A tűzoltóság pentelei története


A Hírlap – 1995. november 04.

A tűzoltóság pentelei története

A 19. sz. első felében Magyarországon ugrásszerűen megnőtt a tűzesetek száma. Nagy tüzek egész városokat hamvasztottak el. A katasztrófák szaporodásában szerepet játszott az ipar fejlődése, háztartási vagy mezőgazdasági kisipari tevékenység. A tüzek méretében döntő volt az építkezés szerkezete, technológiája az adott városban. Zsupp és nádtetők, faszerkezetek könnyen lángba borultak. A kőházak ellenben védettebbek voltak. Szerepet játszott a tüzelés, fűtési technológia is, mely sokszor kellő elővigyázatosság hiányában tüzek előidézője lett. Még az ún. tűzfalak hiánya vagy megléte is befolyásoló tényező volt.
Az első országos érvényű tűzvédelmi rendeletet II. József bocsátotta ki 1788-ban.
Első ízben nagyon kezdetleges volt a tűzvédelem, és bizony tűz esetén nagy összevisszaság, káosz, zűrzavar is előfordult a kapkodás és riadalom miatt.
Az 1800-as évek elején már a nagyvárosokban megszervezték a tűzoltórajokat. Kiosztották a feladatokat, hogy adott esetben kinek mi a feladata.
Kezdetben a vödröt és a vízipuskát ismerték, mint kézi oltóeszközöket. De ezekbe maximum 5-6 liter víz fért, így kicsi volt a hatékonyságuk.
Kiderült, hogy más, bontó, romboló eszközökre is szükség van az égő terület leválasztására, így fejlődtek a tűzoltás eszközei, annak technikája, módszere, mikéntje. Emelkedett annak színvonala.
Falvakban is megindultak a szervezések, és már nem csak a céheknek volt kötelesség a tűzoltókat kiállítani, de nagy szerepet kaptak az önkéntes egyesülések. Bár a céhek idejéből eredendően az iparostestület, egy-egy falu iparosai voltak a tűzoltó testület tagjai.

Az 1900-as évek elejére már szervezett egységek voltak, akiket elláttak egyenruhával, kisebb-nagyobb fecskendőkkel és egyéb felszerelésekkel.
“Fél mint a tűztől” szólt a mondás. És ez valóság volt. Éjfélkor bakter járta a falut és az utcák sarkán meg-megállva kiabálta:

„Éjfélt ütött már az óra,
Térjetek hát nyugovóra,
Tűzre, vízre vigyázzatok,
Hogy kárt ne valljatok… tyukász…tyukász!!!”

Merthogy a tyúktolvajoknak is ez volt az órája. Ilyenkor a világítás nélküli falukban békésen fordult és aludt tovább a polgár nyugtázva, hogy szólt a bakter, tehát van, aki őrködik álma felett.
A község szűkös pénzügyi helyzete mellett is biztosítani kellett a felszereléseket. Pentelén is kézi fecskendő volt használatos. Előfogatosok voltak beosztva, akik szükség esetén a fecskendőt és az ezt vízzel kiszolgáló lajtkocsikat is vontatták. Mégpedig vágtában, mert a lehető leggyorsabban kellett közlekedni és segíteni. Példás igyekezettel álltak készen a tűzoltók. Tornyai József, Bartalos József, Matlag Imre és más jeles iparosemberek tűnnek fel az emlékezésben.
Nyáron bizony az egész falu nagyon éber volt. Nagyon, de nagyon vigyázták a termést. 1943-ban az amerikaiak gyújtólapokat szórtak le. Ezért a határban figyelőszolgálatot szerveztek a gazdák. A Duna-dűlőben, a mai Papírgyári úton, az egyik szántóföldön volt egy vaseke, várta a másnapi munkát. A tűző nap fényétől olyan erősen világított, hogy megtévesztette a gyújtólapot még nem látott paraszti jelzőket. Aki ezt meglátta, hírláncon riasztotta Pentelét, a sziréna visított és a falu talpra ugrott. “Tűz a Duna-dűlőben!” “Tűz a Duna-dűlőben!” “Ásót, lapátot, vödröket, vizet!!!” Százak rohantak, lovasok lajtkocsikkal, hordókkal, mindenki a Duna-dűlőbe! Aztán senki nem látott tüzet. Hála istennek, mert más szögből nem fénylett úgy az eke. Aztán mindent átvizsgáltak, meggyőződtek, hogy nincs baj és ballagott vissza a sok ember, asszony, gyerek a Ri úton tanakodva, hogy mi lehetett. (Akkor még nem voltak ufók.)
A községházánál volt a tűzoltó szertár, akadály nélküli kijárattal. A községháza kapujában egy négyméteres faoszlopon volt a kézihajtású sziréna, mely gyorsan hajtva az egész faluba elhallatszott.
A régi tűzoltóknak szép sisakjuk, ruhájuk volt. Oldalukon lógott a kis csákány. Bátran küzdöttek a veszélyekkel, ha éppen dunai árvíz pusztított, akkor is. 1948-ban aztán a háború és a károsodás miatt megritkult tűzoltóegységet újjászervezték.

 A Dunapentelei Önkéntes Tűzoltó Egyesület története

Pentelei Önkéntes Tűzoltó Egyesületként írta be nevét a térség történetébe. Parancsnoka megboldogult Fehér István, tűzmestere Perjési Károly, szakaszparancsnoka Markovics István volt. Huszonhét fős szakaszunk verte a világháborús emlékmű előtt a vigyázzmenetet, ha arra közlekedtünk.
Ugyan a lányok még a szerelemre fiatalnak tartottak, de osztályparancsnoki és korengedéllyel bizonyos gyakorlati idő után én is tagja lehettem az egységnek. Büszke és nagyon boldog voltam. Nemsokára még egyensapkát is kaptunk. A sapkát csak kötelékben használhattuk. Volt nóta, díszelgés, tiszteletadás, hangulata a néző falubeliekre is átragadt.
A parancsnokoknak irigylésre méltó szép zubbonyuk is volt. Aztán voltak a kazal- és asztagtüzek, raktár- és háztüzek és minden, amit a sors elénk lökött. Bizony sugárcső vezetőként voltak meleg helyzeteim is, mivel éppen akkor nem volt második ember mögöttem a nyomócsőnél.
Kaptunk egy nagyobb teljesítményű fecskendőt és ez is nagy öröm volt számunkra. Szinte az elismerés egyik jele volt. Sorra arattuk a járási, megyei versenyeken a jobbnál jobb helyezéseket.
Éjjel járőröztünk, sőt még ha rendőrök kérték, besegítettünk nekik is. Az önfeláldozó, kemény közös munka és felelősségtudat igazi barátokká forrasztotta össze az együttest.

Együtt nőttek a várossal…

Fekete Kálmán barátunk, aki évtizedekre kötelezte el magát a tűzoltósággal és lett a később megalakult Városi Tűzoltó Parancsnokság tagja, bizonyára – míg élt – boldogan emlékezett a “mezítlábas” őskorra.
Ma már a kevés élő között én is ezt teszem, miközben a fantasztikus fejlődésen átment mai utódoknak őszintén kívánok erőt, egészséget!

Horváth György

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros