Pásztor Bertalan: A bemutatkozás sikerült

Azóta, hogy először léptem a pentelei fennsíkra, eltelt néhány ezer nap. Nyolcezer-ötszáznál több vagy kevesebb? Nem tudom. Ennyi idő alatt százezernyi kép került az emlékezet raktárába. Mi jelenik meg az emlékezet képernyőjén, ha felidézem az első nap eseményeit? Forró nyári nap… döcögő vonat… osztálytársak, barátok. Pihenni jöttünk, az érettségi vizsgák izgalmait akartuk kipihenni. 1951 nyarán.
Hogy vártak-e bennünket az állomáson, arra nem emlékszem. Azt viszont határozottan állíthatom, rettenetesen megéheztünk. Miután gyötrő érzésünket zenei nyelven is kifejeztük (“Éhes a banda, korog a gyomra…”), Egresi Lajos, iskolánk volt DISZ-titkára elindult étteremkereső útjára, de nem talált sem utat, sem éttermet. Ennivalót viszont talált. Valamilyen barakk előtt osztották a hideg vacsorát — ingyen. Valószínű, hogy akkor és itt nem ismerték a nyereségrészesedést, mert a vacsora még annak is elég volt, aki a kollégiumban kétszer állt sorba repetáért.
Vacsora után a szálláshelyünkre baktattunk; vagy a déli barakktáborban, vagy a Radarban helyeztek el bennünket. Este séta és “városnézés” következett. Mivel egyenes utat nemigen találtunk, eredeti programunkat bukdácsolásra változtattuk. Másnap nagy izgalommal vártuk a reggelit, bőséges adagot kaptunk megint. No, fiúk – mondogattuk egymásnak -, ezért dolgozni kell. Az első csalódás akkor ért, amikor két-három furik, négy-öt ásó és lapát jutott a huszonnyolc-harminc főnyi csapatnak. Ideiglenesen kinevezett idegenvezetőnkkel együtt déli irányba baktattunk, s valahol a gyár és a Duna között leültünk a löszpart fái alá. Itt ért a legnagyobb csalódás: egész délelőtt csak ültünk, vicceket meséltünk, s vártuk a feladatot. Hiába. Azt hiszem, mi voltunk az első munka nélkül tengődő csoport ezen a vidéken.
Mit tehettünk. Mélyen átéltük a munkanélküliek sorsát, és itt hagytuk az épülő várost.

Második találkozásomra akkor került sor, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetem DISZ Bizottsága vasárnapi munkára szervezte a bölcsészeket. Örömmel jöttünk. Párttitkárunkat, Czine Mihályt kineveztük nótafának. Egész úton mozgalmi indulókat és népdalokat énekeltünk. Ezen a napon már nem ért csalódás. Dolgoztunk reggeltől estig a gyár építésén; hordtuk a téglát, raktuk a betonvasakat. Munkavégeztével összeszámláltuk a tenyereinken keletkezett hólyagokat, és fáradtan, mégis vidám hangulatban utaztunk vissza Budapestre.
A harmadik találkozás után itt maradtam végleg. Ennek már hosszabb története van. Az ellenforradalom idején Adonyban dolgoztam, ott értesültem arról, hogy az egyik magyar szakos tanár disszidált, az akkor még névtelen gimnáziumból. Eljöttem a gimnáziumba, ismerős arcok fogadtak, de amikor a megüresedett tanári állásra terelődött a szó, s elmondtam letelepedési szándékomat, hűvössé vált a beszélgetés. Hogy miért, nem tudom, ma sem firtatom. Ennek ellenére decemberben megkaptam a kinevezésem. Cserti Jenővel, kedves barátommal indultam el a városba – haza. Motorral jöttünk, sűrű köd borította a tájat, csak “lépésben” haladhattunk. Az iskola egykori igazgatóját nem találtuk a gimnáziumban, a lakásán kerestük fel. Éva néni Salgó Dezsőné udvariasan fogadott, de amikor elmondtam jövetelünk célját, lobbot vetett a szeme; szidta a megyét, amiért az ő megkérdezése nélkül kineveztek. Akkor még nem sejtette, hogy a házasságkötésem boldog pillanatában ő fog tanúskodni.
1957. január 8-án álltam munkába. Az első két napon órákat kellett volna látogatnom, de csak egy irodalomórára engedett be a nálam valamivel idősebb szaktanár. Örökké emlékezetes marad számomra az első találkozás a harmadikos lányokkal. Hogy miért, miért nem, kollégám akkor mutatott be az osztálynak, amikor már leültem az utolsó padba. Minden lány hátrafordult, néztek, vizsgáltak, végigmértek, s én, hogy zavarom leplezzem, mosolyogtam.
Titokban én is bemutatkoztam az egyik lánynak. Gidai Erzsébet ült előttem, egyszercsak váratlanul hátrafordult, s megkérdezte: – Tanár úr, egybe kell-e írni a társadalombírálatot? Bólintottam, gondolkodás nélkül. Otthon azért megnéztem a szabályzatot. Felsóhajtottam: a bemutatkozás sikerült.

Az igazi próbatétel akkor kezdődött, amikor a katedrára léptem. Arany János életéről tartottam az első irodalomórát. Hogy milyen sikerrel, nem tudom. Arra emlékszem, hogy figyelt minden tanuló. Akkor is figyeltek, amikor Toldiról beszéltem, de nem értettek belőle semmit. Ezt az osztályfőnöküknek mondták el. Valami igazságot kifejezett ez a panasz, mert pályakezdésemkor mindössze három osztályban tanítottam irodalmat, ma hatban, egy osztályban pedig világnézetet. Akkor rengeteg szabad időm volt, s egy-egy órára elolvashattam a városban fellelhető szakirodalmat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kezdetben nem ismertem eléggé a diákok felkészültségét, esztétikai műveltségét. Akkor még nem, ma már tudom, hogy a színvonal és megértés összeegyeztetése örök téma, örök feladat.

Ennél valamivel nehezebb “feladat” várt még rám: a nősülés. Két öltöny ruha, egy lódenkabát, egy lábos – fedő nélkül -, egy kanál és egy villa. Ez volt a vagyonom. Mivel elmerültem a tanári munkában, nem sok idő jutott az udvarlásra. Ezt sem használhattam ki, mert a közvélemény szerint a pedagógus csak akkor vethet szemet egy lányra, ha feleségül veszi.
Mivel a következő tanévben levelező tagozaton is tanítottam, udvarlás nélkül megismerhettem az osztályba járó lányokat. Talán mondanom sem kell, hogy elsődleges szempont volt a helyesírás, szeresse az irodalmat, a zenét. A negyedévi beszámolón kiderült, hogy van ilyen. Neve: Szatmári Erzsébet. Félévkor – négyszemközt -, a beszámoló végén kifejeztem korrepetálási szándékomat, de ő visszautasította. Bántott a dolog. Kétségbe estem, hogy agglegény maradok. Év végén azonban szerepet cseréltünk. Ő hívott meg – a KISZ-vezetőség nevében -, hogy tartsak valamilyen előadást a vasműs fiatalok számára. A meghívást elfogadtam, és a részletek megbeszélése végett még aznap este találkoztunk a Béke földszinti presszójában. Délkeleti sarok, két lépcsőfokkal magasabban a fakerítés mögött. Itt beszélgettünk, hogy miről, nem tudom, de arra emlékszem, hogy az előadásról szó sem esett. Később műemlékké nyilvánítottuk ezt a sarkot, és megfogadtuk, hogy megismerkedésünk minden évfordulóján ott fogunk feketézni. Lebontották a farácsot, átalakították a presszót. Eltüntették azt a padot is, amely az esti csendben végighallgatta a házasságkötéssel kapcsolatos elképzeléseinket. Fényképet csináltunk egymásról a romantikus Dunaparton, ma csak a Dunára lehet ráismerni. Eltűntek a szerelmi emlékek, de házasságunk megmaradt.
Azon az estén megfeledkeztem a KISZ munkáról, de ez pusztán a véletlenen múlt, hiszen házasságkötésünk után még sokáig dolgoztam a városi KlSZ bizottságon. Az oktatás szervezése Esztergomi Imre feladata volt, az elvi irányítás az enyém. Takács Imre vezette a végrehajtó bizottsági üléseket. A hosszú-hosszú ülések szünetében berohantunk a játékterembe, s elkezdtünk focizni. Felejthetetlen csatákat vívtunk a rozoga asztalon. Játékos kedvű társaim remekül értettek a taktikához, a labdakezeléshez, kitűnően ismerték a góllövés technikáját. Engem csak a védelemben tudtak alkalmazni, ott sem sok sikerrel.

Találkoztam Benjámin Lászlóval, Váci Mihállyal, Köpeczi Bélával; fogadtuk Tersánszky Józsi Jenőt; vendégül láttuk Mocsár Gábort, Andor Évát s a költő Takács Imrét. Jó lenne visszaidézni Váci meleg szavait, Tersánszky humorát, Mocsár vitatkozó kedvét, most mégsem rájuk emlékezem a legszívesebben. Arról írok, akihez baráti szálak fűztek: Barsi Dénesről. A Bartók Béla Művelődési Házban találkoztam vele először. Utána gyakran meglátogattam otthonában is. Mindig szívesen fogadtak, és mindig megcsodáltam Dénes bátyám egyszerűségét, végtelen türelmét, meleg emberségét. Ma már csak dedikált regényei őrzik e rövid barátság emlékét.
Amikor megtudtam, hogy Solohov városunkba látogat, elhatároztam, hogy kezet fogok vele. Elhatározni könnyű akármit, megvalósítani már sokkal nehezebb. Első számú akadály: nem hívtak meg a fogadására, a második: Solohov látogatásakor párttaggyűlésre kellett volna mennem. Eddig egyetlenegy taggyűlésről sem hiányoztam igazolatlanul. Mit mondanak, ha nem megyek el? Ferde szem… bírálat… alapos fejmosás… fegyelmi… ? Mindent vállaltam Solohovért. A taggyűlés időpontjában a Ságvári iskola előtt várakoztam. Késtek. Kerékpárra ültem, hazakarikáztam az Emberi sorsért. Dedikáltatni akartam. Nemrégen rendeztem át a könyveket, s nem találtam sehol a világhírű regényt. Kezembe akadt a Csendes Don, amelyet régebben vettem egy antikváriumban. Szürke, kopott, elnyűtt borítólap, megsárgult lapok… mindegy, ha nincs más, elviszem ezt.
Fogadás az iskola bejárata előtt. Úttörők színes koszorúja vette körül a vendégeket. Az iskola megtekintése után az író dedikált. Először két úttörő tette elé a vadonatúj könyvet, Solohov föl sem nézett, úgy írta rá a nevét. Aztán én következtem. Amikor megpillantotta agyonolvasott könyvem, felnézett rám. Felnézett rám ez a nagy író, s én a pásztorok királyának éreztem magam. Ráírta a nevét.
Ma sem értem, miért lepődött meg annyira, miért nem akarta elhinni, hogy ez az ő könyve, hiszen a ronggyá olvasott könyv a legnagyobb elismerés – a Nobel- díj után.

Megjelent: Tavasz ’75 – Találkozás a várossal 1975

Eredeti megjelenése: 2014. július 26. – szig-dujv.hu

Dunaujvaros