– 35. rész –
Természetesen ezeket forgatni is kellett és ilyenkor szidtuk a macskákat, amelyek otthagyták a névjegyüket a gabonában…
A szelemeneken zsákok lógtak, használt dunyhahuzatok, lepedők társaságában, meg különféle kötelek, madzagok. A tapasztott padláson zsákokba szemes termények, dara, korpa, mindig amennyit őrlettünk, és természetesen a szükséges liszt.
Ha lefelé indultunk a padlásról akkor tűnt elő a sok használt, de még valamire “célszerű” vas-, acéltárgy, megmaradt szerszámdarabok, lábbelik elhasznált állapotban, láncok és sok nem azonosítható holmi. Ha megkérdeztem, hogy ezeknek egyszer, mégis mi lesz a sorsuk, nagybátyámtól legtöbbször ezt a választ kaptam:
– Tudod Pistikám, egyszer majd pálinkát (!) főzetünk belőlük!
Azt már akkor tudtam, hogy nehezen lesz lehetséges, de ha mégis “menne”, akkor valami rettenetes ital készülne belőle, amelyet akár méregnek is lehetne tekinteni.
Mivel a padlás egyik fele nádtetős volt és csak a másik cementcserepes, fokozottan kellett vigyázni, mert hosszú, száraz nyarakon a nád igen hamar tüzet fogott. Így aztán, ha valamit ezen a részen éppen este kellett keresni, azt biz’ reggelre halasztottuk, mert az ilyen tetőt – ha egyszer meggyulladt – tanyai, de talán még “községi” eszközökkel oltani nem lehet.
Az a körülmény, hogy szükségben a tanya népe csak magára támaszkodhat, igen fegyelmezetté tett bennünket.
De most arra kérem az olvasót, hogy tegyen egy rövid sétát kalauzolásommal, hogy megismerje nemcsak épületünket, hanem környékét is. Ez tulajdonképpen a gazdasági terület, vagy – ha éppen korszerűen szeretném magam kifejezni – tanyai ember számára: az “élettér”.
Így lépjünk be a nagykapun, amely a legtöbb esetben nyitva volt talán, még éjszakára sem csuktuk be, mert nem kellett tartani semmiféle látogatótól. Nem is emlékszem más betérőre, mint a csőszre, aki vagy bejött valamit jelenteni a földekről, vagy csak egy pohár borra, esetleg valami fontosabb hírt hozott a községházáról, de annak igazán halaszthatatlannak kellett lennie, ha már a szerencsétlent ilyen hosszú útra elszalajtották.
De volt még hetente renszeres látogatónk is. Ez – ha jól emlékszem – mindig keddi napon történt. A csendőr-járőr. Akár fújt, akár esett, süthetett a nap, vagy hullhatott a hó, ők mindig megjelentek. Rendszerint a déli órákban.
Ha nyár volt, leültek a kis asztalnál, levették csákójukat, megtörölgették benne az izlapot – volt eset mikor a fejembe is nyomták -, kértek egy pohár friss vizet, megitták és érdeklődtek, hogy nem járt-e errefelé idegen, vagy nem történt e valami különös. Érdeklődtek a munka felől, de ez már valamiféle “privát” kérdés lehetett, mert szerintem ők épp oly paraszti származékok voltak, mint mi. Látszott is a megjegyzéseiken, hogy értették a paraszti munka csínját-bínját. Aztán vállra lódították a szuronyos puskát, köszöntek és elballagtak a falu irányába. Érdekes, hogy sohasem onnan jöttek, hanem arra mentek el. Tehát: jobbról a nagy és hosszú lakóépület és egybeépült istálló, balra a nyárikonyha, előtte az asztal és közvetlenül mellette a kis körtefa. Nyaranta ez volt a család találkozóhelye, főként a vacsorák alkalmával a petróleumlámpa mellett.
Az udvar poros és fűmentes volt. A talajul szolgáló lösz igen apró, talán még a porcukornál is finomabb, púderszerű porrá vált a bejáró kocsikerekek alatt. Kedvenc játszóhelyem volt. Egy madzagra fűzött cipősdobozzal rengeteg mennyiségű anyagot szállítottam az udvar egyik végéből a másikba, majd ott kiöntve az eddig odavittet huzigáltam vissza.
Nem mondom, hogy valami értelmes és hasznos tevékenység volt, de nekem tetszett és a felügyeletemmel megbízottaknak is, mert nem volt sem ön-, sem közveszélyes tevékenység.
Kitűnően szórakoztam még a tanyaudvaron az ú. n. járószékkel. Ez egy négyzetes keret volt, amelynek két alsó szélére kerekeket szereltek, és előre kiállt egy kis rúd, ennek végén ugyancsak kerékkel. Ezzel tanult a kisgyerek járni, amikor már lépegetni tudott, lábai elbírták. Én ezt nem tologattam, mint egy kisgyerek, hanem megkíséreltem a tanya lejtős udvarán lelódulni a völgybe, ami nem volt kis teljesítmény, mert ha túl előre helyeztem a súlypontomat, akkor átbukfenceztem, ha meg hátra, akkor hanyatt estem.
Sikerült is nagyokat bukfenceznem, de ha nem látták, akkor nem volt semmi baj, ha meglátta valaki, akkor inkább szégyeltem magam ügyetlenségem miatt. Persze, ha már ment a dolog, akkor szívesen tartottam bemutatót is, csak arra nagyon kellett ügyelnem, hogy semmi szín alatt se végződjék utam a trágyadombon…
Ez sokat elvett volna produkcióm értékéből és vállalkozásom komolyságából.
Ha már ezeknél a járókáknál tartunk, meg kell említenem a lyukas széket vagy állókát. Én ugyan nem használtam, és kistestvéreim sem, de Édesanyám és nagynénéim gondolom igen. Ez egy igen tömören megfaragott keményfazsámoly volt, közepén egy lyukkal, amelybe beletették a már álló, járni kezdő kisbabát, és ebben egész nap álldogált. Ha kis lába elfáradt, akkor karjaira támaszkodhatott. A tanyudvar alkalmas volt labdázásra is. A labda – amire emlékszem – rendszerint “szőrét” vesztett teniszlabda volt. Biztos volt nekem is nagyobb gumilabdám, de erre nem emlékszem. Az udvar azért volt jó hely az ilyesmire, mert hiába voltak tágas legelők, vagy akár a szérüskert, ott olyan nagy volt a fű, hogy többet kellett keresni labdát, mint vele játszani.
Különben is a labdázáshoz legalább két ember kell! Én meg egyedül voltam míg négy-ötéves nem lettem. Az összes munkám a játék volt. A velünk élő Polák Pistának meg már akkor volt rendes feladata a libapásztorkodás, meg a disznóőrzés. Arra, hogy velem együtt az udvaron játszadozzon, még csak gondolni sem lehetett! Így aztán hamar meg is untam a ház falának rúgott labda visszaadogatását. Lám megint elkalandoztam.
Térjünk csak vissza közvetlen lakóhelyünk végigjárásához. A nagykaputól balra állt a nyárikonyha, amely önálló épület volt. Érdekes – és ez most jut eszembe -, hogy ennek is volt padlása, amelyre külső feljáró vezetett. Én erre a padlásra soha fel nem mentem. Nem mintha valami okom lett volna rá, de eszembe sem jutott. Nem különös? Ott van a nagyépület padlása, amelyet alaposan ismerek és ezt meg sem látogatom, de a külső padlásfeljáró unos-untalan az utamba esik. Biztos, hogy itt is voltak számomra érdekes (vagy érdektelen) holmik, kacatok, de nem törődtem vele. Különben is a padlásfeljáró fölötti rész a galambok lakótere volt, amely galambdúc-féle lehetett. A felnőttek nem zavarták őket, így én sem. Ezután egy ól következik. Fele a tyúkoké, fele a kacsáké. Kis kifutóval, rissz-rossz kerítéssel, de annyira elégségessel, hogy e zárt helyről el ne csatangolhassanak.
Az ól mögött egy öreg, görcsös barackfa, amely elesettsége ellenére is pompás sárgabarackot termett. Fajtáját nem ismertük, de erre nem is volt szükség. Sokat termett, ízletes volt és kész!
Ezután egy lejáró következett, míg meg nem ásták a felső kutat, addig itt jártak le a jószágok az itatáshoz, meg itt mentünk le az alsó területekre. Na nem volt valami nagy szintkülömbség, talán öt méter.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. február 1.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
