Pajtás – 1960. március 23.
 |
A párt akarta, hogy szülessen Ma tíz éve a párt szavára És átépített: havat, sarat, így épült fel a párt szavára Szász Mariann – VIII. oszt. tan., 4744 Kállai Éva-csapat |
Hogy repül az idő!
Mintha csak tegnap lett volna, hogy lányom egy hatalmas hangszerrel tért haza, s azt mondta: “Apa, én mától kezdve trombitálok.”
Trombitálsz? – gondoltam magamban hitetlenkedve, mert el sem tudtam képzelni, hogy egy kislány kezében megszólaljon a roppant réztrombita.
De megszólalt, s méghozzá hogyan! Sosem felejtem el az első skálázások izgalmát. A szomszéd lakók úgy verték a falat, hogy rengett belé a ház, s többen közülük sirvafakadtak tehetetlen mérgükben. De hiába. Gyakorolni kellett, hogy a május elsejei felvonuláson jól menjenek az indulók, s a szomszédok is büszkén mondhassák: “Ez Igen… Ezért érdemes volt szenvednünk.”
Így vonult be otthonunkba a sárga fényű öblös hangú réztrombita, s évekig ott állt a könyvszekrény mellett, a tangóharmonika és a hegedű szomszédságában. Már azt hittem, sosem válunk el, s lám egyszer mégiscsak elérkezett a búcsúzás ideje, amikor leányom azzal állt elém, hogy: “Apa, én már mától kezdve nem járok úttörőzenekari próbákra, mert kinőttem a sorból…” Egy pillanatig nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan elrepültek az évek, de aztán beletörődtem, s beláttam: ez a dolgok rendje. A gyermekcipő elkopik egyszer, a ruha szűk lesz, a pirosnyakkendős úttörő KISZ-taggá serdül fel, s a réztrombita gazdát cserél.
Leányom az idén, áprilisban, felszabadulásunk évfordulójának hónapjában tölti be tizenötödik évét. Vagyis egyidős a szabadsággal. Ez a tizenöt esztendő dús marokkal szórta számára a lehetőségeket: balett, úttörőzenekar, zongora, harmonika, s a nyári táborozások, üdülések gazdag sora váltakozott fiatal éveiben. Annyi élmény és annyi kincs, amennyiről mi – régvolt gyerekek – álmodni sem tudtunk azelőtt. Talán ezért is gondolunk olyan megindultan a levetett balettcipőkre, vagy a tovaadott réztrombitára.
Igen. Ezért búcsúzom most én is olyan meghatottan tőled, sárga fényű, öblös hangú, kedves hangszer, F-tuba!
Nehéz a válás. De azt tartja a szólásmondás, hogy minden rosszban van valami jó is.
Ez igaz.
Ezentúl legalább nyugodtabban alszanak a szomszédok.
Hogy meddig? Nem tudom. Mert a lányom ma azzal az újabb ötlettel állt elém, hogy: “Apa, én holnaptól kezdve szaxofont tanulok.”
Hát ez még mindig jobb, mint a bőgő.
Mérei N. – a Sztálinvárosi Hírlap munkatársa
Ugorjunk nagyot az időben… Az 1200 esztendők elején járunk, a tatárjárás előtt… a régi Intercisa római város katonai táborának helyén nyomorúságos jobbágyfalucska áll: Pentele. Az Andornak-nemzetség tulajdona azzal a monostorral együtt amelyik a Duna Szalki szigetén állt. Pantaleon görög szent tiszteletére viseli nevét, s magyarítják Pentelére az ott lakók…
Régi összeírás: jobbágynevek rajta: Bogár. Bóta. Szécsen, Korompa, Simon, Varga… csupa magyar jobbágy. Robot, robot, évszázadokon át. míg végre felkeléssé, nyílt lázadássá érleli a felgyúlt keserűségüket az idő… Szórád Márton kisházas zsellér csizmadia vezeti őket, de a nemesi vármegye letöri, s vasbilincsekben, tömlöc mélyén sínylődik… De a szabadságszeretet ég benne, s erősebb, mint az idő, az élet: 1848-ban a pentelei nemzetőrök közt ott szerepel neve: “SZÓRÁD MÁRTON KÖZPOLGÁR, tehetetlen öreg”.
Az ő neve híd a mához, átvezető út jelenünkbe…
Hogyan?
A régi Intercisán át, Pentelére vezetett a névtelen rabszolgák, parasztok, “nemszeretem” katonák, nincstelen jobbágyok rögös útja. Penteléről a mába, Sztálinvárosba pedig a “lázadó” ember, Szórád Mártoné… Azé az emberé, aki nem tudott beletörődni a bajba, jajba, hanem szavát emelte, s rokkantan is fegyvert fogott… A cselekvő ember útja ez, aki szembe mer szegülni természettel, mindennel…
Ezen az úton indultak el a hajdani építők, 10 esztendeje, Penteléről -Sztálinvárosba…
Milyen volt akkor ez a táj?
1950-et mutatott a naptár… Kukoricaföldek felett suhant el a dunai szél, s a korán leszakadó eső térdigérővé dagasztotta az agyagos, löszös Duna mentét. Emberek jöttek, mértek, nézelődtek. Álmodtak… Álmodták azt, hogy város lesz a semmiből. A párt kimondta: vas- és acélkombinát szükséges, olyan helyen, amely közel esik Budapesthez és a Dunához. Hiszen az üzemeltetéshez szükséges vízmennyiséget csak ez tudta hozni-vinni!
1950 májusa… Pirosbetűs ünnep, egy pátosznélkül hősinek mondható kor kezdete. 400 munkás – a legelsők – érkeznek. Úttörők ők valóban! S a búza-, meg kukoricatáblák helyén épületek emelkednek a kezük nyomán. Igaz, csak barakkok, lakóhelyek nekik, maguknak, s az utánuk jövőknek. És az ófalu, Pentele népe még fel sem ocsúdott, magához sem tért, s néhány lépésre tőlük új, kölyökváros nyújtogatta ég felé karját, nyújtózott a fényben, s nőtt napról napra. Autók porzottak végig Pentele hajdan csendes, poros utcáin. Mérnökök jöttek, mértek, számoltak, szakemberek, tervezők, terveztek, aztán a kubikosok hordták a földet. S az ember munkáját kímélőn, soha nem látott gépek kezdtek dolgozni. A Szovjetunió küldte őket, akár az ezertagú, mérnökökből és technikusokból álló küldöttséget, akik 8 hónap alatt készítették el a Vasmű tervét. A földmarkológépek, billenőfelületű autók, földgyaluk, toronydaruk, habarcsgépek, árokásógépek, lépegető exkavátorok, hosszúnyakú szalagos emelőgépek, széles dömperek segítették és siettették az ember munkáját. Vas, cement, tégla, deszka, cserép, soha nem látott mennyiségben zúdult ide. A Dunán vízvonalig süllyedtek az uszályok, s amikor kirakták terheiket, vagonok százai cipelték utánuk az állványokat, előregyártott elemeket, vasbetonoszlopokat.
Először úgy gondolnád, a gyár, a Vasmű készült, amelyért itt a várost építették. Nem, rosszul képzeled! Előbb lakóházak kellettek, a munkásoknak, s csak azután kezdtek a nagy műbe! És a volt házakból lassan-lassan utcák lettek. Az első utca a Május 1 út volt, s az első házakat “kockáknak”, meg tréfásan “bivalyoknak” nevezték el.
1951 őszéig úgy címezték a leveleket, hogy “DUNAPENTELE, építkezés”. Postás lehetett a talpán, aki megtalálta a sok munkás közt a címzetteket!
Akkor, 1951 őszén jött a nagy elhatározás: a sok segítség és tapasztalat, amelyet a szovjet emberektől kaptunk, érlelte, s így született a kérés: legyen a város neve Sztálinváros!
1951. november 7-én készült el a Vasmű többi része és ezen a napon kapott nevet a város…
Kölyök ez még, fiatal, és ha gyerek lenne, most járná az általános iskola negyedik osztályát. Tíz esztendős, akár azok a pajtások, akik délutánonként elárasztják az utakat, tereket, és zörgő, csörgő görkorcsolyáikkal szélnél sebesebben száguldoznak tova. Egyik percben még a mackó szobornál látod őket, a másikban már a város túlnani végén, a három, vizet köpködő békánál tűnnek fel. A felnőttek meg kikerülik, vagy figyelmeztetik őket, ha túl szelesek …
Mert ez a város a gyerekeké! Nemcsak a tíz esztendősöké, hanem azoké is, akik ott alszanak pufókan a fehér áramvonalas kocsik mélyén, vagy ott rejtőznek még édesanyjuk szíve alatt.
Ez a város a fiataloké!
Íme: puszta számadat csupán: a 31000 lakosból 20 százalék, vagyis hatezer 14 esztendőn aluli, gyerek! És a lakosok életkora 32 esztendő! Idős embert nemigen látsz az utcákon, csak legfeljebb látogatóban levő nagyszülőket.
Négy iskolája és 8 úttörőcsapata van. Én a legújabba indultam el, abba az iskolába, amelyik Ságvári nevét hordja, s úttörői Kállai Évát és Mező Imrét választották névadójukul. Két esztendős az iskola. Harminckét tanterme van, és még mindig épül: ebédlő, és árkádos udvari helyiség, téli kert, s napközi körül tornyosodnak az állványok. A tantermekben – miközben odakint kopácsolnak, építenek – folyik a tanítás. A politechnikai óra, gyönyörű műhelyben, és fizika olyan előadóteremben, hogy jómagam, aki nem rajongtam különösen érte, szívesen beülnék új barátaim közé. A tantermek ablakán végestelen végig aranysárga függöny. Akár a nap sugaraitól kérték volna kölcsön, hogy azt szőjék bele!
A folyosókon fényképek sorakoznak. Az iskolai fotoszakkör művei: mert ilyen is van! Még filmfelvevőjük is! A tornaversenyről is készítettek filmeket, s ennek a segítségével nézték meg, s javítgatják testtartásukat, szabadgyakorlataik mozdulatát.
A kicsik, az elsősök már itt születtek. (Idén hat, jövőre 10 osztály lesz csak ebben az iskolában belőlük!) A nyolcadikosak “bevándoroltak”. Szász Mariann Gödöllőn lakott, Nyíri Julika Hajdúböszörményben és barátnője is, akivel másodikos kora óta egymás mellett ül, együtt jár haza. együtt tanul táncolni. Papp Évi meg Ceglédről, de összegyűlt itt az egész ország: Debrecentől Sopronig, Szegedtől Balassagyarmatig.
Közben gyülekeznek a pajtások. Őrsi összejövetelük lesz a Rigóknak és Mókusoknak. Gyorsan a csapat terveiből néhányat: a testvérvárosoknak a többi sztálinvárosi pajtással együtt képeket küldenek a város életéről, Dimitrovgrádba, Stalinstadtba és a francia Villejouifba. De levél, képes levelezőlap indul útra az ország valamennyi iskolájába, s viszi a Ságvári iskola két csapatának üzenetét: küldjetek ti is képeslapot – és fogadjátok szeretettel a felétek nyújtott baráti jobbunkat! Hogyha összegyűlnek a levelek, külön kerül az Alföld, a Dunántúl, a Mátra és Bükk szép vidéke. És úttörő-összejöveteleken, meg földrajz órákon nézegetik majd emlékezve és tanulva a barátságküldte lapokat.
Álmodoznak a nyárról is munka közben… Kukoricatörésből 3000 forintjuk van, és kiflit árulnak. Tíz darab után másfél fillér jut a kasszába. (Azóta senki sem hoz otthonról tízórait, hanem inkább itt vásárolnak, hogy gyarapítsák az amúgy is magukét!)
Átellenben, ahol véget érnek a téglahalmok és meszes gödrök, vékony suhángok hajolnak a szellőben.
– Tessék nézni, ez a békeliget!
Nézem, keresem a szememmel, de csak csenevész facsemetéket látok alig botnyi nagyokat!
– Hol? – kérdezem tőlük.
– Hol? – meresztik nagyra szemüket, – Hát itt, előttünk. Mi már látjuk! -, mondják oly hittel, ahogyan azok a legeslegelső telepesek a kukoricaföldön meglátták ezt a várost, a betonos utakat, a fürdőszobás lakásokat. a kavargó játszótereket, a csapolást, a kohót…
Igen! Hőskölteményt, eposzt kéne írni erről a kölyökvárosról, ahol az emberek és gyerekek mindig kicsit álomban élnek, s ezekhez az álmokhoz alakítják, formálják a valót, az életet!
Joó Katalin
… hogy az uralkodó szélirány észak-déli irányú. Éppen ezért a várost gondosan úgy építették, hogy a füstöl ne fújja felé a szél és ne rontsa a levegőjét. Ezenkívül 180 holdnyi terület 800 méter szélességben erdősávot telepítettek a város és a vasmű közé.
… hogy a 700 köbméteres nagykohó távvezérlő berendezése az acélgyártás “agyközpontja”. Gombnyomással irányítják a kohó munkáját, és 7 ember látja el a távvezérlő berendezés segítségével azt a munkát, amelyhez 60-70 ember kellene.
… hogy a Vasmű 24 óra alatt kb. 300 vagon anyag ki- és beszállítására képes. Vízfogyasztása percenként 750 köbméter, tehát a Sajó folyót egy óra alatt úgy felhörpintené, hogy csepp víz nem sok, annyi sem maradna a medrében!
… hogy a Vasmű gépgyára 1951. november 7 óta működik. Ugyanezen a napon csapoltak először vasat a gépgyár öntödéjében.
… hogy az Erőművet előregyártott elemekből készítették. Nemcsak elektromossággal, hanem távfűtéssel is ellátja a várost és a gyárat.
… hogy a Vasmű Tűzállótéglagyára 1952. november 7 óta működik. A Vasműn kívül egyéb meleg-üzem tűzálló téglaszükségletét is fedezi.
… hogy a kokszolóműben először állítanak elő hazánkban magyar szénből – amit komlói bányából szállítanak – kohókokszot. Ez az eljárás Bordács Lajos Kossuth-díjas mérnök találmányával történik. Így 13 esztendő alatt annyit takarítanak meg, amennyibe az egész város felépítése került.
… hogy 1951. május 18-án alakult meg a városi Tanács.
… hogy három kultúrotthon és egy 800 személyes mozi működik a városban.
… hogy nemcsak Csillebércen, de Sztálinvárosban is van úttörővasút!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
