Dunaújvárosi Hírlap – 1978. szeptember 1.

Régi-mai szeptemberek

Régi szeptemberekre emlékezem. A kék papír zizegésére, az új tankönyvek friss festékillatára, a pirosszegélyes “vignetta” ragasztójának kesernyés ízére, ami talán azért volt olyan kesernyés, mert azt jelentette, hogy ismét eltelt egy gondtalan gyereknyár, s a munka, a tanulás kezdetét adta hírül.
Az első szeptemberre próbálok visszaemlékezni. Nem tudok mást felidézni magamban, mint a szorongást és félelmet, amit a hatalmas, kiismerhetetlen labirintusnak tűnő iskola és a rengeteg, sosem látott gyermek látványa keltett bennem. Eszembe jut az első tanító nénim, Rita néni, majd a többi tanítók, tanárok, akik megpróbáltak valamit átadni abból a pótolhatatlan, nélkülözhetetlen kincsből, amit tudásnak neveznek. S ettől rögtön elmúlik a szorongó érzés! Kedves és kellemetlen emlékek sorjáznak elő az évek, évtizedek Pandóra-szelencéjéből, eszembe jut Miska bácsi, az örökké vidám, tréfálkozó pedellus, aki bizony – tréfa ide, tréfa oda – a csengőszíjjal teremtett rendet, ilyenkor szeptember táján, a nyári szabadságtól még mámoros nebulók között. S eszembe jut Ibi néni, első és legkedvesebb magyar tanárom, aki az anyanyelv szépségeire oktatott, s aki megszerettette – hiszem, hogy nemcsak velem – a könyvet, a betűt, az írott gondolatot. Akinek mindig volt ideje, kedve, lelkesedése, hogy a kötelező tananyagon túl valami pluszt is adjon, hogy a kötelező vers mellett a nem kötelezők szépségére is ráirányítsa a figyelmünket, s aki lelkesedéséből mindig tudott egy keveset belénk is átplántálni.
Ilyenkor, amikor a régi szeptemberekre gondolok, mindig elfog a lelkiismeretfurdalás. Vajon miért vagyunk olyan feledékenyek, hálátlanok, miért feledkezünk meg régi tanítóinkról? A nagy fogadkozások – majd jövünk! Majd írunk! – legfeljebb egy-két évig tartanak. Aztán ritkulnak a levelek, ritkulnak a látogatások. De szerencsére mindig ott van a következő a helyünkre lépő nemzedék, amelyik ugyanúgy várja a tudást, igényli a törődést. Ők jelentik a folyamatosságot, s ők töltik be azt az űrt, amit a kirepülő, hálátlan tanítványok hagynak maguk után.
S most, hogy eszembe jutott az a három évtized előtti szeptember, különös izgalom fog el újra. Talán akkor éreztem, érezhettem így, mint most. Akkor én vágtam neki, valami ismeretlennek, most a fiam megy iskolába. Már napok óta rendezgeti a holmiját ha ismerős jön, első dolga megmutatni, hogy mi mindene van, s boldog izgalommal számolgatja, hányat kell még aludni.
Kívánom neki, és a többi kis elsősnek, hogy ez az érdeklődés, ez az izgalom, sose hagyja el őket. Legyenek mindig fogékonyak a szépre, a jóra, arra, amit majd az iskolában kapnak az első tanító nénitől, s majdan a többiektől. S a tanító néniknek pedig azt kívánom, legyenek az ő tanítványaik hálásabbak mint én voltam – mi voltunk? -, hogy soha ne felejtsék el, kitől kapták azt a kincset, amit tudásnak neveznek.

D. Kiss Csaba

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.