Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 3.

Harmadik lehetőség nem lesz?

Az ötlet: jegelve

“Akkor kezdte el az egyesület vezetősége komolyan venni az álmodozást, amikor az ÁISH és a Jégsportszövetség tízmilliós pályázatot hirdetett azzal a szándékkal, hogy hazánk első vidéki fedett jégpályájával majd a nemzetközi szintű jégsport alapjait teremtheti meg.”

“Velünk közölték, hogy Fehérváré a pénz. Aztán a megbeszélés végén mondta meg dr. Sárközi Tamás, a Jégsportszövetség társadalmi elnöke, hogy felhívták telefonon a vasmű vezérigazgatóját, aki nem támogatta terveinket.”

“Ám a jelenlegi körülmények között a vállalat nem tudta volna vállalni a megnövekedett költségeket. Úgy gondoltam, hogy ha a város vállalatai is hozzájárulnak az ÁISH pályadíjához, ha összejön így harmincöt millió, akkor a többit állja a vállalatunk.”

– Nemsokára lesz fedett jégpályánk – mondogatta a gyerekeknek Kercsó Árpád, a Dunaújvárosi Kohász jégkorongozóinak edzője. A gyerekek hitetlenkedve hallgatták.
– Azt mi már nem a jégen érjük meg – jegyezte meg egyikük lemondóan. Lehet, hogy neki lesz igaza?
A pálya befedésének a terve ugyanis már két éve napirenden van. Akkor kezdte el az egyesület vezetősége komolyan venni az álmodozást, amikor az ÁISH és a Jégsportszövetség tízmilliós pályázatot hirdetett, azzal a szándékkal, hogy hazánk első vidéki jégpályájával majd a nemzetközi szintű jégsport alapjait teremtheti meg. A pénz megvolt, tárgyaltak is rendre. Aztán most nyáron Székesfehérvár kapta meg az időközbeni már tizennyolc millióra feltornázott támogatást.
Antal Imre, a Kohász létesítményvezetője így összegzi a történteket.
– A szövetség elsősorban a vasmű támogatására számított. A megbeszélések után elkezdtünk terveket készíttetni. Voltak száznegyven milliós elképzelések, de jóval olcsóbbak is. Végül úgy határoztunk, hogy legfontosabb az, hogy meglegyen a fedél. Egy húszmillió forintos terv mellett kötöttünk ki, amely szerint acélszerkezetre egy graboplaszt műanyag fedél került volna. Egyszerű megoldás, de nyugaton is bevált. Tőlünk északabbra, gondolok például Csehszlovákiára még csűrökben is játszanak. Az biztos, hogy pulóverben kellett volna a lelátókon ülni. De itt nem ez a leglényegesebb.
Kereső Árpád a Népsport egyik szeptemberi számát veszi a kezébe:
– Itt van, ebben leírják, Rákoskeresztúron is befedik a pályát. Saját erőből, pályadíj nélkül, bankkölcsönből.
Idéz a cikkből:
“Három és fél év alatt megtérül a befektetés. A cél: bebizonyítani, hogy a jégsport nem veszteséges. Az érdeklődés már most nagy. A palánk hirdetési felületének fele már gazdára talált, az edzőtáborozási lehetőség iránt kérdezősködnek az NSZK-beli és svéd együttesek”.
– És nem utolsósorban – folytatja az edző – közönség is lesz. A műkorcsolya, a jégkorong, a gyorskorcsolya népszerűsége változatlan. És nálunk is lennének edzőpartnerek és vendégegyüttesek külföldről is. És itt van ez a csapat, a bajnok gyerekek.

Kicsikből lesznek a nagyok

Szerénytelenség nélkül mondhatom, lehetőségük van arra, hogy a nemzetközi mezőnyben számon tartsák őket. Nekik is kellene a fedett pálya. Nemcsak a nyári néhány hetes edzőtáborozás.
Antal Imre elmesélte, hogy Regőczi Krisztina is járt itt, kanadai jégtáncospárost ígért, ők tanították volna a tehetséges dunaújvárosi gyerekeket. Elképzelésekben, ötletekben nem volt hiány. Aztán mégsem…
– Tudom, mi is hibáztunk – mondja Antal Imre. – Húztuk-halogattuk, fontolgattuk a dolgot. Előbb akartunk mindennek a végére járni, és csak aztán belevágni. A pénz ugyan mindvégig megvolt, de a jelentkezők közben szaporodtak rá. Persze, reménykedtünk, azt mondták a szövetségben, hogy mi vagyunk az esélyesek. A pálya tulajdonosa, a Dunai Vasmű sem ellenezte a munkálatokat, ígért pénzt a városi tanács is. Végül is tizennyolc millióba egyeztünk meg az ÁISH-val és a szövetséggel, így megírtuk a pályázatot.
– Akkor még nem tudtuk, hogy a vezérigazgató hallani sem akar a graboplasztos megoldásról, ellenzi ezt. Ez csak a pályázatok elbírálásakor derült ki. Velünk meg közölték, hogy Fehérváré a pénz. Aztán a megbeszélés végén mondta meg dr. Sárközi Tamás, a Jégsportszövetség társadalmi elnöke, hogy felhívták telefonon a vasmű vezérigazgatóját, aki nem támogatja terveinket. Letaglózva jöttünk haza.

A vasműn nem múlik… “Szeretném, ha sportolóink ragaszkodnának a klubhoz”   Egyre nehezebb feltételek között kell talpon maradnia a magyar sportnak. S ha látványos fejlődésre nem is számíthatunk, egyesületeink nagy többsége igyekszik legalább az elmúlt évi szintet megtartani. A gond természetesen a pénz hiánya. A támogatások csökkenése nem egy nagy egyesületnél jelentett kényszerű visszalépést. Patinás klubok szüntették meg szakosztályaikat, búcsúztak el sportolóktól, munkatársaktól. Nem kivétel ez alól a Dunaújvárosi Kohász sem.  A Dunaferr és a sport Szabó József elnöktől az egyesület ez évi tervezett működéséről érdeklődtünk. – A tavalyi döntés alapján tíz és fél szakosztályt tartottunk meg. Lemondtunk az atlétikáról, s csonka lett a jégkorongszakosztály, mert megszüntettük a felnőttcsapatot. Erre a sorsra jut március 1-jétől a műkorcsolyázás is. Mint köztudomású, az úszószakosztály megmenekült. Ebben az évben is tovább kell csökkenteni a költségeket. Tudomásul kell venni, minden sportvezetőnek és sportolónak, hogy a vasmű joggal várja el: saját egyesülete hasznot is hozzon, mint a gyár reklámhordozója. Ez pedig úgy érhető el, hogy versenyzőink kijutnak a nemzetközi porondra, vagy legalábbis a magyar élmezőnyhöz tartoznak. – A sportvezetők hivatali létszámát nem csökkentik? – Eddig sem foglalkoztattunk feleslegesen senkit. A 24 fős apparátus így is alig tudja a felduzzadt adminisztrációs tevékenységet elvégezni. A munka rovására menne a létszám csökkentése. – Milyen sportágaknál szorít a cipő? – Az egyéni sportágaknál a nincs gond. Nehéz a helyzet csapatoknál. Főleg ott, ahol az utánpótlás-nevelés problematikus. Gyors szemléletváltásra van szükség. Négy-öt éven belül el kell érjük, hogy ütőképes, saját nevelésű fiatal csapatok jelentsék az igazi erősítést. Csak egy-két sportolót szabad megfontoltan, meghatározott feladatra igazolni. Ehhez még akkor is tartjuk magunkat, ha például kiesik a csapat az élvonalból. – A szemléletváltásra az edzői gárdánál is szükség lesz? – Természetesen. Nem lehet tizedrangú kérdés a gyerekekkel foglalkozó szakemberek megbecsülése. A férfi-kézilabda-szakosztályhoz most olyan jó szakembereket sikerült megnyernünk, akik eddig nem jöttek a Kohászhoz. Akik a fiatalokkal foglalkoznak, azokat tisztességesen megfizetjük. – Ismét a pénznél vagyunk. Vannak-e tehát anyagi gondjai a Kohásznak? – A vasmű elfogadta a sport költségvetését is. 75 millió forint összesen a támogatás. Ez több mint a tavalyi, de épp arra elég, hogy szinten maradhassunk. Köztudomású, hogy a működési feltételek az árak emelkedése miatt egyre nehezebbek. De a ’88-as reálértéket megőrizzük, és ez nem kevés. – Csak a bázisvállalat segítségére számíthatnak? – Vállalkozni is fogunk. A sportturizmus fejlesztésén gondolkodunk. Szállodát, edzőtermet, a sportcsarnokot is kiadjuk csoportoknak. Működik az új sportéttermünk, amelynek kiváló konyhája van… A belépőjegyek összege nem elég. A Baráti Kör bevételi forrása is megcsappant. Támogatásukra ezután is szükség lesz, de kevesebb a szponzor, kevesebb a tagdíjból származó összeg. Hangsúlyozom: jelenleg nem szándékozunk anyagi okokból újabb szakosztályokat megszüntetni, de ennek veszélye fennáll. – Az egyesület elnöke mivel lenne elégedett ebben az évben? – Először is nagyon szeretném, ha sportolóink valóban ragaszkodnának a klubhoz. Érzelmek nélkül versenyezni, játszani nem lehet. Jó lenne, ha a Dunaújvárosi Kohász hosszú távon is az első tíz egyesület között maradna. És hát… nagyon örülnék ha labdarúgóink nem esnének ki az NB I-ből. – Lát erre még reményt? – Mindent elkövetünk, hogy bentmaradjunk. Huszonnyolc játékos dolgozik Gyopároson. Sok fiatalt próbálunk ki. Számítunk a leszerelőkre, Ruppertra, Lengyelre. László meggyógyult, Kerepeczky ügye pedig remélhetően gyorsan elintéződik. Az egészséges rivalizálásban bízom. – Hogy ne vádolják az elnököt elfogultsággal, nyilatkozzon a többi sportágról is! – Férfi kézilabdázóink már nem reménykedhetnek a bentmaradásban. Bár ha a Fradi megszünteti csapatát, talán még van számukra egy lehetőség. Úszóink évek óta a nemzetközi szint közelében toporognak, és mindig lemaradnak egy hajszállal. Öröm a birkózásnál, hogy három nemzetközi minősítésű versenyzőjük is van. Kár, hogy női kézilabdázóink nem jutottak az első hat közé, most a rájátszásban kell bizonyítaniuk. Supola és Pánczél személyében két válogatott tornászunk is van. Nagy siker fiatal röplabdázóink bronzérme az országos ifjúsági bajnokságban. Ideje lenne, hogy kajakozóink, kenusaink is bekerüljenek magyar élmezőnybe. És továbbra is reményteljes a kis jégkorongozóink szereplése. Tehát van feladat bőven. – Létesítményfejlesztés, pályák felújítása…? – Látványos beruházást ebben az évben nem tervezünk. Foglalkozunk a jégpálya befedésével, s ehhez valószínűleg központi támogatást is kapunk. A jelenlegi létesítményeink karbantartása, üzemeltetése mellett pedig a tömegsporttelepen egy pályát füvesítünk, s az Építők sporttelepét is felújítjuk. Jankó Árpád Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap, 1989. január 20.

Dr. Szabó Ferenc, a Dunai Vasmű vezérigazgatója valóban nem értett egyet a graboplasztos befedéssel:
– Az én elképzelésem szerint, ha már fedünk, akkor az legyen megfelelő színvonalú. Adjon rangot a városnak és a gyárnak a létesítmény. Az olcsóbb megoldásnak pedig utánanézettem a szakértőkkel. Csak egy-egy hónappal hosszabbította volna meg a műanyagfedél a szezont. Tehát nyáron nem lehetett volna semmire sem használni. Én egy ötven-hatvanmillió forintos beruházás mellett tettem le a voksom. Ez már megfelelt volna minden célnak. Ám a jelenlegi körülmények között a vállalat nem tudta volna vállalni megnövekedett költségeket. Úgy gondoltam, hogy ha a város vállalatai is hozzájárulnak az ÁISH pályadíjához, ha összejön így harmincöt millió, akkor a többit állja a vállalatunk. Azonban hiába jártam utána a dolgoknak, érdemi ajánlatokat nem kaptam. Látszólag vége a dolognak. A különböző érdekek között nem jött létre a megegyezés, a tanulság csak ennyi, valamint következmény a tény: Fehérváron befedik a jégpályát.

Szerencsére nem kell még pontot tenni az ügy végére. A Jégsportszövetség újabb támogatást, mintegy 15 millió forintot ígért erre a célra a dunaújvárosi sportegyesületnek. Most mindenki bizakodik újra. Dr. Szabó Ferenc pedig ígéri, ha valóban szó van a pénzről, akkor ismét nekikezd ahhoz, hogy további támogatókat szerezzen. Akár városon belül, akár a városhatáron kívül. A jégsportban ugyanis szerinte is nagy lehetőség van. Ám nem támogathat felelőtlenül milliókkal a dolgozói rovására egy korszerűtlen beruházást. Az lehetne csak a megoldás, ha mások is üzletet látnának abban, amiben a sportrajongók és a vezérigazgató. És különben is volt már példa összefogásra városunkban, meg kellene megint próbálni. Mert a lehetőségeket ritkán kínálják fel harmadszorra.

Fekete Györgyi

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.