PAJTÁS 1958. október 29.
VASPATAK PARTJÁN…
Új város
Nyolc évvel ezelőtt munkások, fiatalok százai jelentek meg a Dunapentele mellett elterülő fennsíkon, a nagy folyam partján. Velük együtt gördültek az építőanyagokkal megrakott autók, kocsik ezrei. Megindult a munka. Éveken át folyt az építés, egymás után emelkedtek az új gyárak és ragyogó házsorok. Új város épült rövid néhány esztendő alatt: Sztálinváros. A mellette húzódó erdősávon túl pedig hatalmas gyártelep ontja füstjét az ég felé: a Dunai Vasmű.
Zengő utcák
Sehol sincsenek olyan különös utak, mint a Dunai Vasműben. Itt zengnek az utcák. Mindegyiknek más a hangja, zenéje, éneke. Az Erőmű utca sustorog, dohog, s még a föld is remeg a kazánok munkájától. A Laboratórium utcát a csönd jellemzi; csak titokzatos üvegcsövek, színes lángok pillantanak ki az ablakokon. A Martinász úton tompa dübörgést, nyikorgást, puffanást hallunk.
A legszebb utca azonban a Nagyolvasztó út. A Vasmű kapujától húzódik fél kilométer hosszúságban. Két oldatát fiatal fák szegélyezik, s ahol elfogynak, az út végén hatalmas acéltorony emelkedik.
Feléje ballagok a csepergős, októberi délelőttön.
A nagyolvasztónál
Előttem a nagykohó. Még csak a földön állok, de máris fütyöl, sziszeg, sivít körülöttem minden. Mozdonyok zakatolnak, füttyengetnek. Hozzák a kokszot, a mészkőt, s lerakják terhüket, amely majd a kohó telhetetlen gyomrába vándorol: a vörös színű szovjet vasércet, és a szürke vaspátot Rudabányáról.
A kohó tetején dühös harsogással tör kifelé a gyilkos szénmonoxid. Hideg szél nyargalászik, mégis forró a levegő, ahogy lépkedek a meredek, fekete porral belepett vas lépcsőkön. Szemembe füst és korom vágódik, s ahogy lépésről lépésre feljebb érek, érzem a kohó fojtott remegését: a vas ősanyaga viaskodik benne a másfélezer fokos hőséggel.
Felérek a csapolótérre, emelet magasságba. Itt is, ott is lángok villognak, kék színűek, vörösök, sárgák. A feltúrt, vastag homokon fekete emberek mozognak lenyírt karimájú kalapban, idomtalan azbesztkesztyűben, fatalpú bakancsban. Kezükben hosszú feszítőrúd.
Hogyan születik a vas?
A könyvek röviden így írják le a vas keletkezését, a kohó munkáját:
Felülről adagolják a vasércet, a salakképző anyagot (mészkő) és a kokszot. A kohó alsó részében elhelyezett fúvócsöveken forró levegőt fúvatnak a kohó belsejébe. A koksz egy része ettől elég, és széndioxid keletkezik, mely a fölötte levő izzó szénrétegen áthaladva szénmonoxiddá alakul. A szénmonoxid elvonja az olvadó ércből az oxigént, s így tiszta vas lesz, nyersvas, amely az alul levő medencébe csepeg. Innen időnként lecsapolják. A megmaradó szénmonoxid a kohó felső nyílásán eltávozik.
A kohó
A valóságban, persze, nem ilyen egyszerű ez. Sok ember megfeszített munkája, sok lélegzetállító pillanat kíséri a vas születését.
Itt van mindjárt maga a bölcső. A kohó, a nagyolvasztó. 57 méteres testével hatalmasan, mégis karcsún nyúlik a magasba. Kívülről 3 centiméteres vaslemez borítja, belül pedig 130 cm-es samottfal között ég a tűz. Belső tartalma 700 köbméter, s ebben a térségben 1300-1500 fok körüli a hőség. Páncélzatán óránként 400 köbméter víz csurog végig, hogy hűtse a lemezt. A forró levegőt 6700 lóerős turbina fújja be a kohó belsejébe.
Az idegennek rendszerint az az első kérdése, ha meglátja a kohót: mikor kezdik tölteni, adagolni az ércet? S nagyot néz, ha meghallja a választ: sohasem és mindig. Mert a kohót 1954 februárjában begyújtották, azóta megszakítás nélkül adagolják. Itt “örök” a tűz, nincs megállás egy pillanatra sem.
A begyújtás
Orosz Endre, a gépészeti üzem vezetője így meséli el a begyújtást:
– Amikor készen volt minden, a kohó aljában sorba raktunk néhány hasáb fát. Aztán ráraktuk a “gyújtóst”, arra pedig a kokszot. Aztán meggyújtottuk.
– Jó, jó, de mennyi volt az a “gyújtós”?
– Nem sok.Úgy 3-4 vagonnal.
Ember nélkül
Ég a tűz, a folyékony nyersvas csepeg lefelé a kohó aljába. De hogyan történik a pótlás, az adagolás?
Kintről, a rakodótérről 45 fokos sínpálya nyúlik a magasba, a kohó tetejébe. A síneken két kocsi jár fel, s alá. Egyik jön, a másik megy, percnyi pihenő nélkül. Egyik ércet visz, a másik kokszot. Miikor felérnek, felvágódik az adagolónyílás ajtaja, s beöntik terhüket. Aztán csúsznak visszafelé, újabb rakományért.
Szinte kísérteties a kocsik munkája, mert mindezt gépek, okos, emberteremtette gépek irányítják. A vezérlőteremben önműködően villannak fel a lámpák, amelyek az anyag útját jelzik. Sortűzszerűen kattannak a kapcsolók: beömlött az érc, indul a koksz…
Míg eljön a csapolás,
Nyíri János főolvasztárral beszélgetek. Kezet szeretnék vele fogni, de nem lehet. Kormos, olajos. Arcából is csak szeme világít.
– Mi, olvasztárok, hatan vagyunk. Mindenkinek megvan a beosztása. Mert a kohó örökké ad munkát, a csapolások közötti szünetben is. Rendben kell tartani a lefolyócsatornákat, kiszedni belőlük a salakot…
– És mi a Nyíri bácsi munkája?
– A csapolás. Míg az elkövetkezik, a csapolónyílást kell karbantartani… Látja, most is: vizes lett a nyílás előtti csatorna, hát égő gázzal ki kell szárítani, különben tönkremegy a vas…
A nagy zajban, a vibráló lángok között csak most veszem észre a csatornában dühösen harsogó lángtengert.
Vigyázz! Csapolás!
De Nyíri bácsi már el is köszön. Mennie kell. Letelt az idő, bent a tűz elvégezte munkáját, lehet csapolni.
Egyszerre megelevenedik minden és mindenki. Előjön a kohómester, lapátjukkal készenlétbe helyezkednek az olvasztárok is. Az idegen pedig félve, borzongva húzódik hátrább, biztos távolságra.
Nyíri bácsi már ott áll a betömött, másfél méter vastag csapolónyílás előtt. Testét azbesztruha, arcát drótháló és azbesztburok takarja. Kezében hosszú gumicső egyik vége… S most… sziszegve, fújva, prüszkölve, forró levegő zúdul ki a csőből, neki a samottfalnak. Zúzza, porlasztja, töri a samottot, vágja, fröcsköli szét, millió darabkává. És egyszerre megremeg minden, az emberek szíve is megdobban: ezernyi csillagszóró szikrázik fel a levegőbe, fojtó, torokszaggató füst és gázfelhő lepi el a csapolóteret. Méteres lángnyelvek csapkodnak… Aztán csillogó, vakító erecske jelenik meg a nyílásban… Folyik a vas…
Nyíri bácsi pedig ott áll a füst és lángtenger közepén. Néha el is tűnik, s szívem a torkomban dobog: ezt nem bírhatja tovább, mindjárt elájul, elesik, bele a pokol torkába, az 1300 fokos úszó, folyó vasba… De aztán újra látom, amint ott magasodik sovány alakja a tomboló elemek között;
Mi történt? Megállt a vas folyása. Koksz került a nyílásba és elzárta azt. Nyíri bácsi int, az olvasztárok hosszú fúróvesszőt nyújtanak neki oda. A vasrúddal közelebb lép, s vágja, töri, zúzza az izzó kokszot. A rúd egyre fogy, mert közben elolvad. De a főolvasztár állja a harcot, és sikerül szabaddá tenni az utat. Amíg azonban a csapolás tart – 40-45 percig – el nem mozdulhat helyéről.
A vas pedig megteszi első lépéseit. Keskeny csatornán folydogál, egyre lejjebb. Jön, mint a vékonyan csörgedező kis erecske. Állok a vaspatak partján. Izzik, süt, melegít. S amikor a csapolótér széléhez ér, vízesésként ömlik be a földszinten álló üstbe, amelybe ezer mázsa vas fér.
A salakot pedig egy másik csatornán vezetik el.
Kohásznak kohász a – lánya
Vége a csapolásnak. Még egy-két izgalmas pillanat van hátra: a hatalmas tömőgép eldugaszolja a nyílást. Aztán egy kicsit fellélegezhetnek a kohászok.
Búcsúzom én is. Utoljára még megkérdezem Nyíri bácsit:
– Aztán van-e fia, aki kohásznak készül?
– Van. De nem fiú, hanem lány. Most jár a kohászati technikumba.
… Mélyet szippant a Kossuth-ból. S most már akár szabadkozik, akár nem, kezet szorítok vele. Érzem raja a munka verejtékét, a tűztől, szikráktól keletkezett forradásokat, dudorodásokat.
Dobira János
Vasgyártást bemutató rövidfilm 1969-ből
