A Hazáért – 1963. június 25.
Leszerelés után – Parancsnoki beosztásban
“Ott kell befordulni a keresett utcába, majd…”
– Bácsi kérem, csak a kijelölt helyen szabad átmenni az úttest túlsó oldalára! Máskor jobban tessék erre ügyelni…
A bácsi kénytelen-kelletlen, pirulva bólogat a jóindulatú, udvarias figyelmeztetés hallatára. Amikor felocsúdik, mosolyogva, kis bűntudattal néz a vörösnyakkendős, rendőrsapkás, “szolgálatos rendőrre”, aki bizony még alig töltötte be a tizenharmadik életévét.
Az országban először a dunaújvárosi gyerekekből szervezték meg a Korvin Ottó rendőr úttörő-csapatot. Mégpedig a “tanár bácsi”. Így mondják a gyerekek. Így mutatják be az idegennek parancsnokukat a kis rendőrök.
– Tessék elképzelni – mondja egyikük szolgálat közben -, tanár és ért a rendőri szolgálathoz is.
– A vezényszót is keményen, katonásan adja – teszi hozzá a járőrtárs.
Ennyi érv mindenesetre elég ahhoz, hogy az idegen kíváncsi legyen a tanár bácsira, aki ért a rendőri szolgálathoz és ráadásul a vezényszava is „kemény, katonás”. Egyszóval, aki avatott kézzel a közrendészeti szolgálatban is hasznosítható rendőröket nevelt a dunaújvárosi úttörőkből.
És a véletlennél csak a meglepetés nagyobb, amikor az ügyeletes-szobában régi ismerőssel, katonatárssal rázunk kezet.
A “tanár bácsi” leszerelés előtt
Azt írtam: véletlen. Pedig nem az. Nem lehet véletlen, hogy Lipták Gyula volt karhatalmista, két évvel a leszerelés után sem vált meg egészen a szolgálattól, az egyenruhától, a vezényszótól. Hogy szabad idejében, a tanári hivatás mellett rendőri ismeretekre oktatja tanítványait és megszeretteti velük a rendőri, karhatalmi szolgálatot.
Előkerülnek az emlékek, a közös katonaélmények, ahogy ez lenni szokott a találkozások első órájában. Lipták Gyula a magasabb egységnél töltötte tényleges idejét. Ismerősök, nevek, parancsnokok, történetek, élmények, emlékek töltik be a kis szobát, mégegyszer elölről, ami a huszonhét hónapból néhány órába belefér.
És a jelen.
– Mondjam, hogy nem tudok a tányérsapkától elválni? Hamisan csengene. De hidd el, ez az igazság Nem is gondoltam volna pedig, amikor annak idején azt számolgattuk, mennyit kell még vámunk a leszerelésig…
Valami igaz lehet mindebből, mert a koranyári verőfényes vasárnap délután kellemesebb időtöltést Is kitaláltak már a szolgálatnál.
– Én is elmehetnék sétálni, az asszonnyal…
– ? …
– Persze. Megnősültem, hiszen a feleségem is ismered.
És, hogy ne soká kelljen találgatnom, már mutatja is a fényképet. A feleségét. Felismerem benne a magasabb egység egykori polgári alkalmazottját.
– Ott ismertük meg egymást, aztán összeházasodtunk.
Sok mindent elmond még magáról, de úgy, hogy mögötte soha sem őt, hanem azt a kis közösséget érzem, a tanítványait, akik tanárjukat, s egyben parancsnokukat tisztelik benne.
A tanár-parancsnok beosztottai körében
Hétköznap délelőtt a Vasvári Pál Általános Iskola politechnikát tanuló diákjai szaladnak hozzá:
– Tanár bácsi, ezt jól reszeltem? …
Délutánonként a “beosztottak” veszik körül.
– Tanár bácsi, én ugye jól tisztelegtem?…
A sok délelőtt, délután elrohan. Közülük csak egy igazán az övé, s az esték. Azaz, hogy mégsem. Mert ezen a délutánon a tanár bácsi is diák lesz. Táskát vesz kezébe, mert Lipták Gyula a marxista-leninista egyetem hallgatója. Az iskolában és a katonai szolgálat során szerzett politikai ismereteit azóta is szorgalmasan gyarapítja.
Néha fáradt, de ezt sem a tanítványok, sem a beosztottak nem veszik észre. A jóra intő, tudást hintő szó éppen olyan türelmes, a vezényszó pedig olyan friss, mint máskor.
– Így élsz hát…
– Így élünk – kijavít.
Csak most vesszük észre, hogy a két beosztott úttörő rendőr még mindig ott áll és hallgat.
– Ti még mindig itt vagytok? … – de a kérdés még szinte el se hangzik, amikor a két szolgálatos már vigyázzba kapja magát:
– Parancsnok elvtárs, kérek engedélyt másodmagammal távozni.
De mielőtt élnének a megadott engedéllyel, a járőrparancsnok nem állja ki szó nélkül. Felém fordul:
– Hát a bácsi is karhatalmista volt?
– Bizony.
– És mégsem tetszett vigyázni az úttesten? …
Csak most látom, mit vétettem, amikor meggondolatlanul átjöttem a széles Vasmű úton. Ha csak egy pillanatra is, de “aláástam” a karhatalmisták tekintélyét, amit Lipták Gyula tartalékos karhatalmista, pedagógus, egyetemi hallgató, rendőr-parancsnok vívott ki a dunaújvárosi úttörők előtt.
Kár. No, de fogadom: megszívlelem ezt a KRESZ-leckét! Legalább annyira, mintha igazi rendőrtől kaptam volna. Vagy még jobban…
Miskolczi Miklós
