Budapesti levelek – 1955

Wurmser-Mamiac: Budapesti levelek

Két jószemű, jó tollú francia író, André Wurmser és Louise Mamiac írt “Budapesti levelek” címmel, a fölfedezés ízével ható könyvet. Franciáknak – amint ők írják: “a legjobb és legrosszabb franciáknak” – írták könyvbegyűjtött leveleiket, de éppoly érdekes nekünk magyaroknak is. Az ő szemükkel, a velünk együttérző, de mégiscsak idegenből látogatott jóbarát szemével, szívével még jobban megismerjük hazánkat, az új Magyarországot, a szocializmust építő Magyar Népköztársaságot.
A könyv szerzői kitűnő publicisták. Kitűnő érzékkel, tehetséggel látják meg mai életünkből a legjellegzetesebb vonásokat, és azokat rendkívül elevenen, közvetlen, szinte regényszerűen olvasmányos stílusban írják le. Nem véletlen, hogy művük Franciaországban néhány hónap alatt teljesen elfogyott. S amily érdeklődéssel forgatták a franciák, ugyanolyan – ha nem nagyobb – érdeklődésre tarthat számot nálunk is, éppen az összehasonlítások, párhuzamok révén, amely hitelesebbé és érdekesebbé teszi ezeket a levélbe formált publicisztikai riportokat.
Maguk a szerzők is ezt írják előszavukban: “Azzal, hogy megmagyaráztuk a franciáknak a magyar valóságot, egyúttal nagy vonalakban felvázoltuk a magyaroknak a francia valóságot.”
(…)
Az érdekes könyv leveleit a szerzők jórészt ismert francia személyiségekhez írták, de levelet intéztek az egyszerű párizsi polgárhoz, az “aranyos Saint-Paul-i gyerekekhez”, a 3114-es rendőrhöz, sőt “az eljövendő Francia Népköztársaság első elnökének” is. Sokoldalúak és sokszínűek ezek a levelek, amelyek egyben kortörténeti dokumentumok. Több levelet, illetve levélrészletet szentelnek kulturális életünk kérdéseinek is.

L.Z.

Tiszatáj 1955 december

Levél Vercors-nak, avagy esztétikai lecke Sztálinvárosban

A mi barátságunk, kedves Vercors, becsületes és civódó, s minthogy ezeket a budapesti leveleket a legjobb és a legrosszabb franciáknak írom, Önhöz természetesen mint korunk egyik legjobb franciájához fordulok, s a szabadságról, a szellemi függetlenségről, a lelkiismeretről és problémáiról kellene beszélnem, legalábbis ez lenne logikus következménye, illetve folytatása régebbi vitáinknak. Még azonban messze vagyunk a céltól, s az ördög tudja, mi a csodának kellene történnie ahhoz, hogy ne legyen alkalmunk még tízszer is hajbakapni. Így hát nem a nagy társadalmi kérdésekről kívánok szólni e helyt, hanem inkább csak Vercors-hoz, az íróhoz és Jean Brullerhez, a festőhöz intézem szavaim.
Vajon van-e csodálatosabb zenéjű francia verssor, mint ez a mallarméi alexandrinus: “Letűnt kis csecsebecsék hiú csengése? Gondolom, Önnek is nagyon tetszik e sor, de nem hiszem, hogy jobban tetszene, mint ahogyan nekem tetszett. De mi a tartalma? Jelentéktelen, letűnt, jelentésétől megfosztott valami, vagy jobban mondva: semmi. Poétánknak, aki oly szívesen fejezi ki magát tagadásokban, ez a semmi költői nyersanyagul szolgál. Ezt bizonyítják ezek a négysoros versszakok is, amelyekben nem is annyira lelke lényegét, mint ars poeticája titkait sűríti:

Teljes lelkünk egybefogva
Mikor kél a lehelet
Füstgyűrűk szállnak forogva
Mind másik gyűrűt követ.

Rávall holmi dohányrúdra
Mely ég, ahogy égni kell
Ha jól elválik a hamva
A fénycsóktól, mely tüzel.

A románcok szárnyas népe
Így hagyja el ajkaid
Kezdd és rekeszd ki belőle
A méltatlan anyagit.

Tehát kétségtelenül azt akarja, hogy a költő tüzéből elváljon az, ami csupán a hamva, vagyis száműzze a méltatlan anyagit, durva valót.
Ön is ismeri, Vercors, azokat az igyekvő költőket, akik manapság azon törik a fejüket, hogyan tudnák versbe szedni a semmit, a letűnt kis csecsebecsék hiú csengését. Mi formalistáknak nevezzük őket. Formalista az a költő, akiről a rajongó sznobok azt mondják, hogy semmit se mond, de azt csodaszépen mondja!
Tudom, hogy erre egyesek Sztálin nyelvtudományi cikkét vágják a fejemhez s azt mondják, hogy a “nyelv fejlődését nem az osztályharc szabja meg, hagyjanak hát bennünket, hadd fűzzük fel rendre rímeinket a valóságnak fittyet hányva, a valóságnak, amely társadalmi, s amelyet az osztályharc gyúr, farag, alakít. A költészet is nyelv, nemdebár?”
Pedig Sztálin nyilvánvalóan nem azt akarta mondani, hogy a nyelv nem áll osztályérdekek szolgálatában. Ugyanazokat a szavakat használta ő, hogy tanuljunk belőlük, amelyekkel mások az Atlanti szerződést szerkesztették meg, megint mások pedig – a “tiszta költők” – hogy ne mondjanak velük semmit.
Tudom, szereti Paul Cézanne-t, de hadd tegyem hozzá rögtön: nem hiszem, hogy sokkal jobban szeretné, mint én. Csodálatosan festette az almával teli gyümölcsöstálak egész seregét. Olyan új, eredeti alma volt ez, hogy méltán elnevezhették volna Cézanne-ról, amint az egyik körtefajtát az angouléme-i hercegnőről nevezték el. ön is ismeri, Vercors, az igyekvő festőket, akik manapság azon törik a fejüket, hogyan tudnának csak almát festeni. S erre egyesek megint Sztálinhoz utasítanak, mondván, hogy “a festészet is nyelv”.
Igaz. De ebből ne vonjuk le a következtetést, hogy mindegy, mit fejez ki. Egyszer ezzel kapcsolatban azt mondtam a mi drága Francis Jourdainünknek: akármilyen korán kelünk, a gyümölcsöstálban aranyat nem lelünk. S itt kérnem kell, ne cseréljük fel a szerepeket: nem mi szórunk átkot a csendéletre, a tájképre, a szerelmes versre és az édesen csengő szavakra. Éppen ellenfeleink azok, akik önkívületbe esnek, ha festményeink, verseink, könyveink a mai világ harcaival és hőseivel foglalkoznak, és ha kinyitjuk ablakunkat, mielőtt még n tüntető menet elhagyta volna utcánkat, hogy Jean Kanapa találó hasonlatát idézzem. Ma a párizsi barikádok hőseit festő Delacroix-t, a Transnonain utcai vérengzést megrajzoló Daumier-t, a háború borzalmait ecsetelő Goyát Moszkva ügynökeinek mondanák. Nem mi vetjük máglyára se a könyveket, se a vásznakat. Ami pedig azoknak az önzetlenségét, semlegességét illeti, akik  szemünkre hányják, hogy “politizáljuk” a művészetet, hadd emlékeztessem őket arra, hogy az Őszi Tárlat képeit a zsaruk nem formai, “tiszta” művészi értékük miatt akasztották le, hanem éppenséggel azért, mert nem tetszett nekik a tartalmuk.


André Wurmser

Mi vagyunk tehát azok, akikbe belekötnek a tartalom ürügyén. A mi véleményünk egyszerűen az, hogy nem akkor vagyunk a francia Courbet és a magyar Munkácsy hű örökösei, ha utánozzuk, hanem ha folytatjuk őket. Szerintünk – s az Ön művei felhatalmaznak arra. hogy e tekintetben az Ön nevében is beszéljek – lehetetlen korunkban festőnek, regényírónak, költőnek lenni, ha a kor gondolatait, reménységeit és harcait nem tükrözzük …
Sajnos, Franciaországban ez az alapigazság nem átütő erejű. Így hát sokszor az írók és művészek, akiket különben szeretek, a homályban vitatkoznak, s egy bájosan gúnyos Laforgue-vers jut eszembe róluk: “Vegyes … benyomások … zavaros … keveréke .. .” Van ám valahol egy város, ahol a józan ész az úr, ahol ezek az alapigazságok átütő erővel bírnak: éspedig Sztálinvárosban, Magyarország fővárosában. Tudom: a francia arról híres, hogy nem konyít a földrajzhoz, de ez esetben nem követtem el durva hibát, mert az egész Magyar Népköztársaság lelke benne van azokban a sűrű füstgyűrűkben, amelyek első nagy szocialista városa magas-kemencéiből szállnak forogva s amelyek eltűnnek az új magyar égben, Győr és Miskolc füstfelhőjében s így bizonyítják a nép egyhangú akaratát, tüzes és tudatos lelkesedését.
Képzelje csak: itt vagyok ennek a városnak a szívében, ahol nincs se kastély, se nyomortanya, ahol minden új, minden nő és magasba szökken: a házak, az acélművek, az emberek, ahol az álom elvegyül a munkával, ahol a munka lehozza az álmot az égből, képzelje csak: keresztüllépek egy kis pocsolyán, keskeny deszkapallón kelek át egy csatornán, csonka lépcsőkön megyek fel, félig kész ablakokon tekintek ki, erdő mellett haladok el, ahol a fák még törpék, beszélgetek az ország minden vidékéről ide sereglett fiatalokkal és egy Duclos-ról elnevezett üzem állványzatán drága elvtársunk neve előtt ott látom a “szabadság” szót – s akkor feleségem hirtelen mosolyogva rámnéz és azt mondja:

Letűnt kis csecsebecsék hiú csengése.

Azonnal Cézanne csodás almáira gondolok. Nem mintha gúnyolódnék rajtuk; de nem is azért, hogy példaképp idézzem őket a sztálinvárosi festőknek, mint ahogy az se jut eszembe, hogy a híres Mallarmé-sort állítsam oda mintául a sztálinvárosi költőknek. Igen, Vercors, tisztelet Mallarménak és dicsőség Cézanne-nak, de vajon elképzelhető-e itt, hogy egy igazi festő, egy igazi költő bezárja új háza ablakát, lehúzza a függönyt, hogy ne lássa, mint emelkednek napról napra magasabbra a sugárút rózsaszínű épületei – s hogy légmentesen elzárt lakásába zárkózva homályos, dallamos és üres szonettet szerezzen, amelyben a füstgyűrűkről, a semmiről zöngicsél s melyből kiirtja

A méltatlan anyagit?

El tudja-e képzelni ezt az oktondit, ezt az önzőt, amint saját maga és néhány boldog ember, a happy few (amint Stendhal mondotta, igaz, hogy száz évvel ezelőtt!) fülébe dúdolja örökös fuvolaszólóját? Ott él Sztálinvárosban, 1954-ben, az építők lelkesedése közepette, látja, mint emelkedik a város a síkságon, ahol még megvan a régi Dunapentele néhány nádfedeles kunyhója; hallja az ember és a gép dalát; már építik a színházat, nemsokára megnyílik az iskola, kialakulnak a városrészek körvonalai, az egész országot magával ragadja a boldog láz – ő meg csak így ír “Letűnt csecsebecsék…” Vagy új formában dalolja ugyanazt a semmit. Ugyan, Vercors, mit kezdhetnénk az ilyen költővel, ha ugyan költőről egyáltalán szó lehet?
És a festő? Nem törődne a lába előtt épülő kikötővel? Hátat fordítana a városnak? És csak a Duna szigetecskéit festené, olyanoknak, mint amilyenek a múlt században voltak? És a regényíró? Pepecselő részletességgel írná le egy álmatlanságban szenvedő homoszexuális metafizikai gyötrelmeit?
Én ismerem a “sztálinvárosi regényírót”. Nem azt akarom mondani, hogy ő lenne az egyetlen, de az ő története bizonyos mértékig egyéni. Együtt érkezett az első brigádokkal. Átélte a semmiből, a letűnt nihilből feltámadt város nagy hőskölteményét; ő volt az új idők krónikása; már írja is a csodás kaland históriáját. Tegyük fel, hogy miután átélte a legnemesebb tömegmámor éveit, könyvében Marcel Proust módjára írja le – nem mintha azt akarnám mondani, hogy Proust művészetében semmit sem csodálhatunk – a szerelem hullámverését egy semmittevő szívében. Nos, vajon mi lesz vele? Nem fogják bebörtönözni, nem fogják összeesküvéssel vádolni, hazaárulásért sem fogják perbe, mint André Stilt, aki épp ellenkezőleg, azt írta meg, hogyan tépik le láncukat a hősök a tespedő, béklyóba vert Franciaországban. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy ez esetben Sándor Andrásra meglepett megvetéssel tekintenének nemcsak azok, akik ott éltek vele együtt, de minden más olvasója is. Tudom, hogy a mi széplelkeink lenézően biggyesztik ajkukat: “Ugyan mi az ördögnek kellett neki Sztálinvárosba menni, nem tudott másutt ihletet keresni?” Ismételten mondom: Sztálinváros nem a táj, a szorongó emberi nyugtalanság, a szó zenéje ellen épül, s esztétikája nem irtja ki, nem találja hitványnak mindezt. De hát, ha Sztálinvárosban vagyunk, hogyan tagadhatnók a lényeget, hogy hunyhatnánk előtte szemet?
S a lényeg pedig, Ön is tudja, Vercors, a lényeg az ember, a dolgozó ember, aki előtt szemlátomást valósul meg a boldogság. Az ember, aki anyagi valósággá varázsolja az álmot.
De miféle álmot?
Azt mondják, Balzac szobája csupasz falára odaírta: “Itt egy Rafael… itt Guido Reni-kép.” És álmodott, álma lázba hozta, s remekművek írására ösztökélte. Álmodott, Honoré de Balzac jövendő boldogságáról.
Nos, én pedig Sztálinvárosban jártam. Egy lány volt a kalauzom. Beléptünk a pártházba, amely Lenin tér 1. szám alatt van. De Lenin tér 2. szám már nem volt, s egyébként Lenin tér sem volt, illetve még nem volt; csak árkokat, kátyúkat, fölbolygatott földet láttunk mindenütt.
Kalauzom, a lány előttem haladt a jövendő város új utcáin: “Itt lesz a színház… itt a bölcsőde… itt egy szakiskola … itt meg az erdő, a város és a gyár közt” – és büszke mozdulattal mutatott a halmokra, az üres telkekre, a facsemetékre. Balzac csupasz falai jutottak eszembe. Álmokat jöttem el meglátogatni, álmokat láttam: mindenki álmait egyért és egy álmait mindenkiért.
Hányszor indult az ember harcra álomittasan, dallal, virággal! Végre, helyben vagyunk – mondták az első keresztények; végre, megérkeztünk – mondták a Renaissance kiváló szellemei; végre, célba értünk – mondták a költők a népek tavaszán, Kossuth és Lamartine korában; végre! – mondták a Párizsi Kommün hős harcosai; végre! – mondta Lenin.
Pedig csak az utolsónak volt igaza. Mert ezúttal az álom nem vész felhők ködébe. Derékon ragadták és lehozták nekünk; számtáblázatokra szegezték; foglyul ejtették a tündéreket; foglyul az álmokat. Ez többé már nem kiábrándító álom, mely hajnalban szertefoszlik, sem olyan csörgő kukorica, mely után hiába kocognak a kocák, miközben a kondás a markába röhög. Gyümölcs módjára érő álmok ezek, álmok, melyek közül sok már meg is érett, amikor a következő évben újra ellátogattunk Sztálinvárosba. Igen, elkészült az ígért iskola; igen itt a bölcsőde, nini, nem ilyennek képzeltem; ennek a háztömbnek tavaly nyoma sem volt; hát ez a tér? Ja, igen a Lenin tér, hű, de nagy lesz!
Igen, mondta a regényíró, nagy lesz.
Egyesek megkérdezték, mit keresett Sándor András Sztálinvárosban, mit akart ott ez a regényíró, aki a feleségem szerint a skandináv mondákban szereplő manóra hasonlít, ő a város házi szelleme, minden építkezésen ismerik, s ő is ismer miden mérnököt, kőművest, téglaégetőt és olvasztárt. Azt akarják talán mondani, hogy vannak városok, melyek tilos területet jelentenek a regényírónak? S ilyen lenne Sztálinváros, vagy nálunk Firminy, Le Creusot, Billancourt? Na de ha már erről van szó, kérdem szeretettel, hány verset, hány képet sugallt nálunk Firminy, Le Creusot és Billancourt? És kinek?
No de menjünk tovább, Vercors. Ha a festő, a költő, a regényíró lemond arról, hogy a lényegből merítsen ihletet, ha elfordul mindattól, ami újat és lelkesítőt neki Sztálinváros nyújt, ugyan hova menekül? Nem fog nekivágni erdőnek-mezőnek – erdő-mező a tsz-eké – nem fog a Balaton közepébe menni, hogy ott rimánkodjék: órák, gyönyörű percek, ne, ó, ne fussatok! – a Balaton körül mindenütt a nyaraló dolgozók vidám nevetése cseng, s a következő óra boldogabb lesz, mint az elszállt óra, és az Idő, amelyet az ember megragad, legyűr, térdre kényszerít, ugyan szépen lennénk, ha a szárnyas idő megállna! Hova fognak hát menekülni? Az Akadémiára? Az Akadémia is a mindennapi munka lázában ég. Bizony mondom, az egyik áporodott könyvei közé, a másik meg a Mátrába menekül, ahol olyan a táj, mint Mátyás király idején. Vagyis a múltat választják, és még ha új köntösbe is öltöztetik regényük, versük, képük örök témáját, mégiscsak a múlt költői, festői, írói maradnak.
És ha elfordulnak tőlünk, ha nem találják meg velünk (velünk: a ma embereivel) a közös nyelvet – szólni fognak ugyan, de még csak nem is a semmit fogják énekelni, mint Mallarmé, aki más időkben, más helyen élt, hanem egyszerűen üres semmitmondás lesz szavuk.
Nos, kedves barátom, én éppen arra kérem, gondolkozzék el a következőkön: az igaz, hogy a mi világunk itt a dollárfüggöny eme oldalán nem olyan zakatoló, olyan lelkesítő, mint Sztálinváros. De vajon azt jelenti-e ez, hogy ami Sztálinvárosban már virágba szökkent, az még meg sem született, mondjuk Billancourt-ban? Nem, egyáltalán nem. Azt jelenti, hogy Franciaországban, mondjuk Firminyben nincsenek még olyan új emberek, akik a sztálinvárosiakra hasonlítanak, azokra, akik Sztálinvárost építik és akiket Sztálinváros tovább formál? Azt, hogy a harcot a boldogságért csak Magyarországon vívják? Nem, egyáltalán nem. Akkor hát mit gondoljunk a regényíróról, a költőről, a festőről, aki a régi társadalmi keretek csökevényeibe kapaszkodva a letűnt témák ihletét és sugallatát akarja megőrizni, holott azok már nem ihletnek és nem sugallnak? És mit gondoljunk róluk, ha ezek az anyámasszony katonái, ezek a birtokon belüliek, ezek a trehányok, ezek a vaskalapos akadémikusok elátkozzák azokat, akik “politizálják” a művészetet és az irodalmat? A pusztaságból kiemelkedő város, az nekik “politika”?
Sajnos, Vercors, meg kell vallanom Önnek, még akkor is, ha gúnyolódására adok alkalmat: igenis, láttam őket. Láttam a nőt, aki hátat fordítva a csodálatos építkezéseknek, a hatalmas vasvázaknak, Európa legnagyobb emelődarujának, a magaskemencéknek, nyugodtan egy utcát festett, amely csak annyira volt napsütötte, mint a többi – és láttam a férfit, aki talán az egyetlen olyan ponton ütötte fel festőállványát, ahonnan még olyannak lehetett látni a Dunát, mint amilyen Dunapentele idejében volt, azaz, ahol nyoma sem volt emberi életnek. Képeik egészen jóknak ígérkeztek, nem valamilyen elcsépelt giccsről volt szó, hanem inkább olyan izmusgyanús festményekről, szóval egészen tűrhető, átlagos képekről. Én csak dörmögtem magamban. Igazán nincs értelme, hogy ezen a nagyszerű helyen éljenek, ha egyszer… Egy pillanatig sem kívántam, elhiheti, hogy karóba húzzák ezeket a művészeket vagy megtiltsák nekik, hogy úgy fessenek, mint nagyszüleik. (Különben hiába is kívántam volna: “A Duna Sztálinvárosnál”, ez a szép kép, amelyen a Dunát ugyan láthatjuk, de Sztálinvárost már nem, csinos sikert aratott a Párizsi Népi Tárlaton, ahol 1954-ben kiállították mintegy negyven magyar festő, egyébként nagyon vegyes, művét.) Csak éppen azt gondoltam magamban, hogy bizony, a régi világ nagyon nehezen hal el az új világ szívében. Mint ahogy az új is nehezen született csak meg a régi szívében.
Azért azt mégis fenntartom, hogy ennek a két festőnek nem volt igaza. Azt is hadd mondjam még el, kedves barátom, hogy mielőtt elindultunk volna Budapestről Sztálinvárosba, építészekkel is beszélgettünk (mellesleg megjegyezve: az építészek annyi időt szentelnek az esztétikai vitáknak, hogy nem is tudom, mikor építik azt a sok új épületet!). Nagyon kértek, hasonlítsuk össze az új város régebbi épületeit az újabbakkal, és hozzá tették: “Sztálinváros komoly esztétikai problémát vet föl.”
Hát nem mondom, lehet. Ami azonban az én szememben ezerszer fontosabbnak látszik, az az, hogy ezt az esztétikai problémát Sztálinváros meg is oldja.

A. W.

Dunaujvaros