyidejűleg erőfeszítéseket tettünk az olvasómozgalom népszerűsítésére. A legnagyobb könyvtár a Vasműé volt, de mint már említettem, ideiglenesen ezt is csak lakásokban tud­tuk elhelyezni. Emellett volt könyvtára a városi és járási ta­nácsnak, s az egyes kisebb vállalatoknak is. Elértünk ugyan sikereket az olvasómozgalommal, de centralizált, nagy, kor­szerűbb könyvtárat csak a későbbi évek során sikerült létre­hozni. Pedig már korábban esedékes lett volna, hiszen 1958. november 25-én a helyi sajtó, amikor a tanács végrehajtó bizottságának üléséről tudósított, arról számolt be, hogy csak a Vasmű könyvtárának már 100 000 kötetes a könyvtára. Hogy milyen nagy volt az érdeklődés a könyv iránt, azt az óvárosi klubkönyvtár forgalmán keresztül is lemérhettük, hi­szen több mint 2000 rendszeres olvasója volt.

Városunk életéről több filmalkotás is született. A “Kiskraj­cár” című filmet a “Kölyök” forgatása követte. Szinte az egész város lázban égett, amikor Törőcsik Marival az élen a művészek megjelentek a városban, és elkezdték e nagy sikerű film készítését.

A tanács végrehajtó bizottságát – felsőbb ösztönzésre is – többször foglalkoztatta képzőművészek és írók letelepítése vá­rosunkba. A képzőművészek számára műtermes lakásokat is építettünk. Így került városunkba elsőnek Pálfalvi János gra­fikusművész és Csasztka Ilona. A fiatal művészházaspár ha­mar megszerette a várost. Számos kitűnő alkotással tették is­mertté nevüket. Őket követte már a későbbi időkben egy má­sik művészházaspár, Koftán Károly festő és Cziránski Mária szobrász, akiknek munkáját sok kitűnő alkotás hirdeti. Lete­lepedett nálunk Barsi Dénes, a népszerű író is, aki műveiben megörökítette az új város lakóinak, a városalapítóknak életét és munkáját.

Számunkra különösen kedves az 1960. április 4-én felava­tott Martinász-szobor, amelyet Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész alkotott. A szobor nevezetessége, hogy ezzel az alkotással a művész aranyérmet nyert a brüsszeli világkiál­lításon. Közakaratból ez a szobor lett a város címere. Ez is mutatja, mennyire büszkék rá a dunaújvárosiak, méltán, hi­szen ez az egyik legszebb képzőművészeti alkotás a városban.

Két levél egy szoborról

Ennek hangot is adtak a Vasmű dolgozói, amikor a szobor leleplezése után a művészhez írt levelükben azt írták: “E nagyszerű művészi alkotásért elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki, örömmel tekintünk az Ön alkotására és büsz­kék vagyunk rá.” Kedves színfoltja városunknak a Dózsa mozi előtti szökőkút is, a “Korsós lány” a négy békával, Medgyessy Ferenc alkotása.

1960-ban egyre szorongatóbbá váltak tanterem-gondjaink, mivel az általános és középiskolai tanulók száma már elérte a 6000 főt. Érthető hát, ha sürgettük a 32 tantermes iskola épí­tését. Közben általános iskolás gyermekeink nagy sikereket arattak, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Úttörőzenekarunk kéthetes bulgáriai szereplésre kapott meghívást. Nem­csak testvérvárosunkban, Dimitrovgrádban, hanem Burgaszban, Várnában, sőt Szófiában is szerepeltek, méghozzá nagy sikerrel. Mintegy 10 000 ember tapsolt fellépésükön. Ezt kö­vette zenekarunk szereplése a Csillebérci Úttörőtáborban, ahol elnyerte az első díjat a zenekarok versenyében. Ez az időszak volt a fénykoruk, amelyre igen büszkék voltunk, hi­szen nemegyszer a rádióban is szerepeltették őket.

Ünnepe­ken rendszeresen térzenét adtak, és szabadnapokon is szóra­koztatták a város dolgozóit, valamint a sokszor nagyszámú vendéget. Ide tartozik még a Móricz Zsigmond általános isko­la zenei tagozatának sikere is. Ifjú muzsikusaink a debreceni nemzetközi versenyen első díjat nyertek, a dunaújvárosiak nem kis büszkeségére. Az esemény tovább növelte a város hírnevét.
1961. június 14-én újabb meghívásra bulgáriai vendégsze­replésre utazott a Vasmű táncegyüttese. Velük tartott Budai Mocsár Ferenc népszerű zenekara is, amely a turné során nagy népszerűségre tett szert.

A tanuló város
1961. december 19-én felavattuk a 32 tantermes általános is­kolát, 600 személyes éttermével és két tornatermével. Miután a gimnáziumi helyekkel is szűkösen voltunk, átmenetileg a gimnáziumot is ide helyeztük.

1962. február 17-én újabb oktatási intézményt avattunk. Ekkor készült el az egymillió forint értékű, de társadalmi munkával épült 4 tantermes poli­technikai tanműhely. Itt szabást, varrást, főzést tanulhattak a leánytanulók, a fiúkat pedig a lakatos és az asztalosipari szakmákra képezték. Az építésben részt vevő társadalmi mun­kások áldozatos munkáját a tantestület nevében Tihanyi Lajosné, az iskola igazgatója nagy elismeréssel köszönte meg. Ugyanebben a hónapban mutatkozott be a Tomcsányi Éva balettmesternő vezetésével létesült balettiskolánk. Már az el­ső színpadi bemutatóján sikerült megkedveltetnie magát a kö­zönséggel.


fotó: Fortepan/Kotnyek Antal 

Egyik kulturális-szórakoztató centrumunk – amint ezt 1962 tavaszán a tanács végrehajtó bizottsága megállapította – változatlanul a Vidám Park volt. Az adatok szerint 1961-ben 530000 ember látogatta. Tekintve, hogy itt működött a szabadtéri színpad, itt rendeztük a nyári kertmozi-előadásokat, az említett adat mutatja az előadások látogatottságát is. Az erdei sétányok mellett itt épült az úttörőváros, ahol nya­ranként az úttörők táboroztak, de működött itt őrsvezetői tábor is.

A dolgozók iskolája iránt korábban soha nem tapasztalt érdeklődés mutatkozott. Ennek hatására a Vasműben hat osz­tállyal megnyílt a felnőttek általános iskolája, miközben a vá­rosban több iskolatípusban folyt a felnőttoktatás, így a gim­náziumban, a kohó- és gépipari technikumban, a közgazdasági technikumban, a gyors- és gépíró iskolában s még az esti ruhaipari technikumban is.
Érdekesek az adatok ebből az időszakból. A tanulók 60 százaléka már betöltötte a 30. évét, a 40 év felettiek száma pedig 359 volt. A vizsgaeredmények a következőt mutatják: 1105 vizsgázó közül csak 4 bukott meg, 204-en jelesen vizs­gáztak, 286-an jórendűek voltak, közel 611-en megfeleltek a követelményeknek. A dolgozók iskolájának nagy sikere volt, tanulásra egyre többen jelentkeztek, köztük környékbeli parasztemberek és falusi asszonyok is.
Ebben az évben megkezdte működését a 16 tantermes iparitanuló-iskola 390 elsőéves tanulóval. Az iskolát Bene Károly igazgató vezette, kiváló eredménnyel.

A tanuló város címet fémjelezte, hogy a szeptember 14-én beindult Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem első évfolya­mára 160 dunaújvárosi jelentkezett, akiket a megnyitó alkal­mával Takács Imre, a városi pártbizottság első titkára köszöntött. Az év végén egyébként a városból 330 fő vett részt a felsőoktatásban, ebből 211 főiskolán és 119 egyetemen tanult. Az 1965-1966-os tanévre már 9729 diák iratkozott be. Engem is elkapott a tanulási láz, s éreztem – noha már őszülő hajjal -, hogy szükséges egyetemi végzettséget szereznem. Leányaimmal, akik egyetemre és főiskolára jártak, szinte versenyeztünk, hogy kinek lesz jobb a bizonyítványa. Bizony sokszor presztízst csináltam a tanulásból, míg végül summa cum laude eredménnyel megszereztem az államtudományi és jogi diplomát. Nőtt a tekintélyem gyermekeim és a közvélemény előtt is. Igaz, sokat fáradtam, sokszor tanultam éjszaka s hajnalban is, de a fáradtság nem volt hiábavaló.
A kulturális előrehaladást érzékelteti az a körülmény is, hogy ebben az időben már 2100 tv-előfizető és 8200 rádió­előfizető volt a városban, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy már minden család rendelkezett rádióval.

Addig, míg Dunaújvárosban voltam, még egy kimagasló kulturális esemény zajlott le. A Ságvári városnegyedben ke­rült sor a névadó, Ságvári Endre szobrának leleplezésére. Az avató ünnepi beszédet Sudár Iván, a város KISZ-titkára tar­totta.

Gyermekotthon, gyámügyek
Társadalmi gondjainkhoz kapcsolódik a gyermeknevelés ügye is. A probléma tulajdonképpen már ott kezdődött, hogy az el­ső időkben, ha valahol az országban a leány teherbe esett, és – amint ez annyiszor megtörténik – a falu, a szomszé­dok előtti szégyenében el akart menekülni, biztos, hogy száz esetből kilencvenben a mi városunkat választotta. Így nagy erőfeszítéssel létrehoztuk Rácalmáson a város gyermekottho­nát, s a barakktáborban bölcsődét nyitottunk, ahol az épít­kezéseken dolgozók gyermekeit helyeztük el. Egyre több munkát adtak a tanácsnak a gyámügyek is. Egy idő után azt is látnunk kellett, hogy a barakktábor és a nem kevésbé kezdetleges, más szálláshelyi viszonyok nem nagyon kedvez­nék a gyermeknevelésnek. A tanács gyermekvédelmi előadó­jára sok nehéz feladat hárult. Az eredményesebb munka ér­dekében megalakítottuk a tanács gyermekvédelmi és gyám­ügyi állandó bizottságát, így sikerült kialakítani egy nagyon agilis aktívahálózatot, amelynek tevékenységéről csak a legnagyobb elismerés hangján emlékezhetek meg. De mert ezek az ügyek szociális problémákat is fölvetettek, a szociálpoliti­kai állandó bizottság is akcióba lépett, és igen hasznos mun­kát végzett.


Új óvoda, háttérben a garzonház

A kör azonban rövidesen tovább szélesült. Bekapcsolód­tak sokan a pedagógusok közül, azonkívül a nőbizottság aktívahálózata is serényen dolgozott. A KISZ a rendőrséggel karöltve végzett igen hasznos ellenőrző munkát. Mindez, to­vábbá az a körülmény, hogy a gyermeknevelés ügye rendsze­resen szerepelt a tanácstagi beszámolókban és a népfront ál­tal megrendezett lakógyűlések napirendjén, sokat javított a helyzeten. A sajtó is rendszeresen foglalkozott a gyermekneve­lés ügyeivel. Az összefogás révén sikerült társadalmi üggyé tenni a gyermekekkel való foglalkozást.

A takarékosság eredményei
Így alakult ki a fejlettebb, kulturáltabb, városát szerető lakos­ság, amelynek élete fokról fokra konszolidálódott, megváltoz­tak életkörülményei. Ennek megnyilvánulása az volt, hogy a város lakói takarékoskodni kezdtek, ráadásul olyan mérték­ben, hogy ennek az országgyűlésben Bondor József, a város országgyűlési képviselője is hangot adott, amikor 1959. július 29-én a parlamentben elmondott beszédében bejelentette, hogy az új város lakosságának az OTP-ben már 11,5 millió forint takarékbetétje van. S hogy ez nem volt kampány, bi­zonyítja az, hogy három évvel később, 1962. november 7-én elnyertük a “Takarékos város” címet.

Ekkor a családok 85 százalékának 16 324 takarékbetétkönyvében már 28 milliót meghaladó betétet őriztek. Családonként 2800 forint körüli összeg volt a takarékban. A KST-tagok száma közel 8000-re nőtt.

Ellátás, szolgáltatás
Bár az ellátás, a szolgáltatás kérdését főleg kulturális és egész­ségügyi vonatkozásban már érintettem, szólni szeretnék a ke­reskedelemről és a közlekedés fejlesztéséről, hiszen ezek is igen fontos részed a várospolitikának. Lépést kell tartaniuk a városfejlesztés minden egyéb területével, beleértve elsősorban a nagy, ipari beruházásokat. Ezért a kereskedelem, a közle­kedés is rendszeresen a tanácsülés napirendjén szerepelt, s nemcsak azért, mert a helyi lakosságot érintette, hanem mert összefüggött a vonzáskörzetben élő lakosság és az idegenfor­galom kérdéseivel is.
A kereskedelmet és a vendéglátóipart a Belkereskedelmi Minisztérium Bányászellátó Igazgatósága irányította. 1953- ban az üzletek jelentős része és a vendéglátó üzemek is barak­kokban voltak még elhelyezve. Az első kulturált üzletek a Béke üzletház és étterem, valamint a Vasmű úti üzletek vol­tak. De itt volt még a Bizományi Áruház nagy barakk-üzletháza is, ahol meglehetősen nagy forgalom bonyolódott le. Városrendészeti meggondolásokból csakhamar ennek lebon­tásáért, illetve az üzlet áthelyezéséért kellett harcolnunk és a kulturáltabb, színvonalasabb kereskedelem megteremtését kel­lett szorgalmaznunk. Erőfeszítéseink eredménnyel jártak, a lakosság örömére rövidesen megnyílt a Csemege Élelmiszer Áruház és a virágüzlet.

Noha a Belkereskedelmi Minisztérium részéről kiemelt el­látásban részesültünk, 1958-ban zöldségből és gyümölcsből hiány mutatkozott. A városi tanács úgy segített ezen, hogy fokozta, ösztönözte a piaci felhozatalt. Tehette, ugyanis az 1957-ben megkapott hatáskörrel a kereskedelemnek is a ta­nács lett a gazdája. Egyébként ebben az évben öt kisebb élel­miszerboltot, köztük két zöldség- és gyümölcsüzletet nyitot­tunk. Ebben az időben Takács Jenő igazgató állt kiskereske­delmi vállalatunk élén. Elmondhatom, hogy nagyon sokat tett a város üzlethálózatának fejlesztése érdekében.

Sztálinvárosi Kiállítás és Vásár I.
Sztálinvárosi Kiállítás és Vásár II.

1958.   augusztus 20-án megrendeztük a második vásárt, ezúttal a Vidám Park területén. A vásárt Halász János belke­reskedelmi miniszterhelyettes nyitotta meg. Igen sok vendé­günk volt a vásár idején, köztük Rudolf Helmer, az NDK nagykövete. Közben készült a fedett piac, amiről már említést tettem. Nagy érdeklődés mellett nyitottuk meg – 1959. áp­rilis 28-án – a Modellházat, amelyet szép kirakatokkal, kul­turált világítással és berendezéssel láttunk el.

Rendszeresítet­tük a divatbemutatókat az Arany Csillag Szállóban és a vidám parki szabadtéri színpadon is. Kitűnően sikerültek ezek a rendezvények, amelyek Modellházunk tevékenységét annyira fellendítették, hogy rövidesen a város határain kívül is népszerű volt.
Még ebben az évben átadtuk rendeltetésének a Ságvári vá­rosrészben, továbbá az L épületben és a Duna-soron épült üzleteket is. Itt létesítettünk kötött- és divatáru, valamint cse­mege üzletet, illatszer- és háztartási boltot, játék- és hangszer­üzletet, zöldség- és gyümölcsárudát, valamint papírboltot is. Egyidejűleg bővítettük az ipari szolgáltatást, fodrászatot, sza­bóságot, cipészműhelyt nyitottunk. Mindebben nagy szerepe volt Mihaldinecz Jenőnek, a vegyesipari vállalat igazgató­jának.

November 1-én megnyitottuk Vigadó néven új kisvendég­lőnket, aminek a környék lakói nem nagyon örültek. Bizony, sokszor kellett a zárórát szabályozni, mire a kedélyek nagyjá­ból megnyugodtak, illetve a panaszosok beletörődtek az ál­landó esti zajba. Ugyanez volt a helyzet a Kohász Étterem­mel is. A Vidám Parkban megnyitottuk a Dunakert vendéglőt, ahol esténként Horváth János népművész hárfazenekara ját­szott nagy sikerrel. Az új vendéglők idegenforgalmi szempont­ból is hasznosnak bizonyultak. Az 1959-es év egyébként sike­res – kereskedelmi szempontból is gazdag – esztendeje volt a városnak. A Belkereskedelmi Minisztérium bolti berende­zésekre, presszógépekre, hússzeletelőkre s különböző konyha­gépekre és hűtőberendezésekre 118 millió forintot biztosított, mi pedig az év folyamán 15 új üzlettel lettünk gazdagabbak.

“Hiánycikk-értekezlet”
Az év végi tanácsi végrehajtó bizottsági ülésen is megállapítást nyert, hogy kevesebb a hiánycikk a boltokban. Ennek elle­nére néhány nap múlva az utcát járva két helyen is sorba­állást vettem észre. Kiderült, hogy az üzletházba szőnyeg ér­kezett, a másik helyen pedig a bútorüzletnél volt a sorbaál­lás. Felsóhajtottam: csakhogy ezt is megérhettem, hogy sző­nyegért és bútorért állnak sorba! Kereskedelmünk gyorsan reagált az igényekre, mert a szakemberek – a tanács közbe­lépésére – rövidesen “hiánycikk-értekezletet” tartottak, amelyre meghívták a Belkereskedelmi Minisztérium és a nagykereskedelmi vállalatok képviselőit.
1960-ban megnyílt a városban a motorkerékpár- és műsza­ki alkatrészek boltja és a második papírbolt is. 1961. szep­tember 30-án pedig kereskedelmi vállalatunk ünnepi mun­kaértekezletet tartott, amelyen megemlékezett a város keres­kedelmének tízéves fennállásáról. Az ünnepségen, melyen a párt- és tanácsi vezetők is jelen voltak, részt vett Tausz Já­nos, akkori belkereskedelmi miniszter is, aki oklevéllel tün­tette ki a kereskedelmi vállalat dolgozóit, és nagy elismerés­sel szólt a város kereskedelmi hálózatáról.

Még ebben az évben megnyitottuk az új, önkiszolgáló üze­mi étkezdét, és ezzel üzemélelmezési vállalatunk tizenhat étte­remmel rendelkezett, s naponta tízezer dolgozót étkeztetett. November 2-án pedig a Ságvári városrészben tejüzletet nyi­tottunk. Az év folyamán a legnagyobb kereskedelmi beru­házás az óvárosi üzletház átadása volt. Ez alkalommal, az óvárosiak nagy megelégedésére, egy önkiszolgáló élelmiszer- üzletet és egy húsboltot is átadtunk rendeltetésének. S miköz­ben több üzlet felújítása szerepelt a tervben, megindítottuk a harcot a több szektorú ellátásért. Javasoltuk Szirmai Jenőnek, a SZÖVOSZ akkori elnökének – ma az OTP vezérigazgató­ja -, hogy építsenek városunkban egy szövetkezeti áruházat és nyissanak üzleteket városunk különböző negyedeiben. A SZÖVOSZ, a párt és a tanács összefogása elhárította a je­lentkező akadályokat. Nem sok idő múltán sor került az új szövetkezeti áruház alapkőletételére. A későbbi évek folya­mán megalakult a Munkásszövetkezet, és ma már fejlett üzlethálózata is bizonyítja, hogy kezdeményezésünk sikerrel járt, tovább javította a lakosság ellátását.

“Fakaruszok” helyett
A másik nagy szolgáltatási ág – amint erre fentebb már utal­tam -, amely nemcsak a munkába járó dolgozókat, hanem az egész lakosságot állandóan foglalkoztató téma volt, a köz­lekedés. 1953-ban 90 autóbusz vett részt a közlekedésben, köztük még sok fakarosszériás, amelyet a dolgozók fakarusz- nak vagy bocibusznak neveztek.

Nem is annyira a zsúfolt­ságra, mint általában ezekre a munkás járatokra volt panasz, mert az autóbuszokba befújt a szél, ami télen különösen rossz volt. Ebben az időben 3500 embert szállítottunk ilyen mos­toha körülmények között naponta, és részben ezek a buszok bonyolították le a városbeli forgalmat is.
A vasút naponta beszállította a Vasműbe a vidéki dolgozó­kat, és a Vasmű területéről is indultak munkásvonatok. Sőt, innen indultak kéthetenként pénteken az építőket szállító munkásvonatok Budapestre, Nyíregyházára, Szombathelyre, Szentesre is. Ez lehetővé tette, hogy egyesek a Vasműben ta­lálható eszközökkel megrakodva induljanak hetenként hazafe­lé. A Vasmű még be sem volt kerítve, ez a lopás lehetőségét növelte. E tarthatatlan helyzetet látva – a párt, a tanács, a Vasmű vezetői és a rendőri szervek kívánságának megfelelően – határozat született arra, hogy a vonatok érkezési és indu­lási helye a vasútállomás legyen.

Volt is morgás, különösen, amikor megjelentek a plakátok e rendelkezésről, mert így munka után autóbusszal kellett ki­utazni a vasútállomásra. A nehéz helyzetet súlyosbította, hogy a megyeszékhelyre – Székesfehérvárra – utazóknak Pusztaszabolcson át kellett szállni, és ott 2-3 órai várakozás után lehetett csak továbbmenni. Autóbusszal utazva pedig Perkátán volt az átszállás. Városunkban volt ugyanis a 19. számú Autóközlekedési Vállalat, melynek tarifahatára Perkátáig ter­jedt, onnan pedig a székesfehérvári, 63. számú Autóközleke­dési Vállalat határa következett. Az áldatlan helyzet megváltoztatására a megyei tanács ülésén interpellációt nyújtottam be mint a megyei tanács tagja. A végrehajtó bizottság helyt adott kérésemnek. A tarifahatár módosításával nem kellett többé Perkátán átszállni a megyeszékhelyre utazóknak.
A vasúti közlekedésben nehezebben született változás. A tarthatatlan állapotot tanácsüléseinken és a sajtóban is szóvá tettük. A javulás feltételeinek kimunkálására Közlekedési Ál­landó Bizottságot választottunk, amelyben a szakszervezetek és a vállalatok képviselői is helyet kaptak. A bizottság kapcsolatot teremtett a MÁV-val, és megtárgyalta a közlekedés­sel kapcsolatos menetrendi és egyéb problémákat is. A mun­kát nagyon nehezítette, hogy három vasútigazgatósággal kel­lett javaslatainkat, elképzeléseinket egyeztetni. Emiatt a mun­ka is elhúzódott.

1958-ban kezdődött lényeges változás a közlekedésben, amikor országosan, így nálunk is elkezdték a “fakaruszokat” kicserélni rendes autóbuszokra. Ezek után már megengedhe­tetlen volt, hogy a dolgozók olajos, piszkos ruhában szállja­nak fel az új és szép járművekre. Számosan ugyanis abban a ruhában szálltak buszra, amiben a csatornában vagy máshol abbahagyták a munkát. A többi utas, mindazok, akik lecse­rélték a munkaruhát és rendes ruhában utaztak, kifogásolták ezt a magatartást. A nemkívánatos jelenséget az autóbuszok­ban kifüggesztett és a sajtóban közölt felhívással gondoltuk megszüntetni. Ez azonban kevésnek bizonyult. Sokat beszél­tünk erről a témáról munkás- és lakógyűléseken, de még így is sok időbe tellett, mire eredményt tudtunk elérni. Az év végére megkaptuk az új taxikat is. Igaz, hogy egyelőre csak kettő érkezett, de ez is nagyon sokat ért.

Miután azonban kijelöltük helyüket a Bartók Béla Művelő­dési Ház mellett, csakhamar eltűntek onnan. Érdeklődésünk­re elmondották, hogy fuvarban vannak. Kiderült, hogy egyes vállalatok, miután nem kaptak közületi kocsit, a lakosság ré­szére biztosított taxikat lekötötték állandó bérfuvarozásra. Bi­zony sokszor nekünk kellett beavatkozni, vitatkozni és mér­gelődni, míg el tudtuk érni, hogy a taxikat rendeltetésüknek megfelelően, a lakosság közlekedési gondjainak enyhítésére használják.
1959.    június elseje ünnep volt nálunk. Végre, sok harc árán, sikerült egy gyorsvonatpárt a nyári menetrendbe beállí­tani. Éveken keresztül bizonygatták nekünk, hogy a pálya nem alkalmas gyorsvonat-közlekedésére, míg végül több évi vita után ezen a napon érkezett be az első gyorsvonat Bajá­ról. Reggel 7 óra 13 perckor Juhász Jánossal, a városi pártbizottság első titkárával kint voltunk a vörös drapériával fel­díszített pályaudvaron, ahol úttörőzenekar a “Fel vörösök, proletárok!” című munkásmozgalmi dalt játszotta, amikor a gyorsvonat begördült a harmadik vágányra. Virágcsokorral és meleg kézszorítással köszöntöttük a mozdonyvezetőt, miköz­ben boldogan hallgattuk a bemondót, aki közölte, hogy a harmadik vágányról gyorsvonat indul Budapestre.
1960-ban újabb eredményeket értünk el a közlekedés javí­tásában. Közöttük is a legkiemelkedőbb az volt, hogy az Autófenntartó Ipari Tröszt, az AFIT vezetőivel, élükön Ko­vács Béla vezérigazgatóval, október 10-én megállapodást kö­töttünk egy autószerviz felállítására, amely 1962 februárjában megtörtént. Ezután az ÁFOR vezetőivel megállapodtunk egy benzinkút létesítésében. Később Temyák Benővel, a vállalat igazgatójával megegyeztünk egy autópresszó és egy újabb ben­zinkút építésében, melynek beruházási költségeihez a Belke­reskedelmi Minisztérium is hozzájárult. Azóta már az autó­szerviz bővítésén fáradoznak, és azt is hozzátehetem, hogy mindhárom létesítmény sikeresen szolgálja a közlekedés és az idegenforgalom fejlesztésének ügyét.

1961. február 28-án a tanács végrehajtó bizottságának a közlekedés, különösen az autóbusz közlekedés lényeges fej­lődéséről adtak számot. Ekkor már 109 darab autóbusszal és 17 taxival rendelkeztünk. Ugrásszerűen növekedett az utasfor­galom. Az adatok szerint 1961 folyamán 12 955 000 utast szállítottunk, 975 000-rel többet, mint a megelőző évben. El­hangzottak az ülésen persze kifogások is. Megjegyezték a vég­rehajtó bizottság tagjai, hogy egyes autóbuszok elhanyagoltak, piszkosak, amiért a közlekedési vállalatot terheli a felelősség. De szükség van a lakosság segítségére is, főként az autóbuszo­kat rongáló utasok ellen kell együttesen fellépni.

Tengerjárót köszöntünk

Még ugyanebben az évben 50 fővel, az országban elsőként, megalakult az úttörők rendőrsége, amelynek feladata volt, hogy vigyázzon a tisztaságra és őrizze a parkokat, a virágo­kat, valamint vegyen részt a közlekedés irányításában. 1963. április 13-án az idegenforgalom elősegítésére a Fővárosi Ta­nács mikrobusszal ajándékozta meg a várost, amely három kocsiból állt és 46 személyt tudott szállítani. Ezt május else­jétől a lakosság szolgálatába állítottuk. Nagy sikere volt en­nek a város utcáin, melyet nemcsak a helyiek, hanem az idelá­togatók is igénybe vettek. Járatot indítottunk ünnepnapokon a Vidám Park és a Halászcsárda, illetve a Duna-part között.

A közlekedés igazi nagy ünnepe 1963. június 29-én volt, amikor az új hajóállomás felavatására került sor, amelynek megépítését néhai Kossá István közlekedés- és postaügyi mi­niszter és dr. Bélay József, a MAHART vezérigazgatója tette lehetővé. Az avatóünnepség szónoka Rónai Rudolf közlekedési és postaügyi miniszterhelyettes volt. A vendégek a Dunaújváros nevű 1300 tonnás tengerjáró hajóval érkeztek az ünnepségre, közöttük üdvözölhettük Földes Lászlót, a belügy­miniszter első helyettesét és Szarka Károly külügyminiszter-helyettest, akiket a város vezetői fogadtak. A hajó az úttörő­zenekar indulója kíséretében érkezett a hajóállomásra. Nagy­szerű látvány volt a Dunaújváros, amelyet Filkei Sándor ha­jóskapitány vezetett. A hajó az ünnepség után a város lakói­val tett egy-két fordulót a Dunán, s néhány óra alatt sok szá­zan tekintették meg a kitűnő alkotást. A Dunaújváros tenger­járó 1964. április 30-án újra a városba látogatott. Ekkor ér­kezett haza első tengeri útjáról. A hajó személyzetét nagy szeretettel fogadtuk.

Mikrobusz és tengerjáró

A város végleges elnevezése
A várost építő lakosságot – amint erről már említést tettem – többször érte megpróbáltatás. Működésem alatt a legnehezebb éveket 1953-1956 között éltük át, de erről már szóltam. Az­tán lassan elcsitultak a zajok, a lakosság körében is megszűnt a létbizonytalanság, mert megegyezés született, hogy igenis szükség van a Dunai Vasműre.

Sok problémát okozott a város többszöri névváltozása is. Az építkezés kezdetén Dunapentele volt, amit 1951-ben Sztálinvárosnak, a Dunai Vasműt Sztálin Vasműnek nevezték el. 1956 októberében az ellenforradalmárok visszaváltoztatták a város és a Vasmű elnevezését Dunapentelére, illetve Dunai Vasműre. Az ellenforradalom leverése után, 1957 áprilisá­ban, a város nevét újra Sztálinvárosra változtattuk.
Az SZKP XXII. kongresszusa után – amikor Sztálingrá­dot Volgográdnak nevezték el -, sor került a városi pártbizottság és a tanács együttes ülésére, amelyen javaslatot tettiünk arra, hogy városunkat Dunaújvárosnak nevezzék. Az Elnöki Tanács javaslatunkat elfogadta, és 1961. november 26-tól hazánk első szocialista városa a Dunaújváros nevet vise­li. A név méltó kifejezője mindannak, ami itt, a Duna partján népünk erejéből és a Szovjetunió támogatásával történt. Ezt méltatta a “Város a Duna partján” című cikkében a Dunaúj­városi Hírlap 1961. november 28-i száma is. Így végérvénye­sen nyugvópontra jutott ez a sokat vitatott téma is.

A nagy összecsapás
Nem szóltam még a város sportéletéről, ami időnként bizony gondot okozott a város vezetőinek. Erről külön hosszan lehet­ne írni, de csak a legnagyobb tömegeket megmozgató labda­rúgó-csapatról kívánok röviden megemlékezni.

Még nem vol­tam a városban, amikor az ötvenes évek elején a különböző NB I-es egyesületek által felajánlott vagy kiselejtezett labda­rúgókból összeverbuváltak egy NB I-es csapatot, ami viszony­lag rövid életű volt. Ezután több mint tíz évig alsóbb osztá­lyokban játszott labdarúgó-csapatunk, míg végre 1965. októ­ber 24-én, a Diósgyőr, a Szombathelyi Haladás és a VM Egyetértés előtt megnyertük az NB I/B bajnokságot, és 13 év után ismét bekerültünk az NB I-be. A játékosok: Sági István, Zugéber János, Andriska Vilmfis, Ligeti Béla, Cse- pecz Ferenc, Magasházi József, Korom Ferenc, Török Kál­mán, Jagodics László, Mihály József, Takács I. Lajos, Für László, Takács II. József és Sulla Ottó voltak, az edzői tisz­tet Jávor Pál töltötte be. Ez a csapat, amellett, hogy fellendí­tette a sportéletet, növelte az idegenforgalmat, sok örömet is szerzett Dunaújváros futballrajongóinak.

Mint mindenütt, az élet egyéb területein, a sport területén is együtt jártak a sikerek a kudarcokkal. Volt olyan időszak, amikor elsők lettünk az NB I/B-ben, s a győzelmet, ami egyet jelentett a “nagyok” közé való bekerüléssel, fényes banketten ünnepelte a csapat. Egymás után hangzottak el a pohárköszöntők, már arra koccintottunk, hogy “felsőbb osztályba” léptünk, egész éjjel mulatott a társaság, reggel pedig megtud­tuk, hogy abban az évben csak egy csapat juthatott be az NB I-be, és az nem mi vagyunk. Könnyű elképzelni, milyen csalódás volt ez nekünk, nemcsak a csapatnak, hanem az egész városnak. Soha nem felejtem el például a Dunaújváros-Vác mérkőzést, ami tétre menő összecsapás volt. A csapat­nak legalább döntetlent kellett elérni ahhoz, hogy az NB II- ből ki ne essen, s a gólarány sem volt mindegy. Az lett volna számunkra a legjobb, ha legalább három gólt rúgunk. Együtt izgultam a csapattal. Aztán a végeredmény 3:3 lett. Kár volt izgulni…

A lakosság segítségével
A tanácsi munka egyik legszebb, de egyben legnehezebb terü­lete a társadalmimunka-akciók kibontakoztatása. Dunaújvá­rosban ezt kezdettől fogva nagyon komolyan vettük, a tár­sadalmi munka sok változatával kísérleteztünk. Az 1950-es évek elején ez úgy történt, hogy a párt messze környékről mozgósította a dolgozókat, akik legtöbben Budapestről jöt­tek, főleg vasárnapokon, az új szocialista város építését társa­dalmi munkával segíteni. Sok szemtanú elmondotta, hogy ilyenkor legtöbbször a téglarakás volt a fő feladatuk. A rossz szervezés és munka-előkészítés miatt hol ide, hol oda rakták a téglát, nagyon sokszor ahonnan elrakatták az egyik csoport­tal, a másik csoportnak oda kellett visszaraknia. Az ötvenes évek elejének politikai hibái, torzulásai, a tömegkapcsolatok meglazulásából eredő fogyatékosságok egy időre véget vetet­tek a lelkesedésnek. Közrejátszott ebben egyes műszaki em­berek furcsa hozzáállása is, akik nem átallották azt állítani, hogy a társadalmi munka akadályozza a beruházások meg­valósításának tervszerűségét.
Emlékszem, 1954 tavaszán nagyobb társadalmi munkára készültünk. Virágpalánta-akciót indítottunk az Óvárosban, virágládákat készítettünk az erkélyekre – vagy 500 darabot -, és felhívtuk a lakosságot, ezzel is támogassa a “virágos és tiszta város” mozgalmat. Ez a felhívásunk a következő sza­vakkal fejeződött be: “Adjunk választ a rosszindulatú rágal­makra, és tényekkel bizonyítsuk a város jó hírnevét!”

Az ellenforradalom utáni időszakban a társadalmi munká­ban is új szakasz nyílott. Rendbe kellett hozni a város külső képét, parkírozni a korábban elhanyagolt részeket, folytatni a fásítást stb. Az élet megtanított arra, hogy mindezt csak a lakosság segítségével tudjuk elvégezni, úgy ha a mozgósítás­sal együtt a munkát jól előkészítjük, jól megszervezzük, a szükséges szerszámokat, anyagokat biztosítjuk.
Mi így cselekedtünk, s az eredmény nem is maradt el. A helybeliek 1957 tavaszán újabb 2000 facsemetét ültettek ki a parkokba, késő ősszel pedig 10-12 éves és ennél idősebb fenyőfákat, melyeket a Kertészeti Vállalat gépkezelői, sok néző jelenlétében, darukkal emeltek a helyükre. A faültetés a későbbiek folyamán évről évre folytatódott. Bekapcsolódtak az iskolák tanulói is. 1966-tól például elterjedt az az akció, hogy minden diák ültessen egy fát.
1959. február 17-én a városi tanács, a Hazafias Népfront Városi Bizottsága, a Kommunista Ifjúsági Szövetség és a Vas­mű Szakszervezeti Bizottsága értékelte az elmúlt év eredmé­nyeit és megjelölte a soron következő feladatokat. Ezen az ülésen állapították meg, hogy az évi teljesítmények alapján 150 arany-, 70 ezüst- és 30 bronzérmet szereztek a társadal­mi munkában részt vevő dolgozók. A szervezésben nagy mun­kát végzett a külön e célra létrehozott operatív bizottság, amely Zsámbók Elemérrel az élen végezte az akciók összehangolását. A társadalmi munkát értékelő tanácskozás felhívás­sal fordult a város lakosságához, melyben többek között a következőket írták: “A társadalom számára végzett munkát városunk minden dolgozójának meg kell becsülni, de különösen az ifjúságnak, amely a munka gyümölcseit egész életén át élvezi majd!”
1960.    január elején a párt- és a tanácsi szervek ismét érté­kelték a végzett társadalmi munkát, amelynek során nagy el­ismeréssel szóltak a lakosság fokozódó aktivitásáról. Január 19-én a helyi lap vezércikkben összegezte ezt, melyből kitűnt, hogy a társadalmi munka értéke a megelőző évben 2 342 000 forintot tett ki. Ebből 600 000 forintot fásításra fordítottak. A közhasznú tevékenységben pedig 11 239-en vettek részt.

A legnagyobb támogatást e téren is szovjet barátainktól kaptuk 1957-ben, akik e munkáról, terveinkről értesülve fel­ajánlották segítségüket. Külön szerencse volt, hogy a városparancsnok mérnökember volt, aki műszaki tudásával részt vett terveink elkészítésében. Először a Vasmű út fásítását vet­tük tervbe. Mértani pontossággal jelöltük ki a már szépen megnőtt fák helyét, a csemeték tekintélyes hányadát szovjet komszomolista kiskatonák ültették el. A parkosítandó terüle­tet is ők készítették elő. Szovjet katonai kocsik hordták a földet, planíroztak, csinosítottak. Majd az elkészített terv alapján bekapcsoltuk a város fiataljait is, akik a szovjet kiskatonákkal karöltve végezték a munkát. Rendszerint szom­baton és vasárnap is dolgoztak, az üzemek dolgozóival és később az érdekelt terület lakóival együtt.
Nagy élmény volt számunkra az óvárosi parasztság be­kapcsolódása a társadalmi munkába. Először a házak csinosí­tására, virágos kiskertek létesítésére kértük fel őket. Majd az óvárosi tanácstagok sorra meglátogatták körzetük lakosságát, a választópolgárokat, igyekeztek bevonni őket különböző vá­rosfejlesztési tennivalók elvégzésébe. Ez is igen eredményes­nek bizonyult. Miután úgy láttuk, elérkezett az ideje annak, hogy legalább a sűrűn lakott falusi településre bevigyük a vá­rosi ivóvizet, ezt tűztük ki várospolitikai feladatként. Óriási dolog volt ez, aminek jelentőségét az érdekeltek is látták, hi­szen az óvárosban sok volt a kólibacilussal fertőzött, ásott kút. Okkal gondoltuk, hogy a városnak ez a gesztusa minden bizonnyal jelentősen erősíti majd a munkás-paraszt szövet­séget.

Kedves ajándék
A vízvezetéki árok ásását társadalmi munkával terveztük el­végezni. Az érintett terület lakosságát azonban ezzel a mun­kával nem hagytuk egyedül. Munkába álltak Juhász János városi párttitkár vezetésével a pártbizottság dolgozói, a tanácselnök, a tanács, a rendőrség vezetője a rendőrség dolgo­zóival, valamint a Vasmű vezetői is. A város vezetőinek sze­mélyes példamutatása a társadalmi munkában egyébként nem­csak a parasztság előtt növelte tekintélyünket, hanem igen kedvezően hatott városszerte.


Társadalmi munka Ópentelén, a képen a párt, és a tanács vezetői

A társadalmi munka szervezésénél, lebonyolításánál jól tud­tuk kamatoztatni a testvéri szocialista országokban szerzett ilyen irányú tapasztalatainkat. Magam az ukrajnai Lvovban láttam először hasonló összefogást, ahol mesterséges tavat, stadiont és úttörővasutat építettek a helybeliek, főleg a komszomolisták. Ottlétemkor láttam, milyen jól haladnak a mun­kával ott, ahol egy-egy alkalommal több százan is dolgoztak, s óramű pontossággal váltották egymást a különböző csoportok. Láttam azután Moszkvában a fiatal diákokat utakat építeni, és jártam az NDK-ban, Frankfurt Oder megyében, Eisenhüttenstadtban, ahol testvérvárosi megállapodást is kötöttünk – erről a későbbiekben szólok és volt alkalmunk tanulmá­nyozni a társadalmi munkában részt vevők szervezését, kitün­tetési rendszerét, társadalmi megbecsülésük formáit.
Az itt látottakat munkánk során nagyszerűen tudtuk hasz­nosítani. 1957-ben tett látogatásunk során, amikor szó esett óvodaproblémákról, német barátaink felajánlották, hogy egyik óvodánk felszerelését a Frankfurt Oder megyei úttörők bizto­sítják. Mi annak idején az egészet udvariassági gesztusnak vél­tük. Később azonban igen meglepődtünk, amikor értesítet­tek, hogy az egész megyében vas-, papír- és textilhulladék­gyűjtést rendeztek a költségek előteremtésére. De a legna­gyobb meglepetést az keltette, hogy szabad megműveletlen területekre kukoricát vetettek, azt ápolták, a termést pedig a cél javára értékesítették. Majd elkérték legújabb óvodánk ter­vét, míg végül 1959. július 15-én megérkezett a testvérváros és a megye háromtagú küldöttsége Dunaújvárosba. Velük egyidőben érkezett meg vasúton a 100 személyes óvoda be­rendezése általuk hímzett kézimunkákkal és játékokkal együtt. Ennek anyagi fedezetét a fenti módon szerzett pénzbevételek­kel biztosították. Mi pedig a Ságvári városrész lakói jelenlé­tében köszöntöttük kedves vendégeinket, és hálásan megkö­szöntük az ajándékot, amely e városrész óvodájába került, és örök emléke lesz Dunaújváros lakóinak. Kár, hogy városi, baráti kapcsolataink ma már nem a régiek, de erre a dolog­ra a testvérvárosi kapcsolatoknál még visszatérek.

Építsünk úttörővasutat!
Egyik legsikerültebb, sok munkával járó társadalmi erőfeszí­tésünk a városi úttörővasút építése volt. A Vidám Park er­dősített területét szemeltük ki erre a célra. Ebben is szovjet barátaink voltak a segítőink. A kiviteli tervet az UVATERV készítette, közel 2,2 kilométer hosszú vasútvonalat, pályaud­vart, végállomást terveztek. Hozzá egy hidat is, amelynek ki­vitelezése okozta a legnagyobb problémát. Ennek a megépíté­sét az ideiglenesen városunkban állomásozó szovjet műszaki alakulat vállalta, tervét szovjet hadmérnök, a volt városparancsnok készítette.

A vasút megépítésében segítettek a szovjet komszomolisták, a város KISZ-fiataljai, élükön Takács Imre városi KlSZ-titkárral. A lelkes munka sok-sok idősebb embert is magával ragadott. És itt is példamutatóan dolgoztak a párt, a tanács és a Vasmű vezetői. A vasúti szerelvényt részben a budapesti úttörő vasúttól, a mozdonyt pedig Ózdról szereztük; gőzmoz­dony volt, és Mukinak nevezték. A Vasműben generáljavították a fiatal KISZ-es szakmunkások. Az építés ideje alatt úttö­rővasutasokat és postásokat is képeztünk.

Úttörővasút
Vasmű út, VÉGÁLLOMÁS
MUKI

1958. május 1-én érkezett el a nagy nap, az úttörővasút ünnepélyes felavatása. Erre az ünnepi felvonulás után került sor, több ezer ember részvétele mellett. Az avató beszédet néhai dr. Csanádi György, a közlekedés- és postaügyi minisz­ter akkori első helyettese, a későbbi miniszter tartotta. Köz­reműködött úttörőzenekarunk is. A megindult szerelvényen pedig már az általunk kiképzett egyenruhás úttörővasutasok, vasúti postások teljesítettek szolgálatot. Óriási siker volt. Sok ezren utaztak a szerelvényen. Lapokat küldtek szerte az országba, alkalmi postabélyegzővel. Méltó volt ez a nap a 14. szabad május elsejéhez. A rádió is adott beszámolót a szép ünnepről. Mi pedig boldogok voltunk, mert hazánkban máso­diknak itt épült meg az úttörővasút, méghozzá a dolgozók társadalmi munkájával, saját erőből. Ez az új alkotás is hir­dette az összefogás sikerét és egyben a magyar-szovjet barát­ságot.

Az ünnep utáni hétköznapon megtartott fogadónapomon azonban nem várt gondjaink keletkeztek. A Muki mozdony szerteszálló, izzó pernyéje néhány nőnek a blúzát kiégette, egymás után jöttek be hozzám, és új blúzt követeltek a tanács­tól. A Muki szikrafogót kapott, később pedig, az első adan­dó alkalommal motoros vontatót szereztünk a budapesti út­törővasút révén.
A társadalmi munkát sokszor napirendre tűzték a város vezető testületéi. Kerestük a formákat a még jobb szervezés­re, a megfelelő irányításra és koordinációra. Törekedtünk a társadalmi munka szakosítására is. A pártbizottságon koordi­náló, operatív bizottságot hoztunk létre. Hozzáláttunk első próbálkozásként az L épületi távfűtés szerelési munkáinak ily módon való elvégzéséhez. Hosszan lehetne még sorolni azokat a helyeket, ahol a város lakóinak társadalmi munkája fellel­hető. Ahol névtelenül ezer és ezer munkáskéz dolgozott mun­kaidőn túl a városért. Ezt talán a legjobban bizonyítja az a tény, hogy a társadalmi munka területén a dunaújvárosiak eljutottak a kommunista szombatokig, amikor már 20 000-25 000 ember – minden tavasszal, hazánk felszabadulásának évfordulójára készülődve – csinosítja, szépíti a várost. Fes­tik az iskolákat, az óvodák kerítését és már társadalmi mun­kában építenek óvodákat, bölcsődéket, sőt iskolai tanterme­ket is. És az a nagyszerű, hogy olyan kollektív szellem alakult ki, amelyben már az egyes kollektívák, élükön a vállalatok vezetőivel, vállalnak munkát a lakosságért, a városért.

Ezért épülhetett meg a Munkás Művelődési Ház, és így létesült a Műjégpálya és a Sportcsarnok is. Ez az összefogás tette lehetővé az úttörő-olimpia megrendezését, ami olyannyira emlékezetes sikert aratott.
Gondolom, hogy a társadalmi munkára, annak szükséges­ségére, a kezdeményezés védelmére nem kell több bizonyíté­kot felhozni, hisz már rég a múlté az a sok helytelen nézet, felfogás, amivel régebben találkozhattunk. Végleg pontot tett erre a minisztertanács 1005/1974. számú határozata, amely többek között a következőket állapítja meg: “.. . a társa­dalmi munka jelentős tényezője a társadalom, ezen belül a települések anyagi és szellemi értékei gyarapításának, mind számottevőbb kifejezője a növekvő közéleti tevékenységnek, az állampolgári segítőkészségnek, fontos megnyilvánulása az egészséges lakóhelyszeretetnek… “, “ezért a települést segítő társadalmi munkára a jövőben is szükség van”. “… A Mi­nisztertanács felkéri a lakosságot, hogy a településfejlesztést segítő társadalmi munkában – a települések gyorsabb fejlesz­tése érdekében – továbbra is vegyen részt.”
Ezek után talán azt sem kell bizonyítanom, hogy a határo­zat megjelenése fordulópontot jelentett a társadalmi munká­ban. Igen örvendetes, hogy a minisztertanács határozata alap­ján kidolgozásra kerültek a tanácsi hivatal és a Hazafias Nép­front Országos Tanácsának irányelvei, amelyek nyomatéko­san felhívják a figyelmet a kiemelkedő társadalmi munkák fokozott elismerésére. Egyébként ezt a célt szolgálta a mi ta­nácsi állásfoglalásunk is. Külföldön szerzett tapasztalatok alapján húsz óra társadalmi munkáért bronz fokozatú társadalmimunka-jelvényt adtunk a munkában kitűnt dolgozóknak.
A társadalmi munka elismerését bélyeg beragasztásával iga­zolták. A könyvecskéket minden év októberében nézték át, ellenőrizték azokat. Ekkor került sor arra, hogy ünnepélye­sen átadják a legjobbaknak a kiemelkedő társadalmi mun­káért alapított kitüntető jelvényt. Ez évenként november 7-én történt, az ünnepi megemlékezés után, a Bartók-kultúrházban, valamint az üzemek hasonló helyi ünnepségein. Bár tör­tént néhány hiba és visszaélés is a bélyegekkel, ez nem változ­tatott azon, hogy az emberek túlnyomó része büszkén, töb­ben még önéletrajzukban is hivatkoztak arra, hogy hány órát dolgoztak társadalmi munkában városukért. A tanácsi ügy­intézés során pedig figyelembe vettük ezeket az érdemeket, s igyekeztünk soronkívüliséget és méltányosságot biztosítani a társadalmi munka legjobbjainak.
A társadalmi munka – amint ezt igen sok esetben tapasz­taltuk – mélyítette a lakosságban a város szeretetét. Elősegí­tette az egészséges lokálpatriotizmus kialakulását. Így a széles közvéleményt is könnyebben meg tudtuk nyerni újabb és újabb közérdekű munka elvégzésére. Ezzel a várospolitika is új értelmezést kapott. Világosabbá vált, hogy ez azoknak a tevékenységeknek az összessége, amit gazdasági, kulturális, kommunális, egészségügyi stb. téren a lakosság érdekében és bevonásával – társadalmi munkával is – meg akarunk való­sítani. Az is egyre világosabbá vált előttünk, hogy a társa­dalmi munka, a tanács számára tekintélyes összegű forintmeg­takarítást eredményez, mellyel több olyan feladatot is meg­valósíthatunk, amelyre nincs költségvetési előirányzatunk.
Láttuk továbbá, hogy mindennél nagyobb az a politikai és erkölcsi tőke, amit a társadalmimunka-akciók szélesítése ré­vén sikerült biztosítanunk. Ezért nem lehetett, ma sem lehet egyetérteni az olyan kísérletekkel, hogy egyes bürokraták e tevékenység forintértékét az éves tervekben alátervezik: ke­vesebbet irányoznak elő annál az összegnél, mint amennyit a lakosság segítségével már elértek. Gondolom, nem szorul bi­zonyításra, hogy ez a lakosság erejének, segítőkészségének a lebecsülése.

A felszólaló csendben marad
A társadalmi munka kitűnő lehetőségnek bizonyult a tanácsi és a lakossági kapcsolatok elmélyítésére is. Erre egyébként is mindig igen nagy súlyt helyeztünk. Az évente két alkalommal megtartott lakógyűléseken, tanácstagi beszámolókon – ha. szükségesnek mutatkozott, többször is tartottunk lakógyűlést vagy tanácstagi beszámolót – őszintén feltártuk az összes ak­tuális, a lakosságot érintő és érdeklő problémát. Számot ad­tunk az elért eredményekről, gondokról. Kikértük a lakosság, véleményét terveinkkel kapcsolatban. Bíráltuk a helytelen je­lenségeket, gyakran beszéltünk a társas együttélés szabályai­nak betartásáról, ennek fontosságáról. Emellett sokszor be­szédtéma volt a gyermeknevelés kérdése, foglalkoztunk az alkoholizmus ügyével, a közbiztonság problémáival, és ter­mészetesen állandóan napirenden szerepelt a közvagyon, a tár­sadalmi tulajdon védelmének kérdése, s mindig szóba került a város tisztasága, szépsége, a szép városkép megőrzésének biz­tosítása.
Ezeket a lakossággal folyó megbeszéléseket gyakran a lép­csőházakban, tavasszal és nyáron jó időben pedig az udvaro­kon tartottuk. A vitát a területileg illetékes tanácstagok vezet­ték, de részt vettek benne a körzeti népfrontbizottságok kép­viselői és természetesen a tanácsi vezetők is lehetőleg minél több helyen. Egy alkalommal az egyik lakógyűlésen, amelyet a. Beloiannisz utcában tartottak, kissé megkésve jelentem meg, és ezért a hallgatók soraiban foglaltam helyet. Éppen az egyik„ Ózdról származó jelenlevő nagymama jelentkezett felszólalás­ra, és ingerült hangon a tanácsot, de főleg az ingatlankezelő vállalatot hibáztatta azért, mert a lakásukban előforduló hiányosságokat egyáltalán nem vagy késedelmesen javítják ki. Erre a mellettem álló egyik szomszédasszony a fülembe súgta, hogy a felszólaló unokája zsilettpengével a múlt héten össze­szabdalta lakásukban a vászonrolót. Egyébként az unoka a környék egyik legrosszabb gyereke volt. Amikor a felszólaló befejezte, én jelentkeztem szólásra, és megkérdeztem, hogy milyen hiányosságról van szó, mit nem végeztek el. Mire az illető azt felelte, hogy a rolójukról. Erre azt kérdeztem, csak nem arról, amit a kedves unokája összeszabdalt? A felszólaló csendben maradt, annál inkább záporoztak a szomszédok köz­beszólásai: “igaza van”, “miért nem vigyáznak jobban arra a rosszcsont gyerekre”, “a kár nem az ingatlankezelőre tarto­zik” stb. Ez volt az egyik emlékezetes, mondhatnám sikeres lakógyűlésbeli szereplésem.
Egy másik alkalommal erős bírálat ért. Azt mondta valaki a résztvevők közül, hogy felszólalásommal, az általában el­mondottakkal egyetért, csak azt szeretné megkérdezni, mikor tartok fogadónapot. Amikor az időpontot közöltem, az illető újra szót kért. Elmondta, hogy azért kérdezte a fogadónapo­mat, mert az a szóbeszéd járja, hogy nehezen vagyok elérhe­tő, aki be akar hozzám jönni, annak ajánlatos futballistának öltöznie. Hát erre nemigen tudtam válaszolni. Az tény ugyan­is, hogy labdarúgócsapatunk tagjai 14 éven keresztül sokat nyüzsögtek nálam, csalódtam is bennük nem egyszer, dehát azt nem lehetett ilyen alkalommal szóvá tenni.
Az az igazság, mindig szívesen törődtem a sportolók ügyes­bajos dolgaival. Gyakran megkerestek, és én szeretettel fogad­tam őket minden alkalommal. Ennek ellenére az elhangzott bírálat tanulságát levontam, mert még a látszatát is igyekez­tem elkerülni annak, hogy bárki is – ügyes-bajos dolgának intézésénél – azt érezze, hogy ő másodrangú állampolgár.

Folytatás hamarosan!

Képek forrása:
Dunaújváros története képeslapokon
Corvina Kiadó  – Sztálinváros
Dunaújvárosi Hírlap képarchívuma
Fortepan.hu
József Attila Könyvtár

Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója

Dunaujvaros