A személyi kultusz maradványainak fölszámolása során új városnév került Magyarország térképére. Sztálinváros helyett Dunaújváros. A hőskor kortársai azonban politikai hátsó gondolat nélkül, még sokáig sztálinvárosinak nevezik magukat.
A város átkeresztelésének időszerűségét Juhász János, a városi pártbizottság első titkára indokolta, majd a többi között a következőket mondotta:
“Több irányból beérkezett javaslatok között az alábbi nevek szerepelnek: Dunavasvár, Dunaújváros, Acélváros, Kohászváros. Javaslom a két végrehajtó bizottságnak, hogy a Dunaújváros elnevezést fogadják el.”
És tovább a jegyzőkönyv:
“Tapolczai Jenő tanácselnök előterjesztést tett arra, hogy a Sztálin út nevét Fő útra változtassa meg az együttes ülés.
Szabó Sándor javasolta, hogy az utca neve Marx Károly út legyen.
Tapolczai Jenő javaslatát módosította olymódon, hogy az út Vasmű út legyen. Az együttes ülés két szavazat ellenében Sztálinváros nevét Dunaújvárosra, a Sztálin út nevét Vasmű útra változtatta.”
1961. november 24.
Tapolczai Jenő tanácselnök tájékoztatja a tanácstagokat:
“A Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1961. november 24-én kelt és 17/1961. számú határozatával arról értesített bennünket, hogy előterjesztésünket elfogadva, kérésünknek megfelelően, városunk nevét DUNAÚJVÁROSRA változtatta.
A városnév megváltoztatása során a vitában több más név is felmerült. Ilyen pl.: Dunavasvár, Vasvárad, Acélváros, stb. Úgy érezzük azonban, hogy a mi viszonyaink között városunk neve – ami első hallásra egyeseknek még szokatlan – “Dunaújváros” méltó módon kifejezője lesz annak, ami itt, a Duna mentén, a szocializmus építésének e nagyszerű időszakában épült és épül…”
1961. november 25-én jelent meg a Magyar Közlöny 87. száma, amelyben olvasható volt a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 17/1961. számú határozata városunk nevének megváltoztatásáról.
|
A város végleges elnevezése A várost építő lakosságot – amint erről már említést tettem – többször érte megpróbáltatás. Működésem alatt a legnehezebb éveket 1953-1956 között éltük át, de erről már szóltam. Aztán lassan elcsitultak a zajok, a lakosság körében is megszűnt a létbizonytalanság, mert megegyezés született, hogy igenis szükség van a Dunai Vasműre.
Az SZKP XXII. kongresszusa után – amikor Sztálingrádot Volgográdnak nevezték el -, sor került a városi pártbizottság és a tanács együttes ülésére, amelyen javaslatot tettünk arra, hogy városunkat Dunaújvárosnak nevezzék. Az Elnöki Tanács javaslatunkat elfogadta, és 1961. november 26-tól hazánk első szocialista városa a Dunaújváros nevet viseli. A név méltó kifejezője mindannak, ami itt, a Duna partján népünk erejéből és a Szovjetunió támogatásával történt. Ezt méltatta a “Város a Duna partján” című cikkében a Dunaújvárosi Hírlap 1961. november 28-i száma is. Így végérvényesen nyugvópontra jutott ez a sokat vitatott téma is. |
Dunaújvárosi Hírlap – 1961. november 28.
Város a Duna partján
Ezekben a napokban valamennyien először írjuk le városunk új nevét: Dunaújváros. S e szó kimondása, leírása gondolatokat ébreszt valamennyiünkben, akiknek szívhez az évek során hozzánőtt ez a város. De hogy nőtt hozzá? Úgy, mint hazánk első szocialista városa, mint népünk nagyszerű alkotó erejének fényes bizonyítéka, mint a munkásnemzetköziség vasba és betonba öntött szimbóluma. Ez volt és ez marad a tartalma a mi városunknak, ezért vagyunk büszkék, hogy e város lakói lehetünk.
Igen, ez volt a tartalma a városnak, amiből semmit nem vett és semmit nem vesz el az a tény, ha neve megváltozik. A régi név formai kifejezője volt egy korszaknak, amiben a város alapkövét lehelyezték, s amelyben milliók és milliók munkájának eredményét egyetlen ember nevével fémjelezték. A munkásmozgalom azóta gyökeresen szakított a személyi kultusszal, sikeresen felszámolta maradványait is, s harcol azért, hogy a személyi kultusz visszatérése elé áthághatatlan akadályokat állítson. Így került sor a város nevének megváltoztatására is, amelyet a Népköztársaság Elnöki Tanácsa jóváhagyott.
Mit is jelent mai körülményeink között a városnév megváltoztatása? Jelent ez tartalmi változást? Nyugodtan kijelenthetjük, tartalmi változásról szó sincs. Dunaújváros a szocialista nehézipar fellegvára marad, változatlanul népünk nagyszerű alkotó erejét, a szovjet és magyar nép örök, megbonthatatlan barátságát hirdeti. Más ez a névváltozás, mint az 1956-os, amire valamennyien jól emlékezünk. Vajon akkor, az ellenforradalmat közvetlen megelőző időszakban is a város nevéről volt szó? Nem. Emlékezünk jól, hogy akkor a nép ellenségei s a velük szövetkezett revizionista erők a város létét vitatták, úgy tették fel a kérdést, hogy szükség van-e egyáltalán erre a városra. Nekik nem a név ellen, hanem a szocialista iparosítás, a Dunai Vasmű ellen volt kifogásuk s harcoltak volna ellene akkor is, ha ez a város nem Sztálin nevét viseli.
S erről nem szabad megfeledkezni.
S nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy magát a névváltoztatást is milyen körülmények között bonyolították le. Az ellenforradalmi csőcselék, Sztálin nevével együtt szétzúzta a vörös csillagokat is. S ma már nem kell megmagyarázni, hogy ez a csőcselék nem a személyi kultusszal akart szakítani, hanem a népi demokratikus rendszer alapjait támadta meg, a szocializmus ellen folytatott irtóhadjáratot, ezrek és ezrek becsületes munkájára, életművére emelt kezet, közben váltig azt hangoztatta, – különösen az ellenforradalom első napjaiban -, hogy a hibák ellen harcol. Aki nálunk a hibák ellen harcolni akar, az ezernyi módot talál erre, de semmiképpen sem úgy, hogy a szocializmus pilléreit – a pártot, a helyi államhatalmi szerveket, a szocialista ipar eredményeit – akarja lerombolni. Egyesek, kik az ellenforradalom leverése után partunk és kormányunk humánus politikája következtében itt maradtak a városban, most talán fellélegeznek, hogy lám csak “bennünket igazol az idő”. Az ilyen elemeket az indokolatlan önámításból ki kell józanítani. Az idő azokat igazolta, akik alkotó munkájukkal járultak hozzá a város felvirágzásához, akik sárban ás fagyban embertelenül nehéz körülmények között is felépítették ezt a várost, mert bíztak a párt igazában, bíztak népünk kifogyhatatlan erőiben, s bíztak a szocialista rendszer népeinek széttéphetetlen, testvéri segítségében. Az idő őket igazolta. Mert népünk milliói ma büszkén tekintenek erre a Duna-parti városra, ahol a szocialista rendszer ereje, s a dolgozó milliók áldozatkészsége virágzó várost teremtett a hajdani szántóföldek helyén. Az idő őket igazolta, akik bíztak abban, hogy a Szovjetunió nem zárkózik el az önzetlen segítségtől, hogy nőjjön, virágozzon, fejlődjön ez a város, és ontsa népünknek a szocializmus kifogyhatatlan gazdagságát. Az idő őket igazolta, akik tudták, hogy a pártnak lesz ereje felszámolni a hibákat, gyökeresen szakítani minden olyan hatással, amely idegen a szocializmus építőinek érdekeitől.
A szocializmus ellenségei, nyilván, nem mondanak le arról, hogy tanácsokat adjanak nekünk. A sztálini személyi kultusz maradványainak felszámolásából valamiféle politikai pikantériát igyekeznek koholni, eltéríteni a dolgozók figyelmét az előttünk álló feladatokról, jövőnk nagyszerű távlatairól. Még attól sem riadnak vissza, hogy – bár annak idején ádáz ellenségei voltak a “Sztálin nevével épülő” szocialista világnak, – most Sztálin védelmezőinek mezében lépjenek fel. Ezzel igyekeznek megtéveszteni azokat a becsületes dolgozókat, akiknek a mozgalomba való bekapcsolódása egybeesik a sztálini személyi kultusz időszakával, akik ebben a korszakban váltak a szocializmus tudatos építőivé. Mi ezzel a céljuk? Nyilván az, hogy megakadályozzák egy hiba kijavítását és felszámolását, egy olyan hibáét, melyből éppen ők, mint a szocialista rendszer ádáz ellenségei bizony élég sokat profitáltak, ők már csak tudják, hogy ha gyökeresen szakítunk a hibákkal, ha felszámoljuk azokat, s ha visszatérésük elé áthághatatlan akadályokat gördítünk, ezzel elsősorban rájuk mérünk döntő csapást, ezzel nem szegényebb, hanem gazdagabb lesz pártszervezeteink, állami és társadalmi szerveink, élete, mert érvényesülnek azok a lenini normák, amiket éppen a személyi kultusz virágzása sorvasztott el. Ők jól tudják, hogy a hibákkal való gyökeres szakítás tartalékaink feltárásához, a dolgozók alkotó kedvének növeléséhez, újabb sikerekhez – tehát végső soron a szocializmus erőinek hallatlan arányú megnövekedéséhez vezet. S érthető, hogy ezzel nem járunk kedvükben.
A város becsületén továbbra is féltő gonddal őrködünk valamennyien, akik számára ez a város nem csak szimbólum, hanem munkahely is, otthon is. Szívesen tekintünk előre, mert mi itt, ebben a városban, ahová őrhelyünket kijelölte az élet, igaz szívvel és mélységes felelősségérzettel fogjuk egyengetni népünknek a kommunizmusba vezető útját. Ezt az elhatározásunkat soha semmi meg nem változtatja. Ezzel köszöntünk téged, Dunaújváros, népek büszkesége, népünk büszkesége, amikor először leírjuk új neved.
Mérei Sándor – ÉPÍTŐK ÚTI FÁK
Ősz van megint… és köd szitál,
Építők úti fák.
Az idő percig meg nem áll,
év évre jön és tovaszáll,
akár az ifjúság.
Régóta élek köztetek,
Bizony már nagyra nőttetek,
Építők úti fák.
Ó mennyi mindent láttatok,
Építők úti fák.
Bár tízéves sem múltatok,
gazdag tanú a múltatok,
fényes csodás világ:
sok harcos év és sok öröm,
ezt nektek is megköszönöm, Építők úti fák.
Fejlődjetek szépen tovább,
Építők úti fák.
Tavasz lesz újra, s minden ág
kibontja fényes zászlaját, akár az ifjúság.
És én is mint egy kisdiák,
felnézek rátok – ifjú fák:
Építők úti fák.
(1960.)
