Fejér Megyei hírlap – 1960. február 2.
Akik még a rossz szót sem ismerik…
Vakító fények villannak a hatalmas csarnokban, az acélmű pódiumán. Szinte megremeg a csarnok, amikor mozdony sípol, lapos vasúti kocsikon másféltonnás kanalakban ócskavasat hoz a mindig éhes martin-kemencéknek.
– Nem nekünk hozza – szólal meg Szadau Feri, a 18 esztendős martinász, aki legalább oly büszke a mesterségére, mint másik négy társa, a sztálinvárosi acélmű ifjúsági kemencéjének délutános brigádtagjai. Amilyen büszkék ők a mesterségükre, legalább olyan elégedett munkájukkal Fessler Péter olvasztár, a brigádvezető, aki harmadik hónapja vette kezébe az ifjúsági kemence egyik brigádját, mert másik kettő is van, Kaskötő János és Csont Rudolf brigádjai, amelyek váltakozva dolgoznak mindig ennél a kemencénél.
Lassan három hónapja, hogy a mai “összeállításban” dolgozik ez az ifjúsági brigád. Akkor célul tűzte ki, hogy összefogással, szorgalommal és tanulással kiérdemli a “szocialista brigád” címet. Az első két hónap jól telt el. Összeforrott a brigád, összetartanak a munkában, tanulásban és legtöbbször a szabadidőben is.
Amilyen a vezető, olyan a katonaság – szokták mondani. Itt az ifjúsági brigád vezetője, Fessler Péter olvasztár maga is szorgalmas ember. Példamutatóan tanul. Nemrégiben acélgyártási ismeretekből vizsgázott – eredményesen. Ő az első olvasztár a sztálinvárosi martinban, aki műszaki képesítést szerez. A műszakvezető mérnök újságolta:
– Fessler Péter, az olvasztár már maga gyárt acélt. Ő az acélgyártó is a kemencéjénél.
Ketten, Csikós Miska és Tölgyesi Zoli még a brigád megalakulása előtt szerezték meg a szakma ifjú mestere címet. Ők tehát néhány hónapja már a martinász szakma első sztálinvárosi ifjú mesterei. Tölgyesi Zoli azonban abban az időben – jó munkája ellenére – néha-néha a könnyebb végét fogta a munkának. Amikor lehetett, még a másik brigádban sokat tétlenkedett, nem találta meg a megfelelő hangot sem idősebb brigádtársaival.
Az ifjúsági brigád közösségébe ő is jól beilleszkedett, s Csíkos Miska után ő a legszorgalmasabb tag a brigádban. Nemrégiben fizetésemelést is kapott új beosztásában. A kétezer forintot meg is
keresi, akár csak brigádtársai. De inkább többet, mint kevesebbet.
A kemencéjükben 1500-1600 fokos hőségben olvad az acél. A beolvadás tart még. Van vagy két órájuk a csapolásig. Megpihennek kicsit. Beszélgetünk. Fessler Pétert, a brigádyezetőt kérdezem, mi a véleménye a fiatalokról. Örömmel válaszol.
– Még ilyen jó brigádom soha nem volt. Amit mondok mindjárt teljesítik. Egy rossz szót sem kell ejtenem. Jók, szorgalmasak valamennyien. Tölgyesi Zoli is megváltozott ebben a közösségben.
De nyílik a szomszéd kemence egyik ajtaja. Vakítóan bevilágítja a csarnokot a folyékony acél fénye. Nem sok van már a kemencében. Végefelé közeledik a csapolás. Borsodi Géza mérnök, acélgyártó kék üveggel vizsgálja, milyen a kemence alja. És a fiatalok már oszlanak, ki-ki lapátot ragad. Mindenki tudja a feladatát. Fenékjavításba segítenek a szomszéd kemence dolgozóinak. Ez már szokássá vált az acélműben.
Többségükben 19-20 évesek a fiuk. A 35 esztendős brigádvezetővel együtt a hattagú brigád tagjainak átlagos életkora nem éri el a huszonnégy esztendőt. Mind megszerették szakmájukat. Egy van közöttük, a kis Bíró Barnabás, aki még nem tud csapolni. A többiek már mind csapoló martinászok is. Hamrik István ugyan a “hivatalos” csapoló, de Csikós Miska, vagy Tölgyesi Zoli és a legfiatalabb Szadai Feri is utat nyit a folyékony acélnak.
A fiatalok mind tagjai a KISZ-nek. A szervezeti életben is szorgalmasok, akár a munkában. Vasat és papírt gyűjtenek. Újabban sajtót szerveznek. Brigádvezetőjükkel együtt járnak politikai oktatásra. Sohasem hiányzik egyikük sem. A szakmai tanulással azonban most egy kicsit megtorpantak. Nincs az üzemben olyan tanfolyam, amelyen ők tanulhatnak. Addig is egymás között sokat vitatkoznak az acélfőzés fortélyairól, amelyre brigádvezetőjük tanítgatja őket.
Fessler Péter olvasztár, brigádvezető azonban munka után is összetartja őket. Erről szép szóval ő gondoskodott. Feltette a kérdést a brigád megalakulása után:
Ki akar méhészkedni?
Mindnyájan akartak. De még sehol sincs méhészetük. A kaptárkészítéssel kezdték. Helyiséget béreltek, ahol Fessler Péterrel az élen elkezdődött a barkácsolás. Öt kaptár már kész. A második öt félig. Egyelőre tízet “gyártanak”. S ha kitavaszodik, méhcsaládot vesznek és elkezdődik a méhészkedés. Hogy hol? Azt is biztosították. A rácalmási termelőszövetkezeti vezetőkkel megegyeztek, hogy oda telepítik méhesüket.
Közben kinn beesteledett. A 11. kemencében kifőtt az acél. Igen, így mondotta Szabadi Feri, a 18 esztendős martinász. De acélgyártó olvasztára, Fessler Péter is jelzi, hogy jó volt az utolsó próba. Készülődnek a csapolásra.
– Kell az acél. Soha ennyit nem gyártottunk negyed év alatt, mint most akarunk – mondja Fessler Péter és a műszerház falára mutat.
Színes tábla hirdeti ott is, hogy az év első negyedében, a Felszabadulási versenyben 77 000 tonna jóminőségű acélt akarnak gyártani – alacsony betétsúllyal, a tervezettnél kevesebb kalóriával, tehát gazdaságosan. A hetvenhétezer tonna acél gyártásában az ifjúsági kemencén kívül – a szocialista brigádverseny keretében – részt vesz a többi martinász brigád is.
– És melyik brigád érdemli ki először a megtisztelő “szocialista” címet? Esélyes-e a Fessler brigád? – kérdezzük búcsúzáskor a fiatalokat.
Megfontoltan felelnek. Mind az öt fiatal szinte egyszerre mondja, hogy a többi brigád is becsületesen, szorgalmasan dolgozik – és tanul is.
– A pontozásos versenyben nagyon fej-fej mellett vagyunk. Ők is, mi is vigyázunk, ne legyen hibapont.
És ha így dolgoznak tovább is, mint a versenyszakasz első három hónapjában, akkor minden reményünk megvan arra, hogy a Vasműben ők lesznek a második ifjúsági szocialista brigád. Ki is akarják érdemelni.
(Sz.P.)
Barakkok a Szórád Márton úton
VÁROSÉPÍTŐK
Hideg van. A gőzkazán füstje bodrozva száll a kéklő ég felé. Az öreg lokomobil gőze melegíti a régi időkből ittmaradt öreg felvonulási épület helyiségeit. A Sztálinvárosi ÉM. 26. sz. Állami Építőipari Vállalat városi főépítésvezetőségén vagyunk, a Szórád Márton úton. A főépítésvezetőség irodái valamikor szállások voltak, még 1951-ben épültek. Innen irányítják a városépítés munkáját. Arról érdeklődünk Horti József főépítésvezető elvtárstól, hogy milyen eredménnyel zárták a múlt évet, milyen elgondolásaik vannak erre az évre.
– Feladatunk volt 592 lakás elkészítése, négy 252 fős munkásszállás építése és a 32 tantermes iskola második ütemének – 16 tanteremnek – a befejezése. Ezenkívül nagy mennyiségű homlokzati munkát kellett dolgozóinknak elvégezniük. Az előző évekről ittmaradtak a sztálinvárosi lakások homlokzati vakolás nélkül és ez nem valami szívderítő látvány volt. Tavaly 56 000 négyzetméter homlokzati munkát készítettünk el. A kongresszusi verseny eredményei lehetővé tették, hogy évi feladatát a főépítésvezetőség határidő előtt, december 10-én befejezze. Közel négymillió forint a túlteljesítés értéke.
– Az egy főre jutó termelés is növekedett, de nem olyan mértékben, mint ahogy kellett volna. Ezt bizonyítják a számok, amelyek már ismertek. 102 500 forintot terveztünk egy főre, a teljesítés 104 500 forint.
Sok anyagra volt szükség. Főbb anyagokból felhasználtak 6 500 000 darab téglát, 8500 köbméter homokot, 146 vagon meszet, 53 vagon kőport a homlokzati munkákhoz. Elvégeztek még 132 000 négyzetméter belső vakolást is a kőművesek. Ha összeadnánk a vakolások négyzetméterét, több mint 10 kataszteri holdnyi terület jönne ki. Ha a vagonok számát összeadjuk, az 2049 vagon anyagot jelent, mely közel 30 kilométeres vonatkocsisornak felel meg.
Ezeket tudjuk meg a főépítésvezető asztalán szétrakott és kiterített kartonokból, nyilvántartásokból. Most tartják az elszámolást a múlt esztendőről. Kiderül, milyen munkát végeztek, hogyan gazdálkodtak a városi főépítésvezetőség tagjai. A számok mögött elvégzett munkák vannak, a munkák mögött kész lakások és bevakolt épületek. Nemcsak homlokzati munkák, belső vakolások és lakás véglegesítések voltak a főépítés vezetőségnél, hanem – attól eltekintve, hogy a Duna-soron elkészültek a nagy- és középblokkos épületek – a 32 tantermes iskola előtt, a napközi mellett hozzáláttak a pedagógus ház építéséhez. Ez az épület szintén előregyártott blokkokból készül és a város pedagógusainak nyújt kényelmes, korszerű lakát.
– Milyen problémák voltak a múlt évben? – kérdezzük Horti elvtárstól.
– Elsősorban arról kell beszélnünk, hogy a Központi Bizottság január 12-i határozata mindenben vonatkozik ránk is. Többek között az a megállapítás, hogy túlóráztatással a mi területünkön is találkozunk. Ez részben magyarázható, megérthető, de a magyarázatot nem minden esetben lehet elfogadni. A túlóráknak egyrésze az anyagproblémákból adódott. Reméljük – mondja Horti elvtárs -. hogy ez évben anyagellátásunk ütemes, folyamatos lesz és ennek következtében nem kell a munkásokat – a brigádokat – átcsoportosítani és az építőmesteri munka elvégzése után időben rendelkezésre tudjuk a területet bocsátani a szakipari csoportoknak. Ezzel előbbre léphetünk és az egyik szakma a másikat munkájával nem zavarja majd.
– Ez évben megnövekedett, nagyobb feladatok várnak megvalósításra – folytatja a beszélgetést a főépítésvezető, – Úgy érezzük. hogy ezeknek a feladatoknak eleget tudunk tenni. A gondolat az akarattal találkozik nálunk. Az év első napjai kellemes napsütéssel kezdődtek. Munkásaink döntő többsége – aki fizetett szabadságon nem volt – részt vett a termelésben. A kongresszusi versenyt továbbfejlesztjük és hazánk felszabadulásának 15. évfordulóját újabb munkasikerekkel köszöntjük.
A verseny szerveresét a szakszervezeti bizalmiakkal közösen végezték tavaly és kialakult formája volt a vezetésnek és az irányításnak az a rendszer, hogy 7-10 naponként közös brigádvezető és bizalmi értekezleteket, tanácskozásokat tartottak. Ezeken a tanácskozásokon beszélték meg a tennivalókat és így a munkások és a műszaki vezetés közvetlenül ismerte és tudta, hogy mi a tennivaló. Ez nagyon jó dolog volt és sok segítséget nyújtottak ehhez a munkához a szocialista brigád címért küzdő brigádok tagjai. Köztük a Stipkovics, Rajos és az Adameszki brigád.
Ez évben közel 700 lakás építését kell megkezdeni Sztálinvárosban. A beruházási programot munkásgyűléseken tárgyalják meg a tanácstagok, s ezekből a beszámolókból, valamint a vállalatnál ismert számokból fel lehet mérni annak a hatalmas munkának a nagyságát és jelentőségét, melyet, a város 10 éves építésének évfordulója alkalmából kell megvalósítani.
Ezekről beszélgetünk Horti főépítésvezető elvtárssal és úgy érezzük, hogy az öreg felvonulási épület rövidesen eltűnik a Szórád Márton útról, helyén park lesz és a környékén kész lakások nőnek a városépítők keze nyomán.
G. Gy
Asszony a gép mellett
A gépen monoton zúgása hallik az üzem egész területén. Érzik a gyantaszag, amely a frissen megmunkált fenyőfából árad. Munkások szorgoskodnak, köztük itt-ott feltűnik egy-egy kendős fej: nők is dolgoznak az ÉM. 26. sz. Állami Építőipari Vállalat asztalos üzemében. Itt találkoztunk össze Gugolya Jánosnéval, aki mint betanított gépmunkás dolgozik az egyik gépen. Szorgalmasan végzi a munkáját, közbe az idő délre jár. Leáll az üzem. Ebédidő.
Míg az ebéd az asztalra kerül, beszélgetünk.
– Mikor került Sztálinvárosba?
Akkor született az új város. Várta az egész országból munkásokat. Gugolyáné, akkor még Nagy Rózsi Vas-megyéből került ide.
– Sokan dolgoztak ott. Ott volt, mint betonozó brigád, a békésszentandrásiak társasága, a Hamza brigád. Hatalmas épület az Erőmű, sok munkás dolgozott ott, előregyártott elemeket készítettek. Ezen a munkán ismerkedtem meg a férjemmel. Gugolya Jánossal. Hogy most hol dolgozik?
Sóhajt egyet:
– Jelenleg az ÉM. Fejér megyei Építőipari Vállalatnál. Úgy volt az, hogy 1957-ben, mikor Sztálinvárosban leépítés volt, a férjemék a megyei vállalathoz kerültek, részt vettek a móri bányászlakás-építkezésen, 1959-ben a MOTEL-építkezésen, a mezőgazdasági építkezéseken.
Büszkén csillan fel a szeme – A férjem betonozó brigádvezető. Brigádjukkal minden olyan munkát elvállalnak, ami a főépítésvezető, vagy a vállalat vezetőség rájuk bíz. Sokat dolgoznak, jól keresnek. Szeretik is a vállalatnál. Nem véletlen, hogy még annak idején az ÉM. 26. sz Állami Építőipari Vállalatnál is és utána az ÉM. Fejér megyei Építőipari Vállalatnál többször tüntették ki kiváló dolgozó jelvénnyel és oklevéllel.
Az ebédet még nem hozzák, így hát tovább beszélgetünk.
Jól, boldogan élünk. Nem tudtuk eltalálni, hogy a születendő baba fiú, vagy leány lesz-e? Hogy szó ne érje a ház elejét – mosolyodik el a fiatalasszony – lett fiú is, lett leány is. Na, nem ikrek, hanem egymás után szóval úgy sorba.
Szemében ismét felcsillannak a büszkeség apró csillagai:
– Itt az asztalos műhelyben megszerettem a munkát. A szülési szabadság után, mikor a kicsit a napközibe hordtam, akkor is itt dolgoztam s itt is maradtam. Megtanultam gépen dolgozni, és az asztalos szaktársaktól, különösen Lemler Gyuri bácsitól sokat tanultam, sok segítséget és támogatást kaptam.
Az ebéd meleg, várni kell még, amíg meghűl.
– Gondjuk, bajuk nincs?
– De van, olyan amilyen sokaknak van Sztálinvárosban, akár az országban is. Nincs lakásunk. Hogy lesz-e? Reméljük. Nem döntöttük még el, hogy véglegesen hol fogunk megtelepedni, Székesfehérváron-e vagy Sztálinvárosban? Ezt rövidesen el kell döntenünk, mert lassan a fiunk iskolába jár. Úgy szalad az idő, tegnap még leány voltam és ma már többéves asszony.
– Hogy keresnek? — kérdezzük, s közben az ebéd is nemcsak, hogy meghűl, el is fogy.
– Jól keresünk, – válaszol Gugolyáné – a pénzünket összerakjuk és azon gondolkozunk, hogy lakást építünk.
Vége az ebédidőnek. A munkások visszaszállingóznak az üzembe, a termelés újra megindul. Gugolyáné is visszatér a gépéhez és arra gondol, hogy megalapozott a családi élete, boldog jövője formálódik két keze munkája nyomán. Ezért pedig érdemes dolgozni.
Gubacsi Gyula
Sztálinváros, 1959. október 17.
fotó: MTI
