Májusi mozaik

Reggel 8 óra… A sarkon egy nagyon csinos lány és egy nyalka ifjú álldogál. Vitatkoznak.
– Gyere te mivelünk – mondja a lány.
– Nem lehet. Nekem a gyárral kell mennem – kardoskodik a fiú.
Illik, nem illik, megálltam hallgatózni, mert kíváncsi vagyok, hogy ki győz.
A vita persze tovább folyik. Mindkettő érvel és most már mindkettő köti az ebet a karóhoz. Végül egy kicsit durcásan elválnak. A fiú megindul a víztorony felé, a lány az ellenkező irányba talpal. Tíz méterről mindkettő visszanéz, de elkapják fejüket. Íme, az öntudat legyőzte a szerelmet…
Azaz…
A menetben egyszerre feltűnik a fiú szálas alakja. Egyik kezében tábla, a másikban egy kéz. Egy női kéz, melynek tulajdonosában felismerem a reggeli kislányt.
Nem tudom, kinek lett igaza, lényeg, hogy együtt mentek.
És a mérleg: egyik üzem szegényebb, a másik üzem gazdagabb lett egy fővel. Tehát népgazdasági szinten nem lehet veszteségről beszélni…

A felvonulás legharciasabb részvevői a fényképészek voltak. Egy-egy szebb részletnél közelharcot kellett vívni egy talpalatnyi helyért. Sokszor egyes sportszerűtlen fotósok megengedhetetlen módon ugrottak a másik elé. Ilyenkor a károsult lefényképezhette rámenősebb kollégája hátát, ami nem éppen május elsejei fotótéma.
Hiába, sok az amatőr fényképész. És ha az életszínvonal ilyen tempóban emelkedik, eljön az idő, amikor több lesz a fényképész, mint a felvonuló. Sőt. Lelki szemeimmel már látom azt a május elsejét, amikor 10 ember felvonul és 20.000 fényképezi.

A Sztálin úti lakástulajdonosok kivételesen kellemes helyzetben voltak. Kényelmesen a lakásukból nézhették végig a színpompás felvonulást. Ahogy haladt a menet, egyre többen jelentek meg az ablakokban. Akik már elvonultak, felsiettek valamelyik Sztálin úti ismerősükhöz, hogy a hátralevő részben páholyból gyönyörködjenek. Nem vagyok az a mindenáron barátkozó természet, de jövő május 1-re feltétlenül összebarátkozom egy itteni lakástulajdonossal. És ezt már elkezdem, mert jövő tavasszal feltűnő lesz és az illető rájön, hogy csak a lakásért, illetve csak az erkélyért szeretem…

A vízművek csoportja a víztorony kicsinyített mását hozta. A terv szerint a tribün előtt felnyílt egy ajtó, mely mögül galamboknak kellett volna felröppenni. Igen ám, de a torony olyan szépen és lakályosan sikerült, hogy a galambok nyilván örültek a szép, új otthonuknak és csak hosszas nógatás után voltak hajlandók kiköltözni.
Látszott rajtuk, hogy nagyon sajnálják a dolgot.

A menet megkapóan szép színfoltja volt az az ifjú házaspár, amely egy kis kocsiban maga előtt tolta édes csöppségét. A gyerek egy ideig visított, de a tribünhöz érve elhallgatott és nagy szemeket meresztett a feje felett szálló színes léggömbökre.
És érthető, hogy nem sírt. Elvégre ez volt az ő első szabad május elsejéje.

Az egész felvonulás alatt felettünk lógott az eső lába. Az emberek fél szemükkel a baljós felhők felé kacsingattak, és azon izgultak, hogy legalább a felvonulás alatt ne induljanak meg az egek csatornái.
És jól drukkoltak. Az eső szépen és udvariasan kivárta, amíg elvonul a menet. És csak aztán kezdett esni. Előbb nem jutott vízhez a csodálkozástól. Délután aztán persze bepótolta, és kellemes, langyos májusi esővel permetezte a Vidám Park még vidámabb szórakozó közönségét.
Úgy, hogy néhányan el is áztak…

Estére aztán hűvösre fordult az idő. A városon hideg szelek rohantak végig, megtépve a fák üde zöld koronáját és a hazafelé igyekvők ballonját.
De úgy látszik, a hideg relatív, mert még én majd megfagytam, az egyik park padján egy pár üldögélt. És ahogy messziről elnéztem őket, egyáltalán nem fáztak. Sőt, a hőmérséklet középértéke meghaladta a sokévi átlagot…

Aztán lassan kiürült és elcsendesedett a város. Elsötétedtek a fényes ablakszemek. Az emberek egy kellemes, lelkesítőén szép május 1 emlékével nyugalomra tértek.
Véget ért a munka ünnepe, és az új nap virradtával újra kezdődik a munka dolgos hétköznapja…

Ősz Ferenc

Sztálinvárosi Hírlap 1960. május 3.