Egy emlékmű hátteréről

Dunaújvárosi Hírlap – 2014. március 14.

Egy emlékmű hátteréről

Kardforgató önkéntesek, emigránsok, kései, de mégsem elkésett utódok életének összefonódása

Palotás József 1848-as emlékműve a pentelei kistemető mellett

Magyarországon a XX. században egyetlen emlékművet avattak, amely az 1848-49-es szabadságharcra emlékeztet. Ezt az egyetlen emlékművet Pentelén emelték. Közadakozásból.

Kettőszázharminchét kardforgató ember: erre az erőre bármelyik, Penteléhez mérhető XIX. századi magyar település büszke lehetne! Ennyi (más források szerint kettőszázhuszonnégy), tehát egy jó alaposan megerősített századnyi nemzetőrt állított ki Dunapenteleaz 1848-49. években zajlott magyar szabadságharcban.
S még a kardforgatók között olyan embert, mint Rosti Pál, aki akkor a Károlyi-huszárezredben szolgált, hogy később (a világosi fegyverletétel után) kényszerűen nyakába vegye a világot, új mesterséget, a fényképező világutazóét feltalálva, s így Pentele mindmáig legnevesebb polgárává váljék.
Jóllehet Dunapentele környéke nem vált a szabadságharc olyan legendás helyszínévé, mint akár csak a közeli Pákozd vagy Ozora, de ez mindössze a történelem forgandóságának köszönhető, s nem a penteleiek húzódozásának, amit a kétszáz fölötti fegyveres eleve cáfol – ha valaki erre gondolna.
Még egy név: az 1848-ban már idős és beteg Szórád Márton, az egyik első magyar sztrájk szervezője is jelentkezett a nemzetőrök közé. (Köszönetünk az adatközlésért a cikkünk megírásában segítő Jakóné Fekete Teréziának!) S a nemzetőrök parancsnoka egy bizonyos Jovanovics Tódor kapitány volt. Igen, egy délszláv a magyar szabadságharc nemzetőr kapitánya…

Pákozd-sukorói csata – J. Rauh litográfiája

“Csak most erőfeszítést, és mentve vagyunk”

Gondoljunk bele: olyan harcot vívott akkor a magyar nemzet (az, hogy magyar, és az, hogy nemzet, akkor még egészen mást jelentett, mint a manapság kézen-közön forgó szavak), amely harcnak egyszerre kellett évszázados kérdéseket megválaszolnia, tisztáznia, megoldania.
Függetlenség. Szabadság. Nemzetállam. Nemzetiségi szabadság. Jobbágyfelszabadítás. Földosztás. Saját nyelvi kultúra. Iskoláztatás. Állam és egyház különválasztása. Egyenlő választójog.
Ezek a kérdések nem, hogy 1848-49-ben, de még utána is évtizedekig függőben maradtak. Mire eldőltek, addigra egyrészt megcsonkult az ország, másrészt olyan esélyek úsztak el számunkra, visszahozhatatlanul, mint például a korábbi mulasztásokért nagyban felelős Kossuth emigrációjában megálmodott Dunai Népek Konföderációja.
Erről természetesen a kétszázegynéhány pentelei nemzetőr és sok más hazafi nem tehetett.
Ez rajtuk kívülálló véletlen volt.
Az viszont nem véletlen, hogy a száznegyvenegy évvel későbbi pentelei utódok (itt születettek és ide származottak – mint az elődök közül a budai Rosti volt, például), vagyis az 1989-es utódok úgy érezték, meg kell emlékezniük arról a kétszáznál több kardforgatóról. Maradandóan.
Akár: kőbe vésve.

A hazaszeretet emlékműve

Ismét nevek következnek. 1989-ből.
Horváth György, az akkori (ma is működő) Pentele Baráti Kör elnöke állt elő azzal a gondolattal, sokak, köztük Szabó János támogatásával, hogy állítsanak emléket a szabadságharc helyi harcosainak.
Ők győzték meg Palotás József szobrászművészt, hogy készítsen tervet, majd emlékművet a nép, a nemzet (még akkor is súlyosabb fogalmak…) egyik legnagyobb küzdelmére. Ők kezdeményezték azt a gyűjtést a penteleiek körében, amelynek során utcáról utcára, házról házra járták végig az egykori mezővárost, akkor már Dunaújváros Óvárosát, hogy a leszármazottak adakozzanak a műre. S adakoztak. Kisdiákok is, akár uzsonnapénzükkel…

Az emlékmű

No, hát sikertelen volt-e az a szabadságharc?!
Még az akkori városvezetés sem vonta ki magát az ügyből: a néhai Varga Lajos elnökölte városi tanács egészítette ki a gyűjtésből befolyt összeget, hogy 1990. március 15-én (az első szabad országgyűlési választás előtt) letehessék az emlékmű alapkövét, s október 6-án (a helyhatósági választás két fordulója között) felavathassák Palotás művét. Az egyetlent, ami a XX. században 1848-ra emlékezve épült.

Pekarek János