Magyar Nemzet – 1954. október 3.
SZTÁLINVÁROS MA
1.
Idegenül – mintha még sohasem jártam volna itt, állok a sztálinvárosi Béketéren: körülöttem nyüzsög a város. A betonúton autóbusz gördül a Vasmű felé, az utcán háziasszonyok bevásárlókosárral és sok gyerek. Gyerekek Sztálinvárosban. Erről külön kell szólnom. Három éve talán, lehet, hogy valamivel több, mikor a pentelei fennsíkon még csak a kockaházak álltak, egy fiatal mérnöknő mondotta: “Most facsemetéket ültetünk… mert itt város lesz. A gyerekeknek kell majd a liget, az erdő…” így álmodozott a fiatal mérnök. A közeli jövőről álmodozott, amely akkor néhány épülő ház tövében mégis oly messzinek tetszett.
fotó: Fortepan / Gallai Sándor
Egy rendőrtiszt áll a buszmegállónál. A tanácsházát kérdezem, hogy merre találom.
– Itt befordul a Görbe-utcán… (ezt az utcát szándékosan nem építették egyenesre, hogy a városképet változatosabbá tegyék) aztán egyenesen tovább, s ott meglát egy új épületet…
Íme, a sztálinvárosi élet fejlődése. Még csak négy éve él ez a város, sok ház még kívülről vakolatlan. De ez a sztálinvárosi őslakó mégis azt mondja: “az az új épület” – mintha a többi olyan régi lenne.
2.
Míg a jelzett irányba megyek, azon töprengek, miért olyan újszerű a város? Aztán lassan ráébredek. Az építés lüktetése helyett hétköznapjait éli. A házak elől eltűntek a hatalmas faállványok, hiányoznak a daruk és hatalmas emelőgépek, a homokkal megrakott teherautók hosszú sora és a malterosruhájú, malterosarcú építőmunkások.
De munkájuk eredményét itt látom köröskörül. Azt mondom csak el, amit hirtelenében felölel a szem. József Attila járási könyvtár, a kertjében számtalan rózsafával. Szemben a Bartók Béla-kultúrház impozáns, oszlopos épülete. S ahogy befordulok a Görbe-utcán, elémtárul a Petőfi-liget. A mozi épületéről, az üzletházról, s a Sztálin-út pompás üzletsoráról most nem beszélek.
A sztálinvárosi építőmunkások most már tizenhat vármegyében 1070 munkahelyen, többnyire a mezőgazdasági építkezéseken dolgoznak. Ezek az építőmunkások, mialatt a semmiből megteremtették ezt a várost, hozzánőttek, megszerették. S most fájt is itthagyni. De munkájuk törvényszerűsége elszólította őket.
Sztálinvárosba pedig újabb lakók érkeztek. Állandó lakók, a gazda érkezett meg, az, akinek épült a város. Többszáz kohász és öntő a családjával. Újabb vasmunkások, akik a Vasműben dolgoznak.
– Sztálinvárosnak ma már 30.000 lakosa van – mondja Tapolczai Jenő tanácselnök. És most 11.000-en fognak szavazni a tanácsválasztáskor.
Sztálinváros ma kereskedelmi, kulturális és közegészségügyi centrum. Nyolcvan áruval zsúfolt üzletébe messzi vidékekről jönnek vásárolni. Egyik csemegeüzletének napiforgalma meghaladja már a 30.000 forintot. A Kenyérgyár két vagon kenyeret süt naponta. A városnak 220 ágyas kórháza van, 60 orvossal. Rendelőintézetét a messzibb vidékekről is 1500 beteg keresi fel naponta.
Csak az új város két általános iskolájában 1600 gyerek tanul. De van általános gimnáziuma, kohászati és építőipari technikuma. Múzeumában azok a rómaikon leletek találhatók, amelyeket a város alapozásánál tártak felszínre. A könyvtár és kultúrház most alakítja lassan a város kultúréletét.
3.
Milyen ma Sztálinváros?
Az a hatalmas átirányítás, amely népgazdaságunkban az elmúlt időben történt, természetesen itt Sztálinvárosban is erősen észrevehető. A város építésének üteme egy időre meglassult, így a tervbevett 1200 lakás helyett csak 600 készül el ebben az évben. De befejezték már a 90 szobás szállodát és nemsokára elkészül még két óvoda. A jövő évben egymillión felül költenek városrendezésre.
A vaskombinátban dolgozik a nagyolvasztó, versenyben Diósgyőrrel és minőségi termelése állandóan 80-90 százalékos, messze megelőzve kohászatunk eddigi eredményeit. Augusztus 20-án indult be a Martin-mű. Dolgozik a Gépgyár a helyi szükségleteken túl például a Vörös Csillag Traktorgyárnak, segítve mezőgazdaságunk gépesítésének ütemét. Az Erőmű, amely eddig két gépegységgel dolgozott, nemsokára átáll háromra, – jelenleg áramtermelése körülbelül a főváros energiaellátására elegendő.
4.
Árva Pál főmérnök, mint az egész Vasmű építészetének vezetője, harmadik éve dolgozik mai beosztásában, nehezen barátkozik meg a lelassúbbodott iramú építéssel. Ahogy beszélgetünk, szavaiban vissza-visszatérnek a 200 és 250 milliók, mert az építés eddigi tempójából ilyen számokhoz szokott. A további fejlesztésnél már csak tízmilliókról beszél és többezer építőmunkás helyett másfélezerről.
Elmondja, hogy egyes megkezdett részeken még befejezik az építést, máshol pedig, így a Kokszolónál s a Tröszt épületének egy részén az állagmegóvást készítik elő, hogy a már felépített részeken a károkat elkerülhessék. Hogy a Vasmű további építése milyen tempóban történik majd, erről még nincs végleges döntés. Most folynak a tárgyalások.
– Sztálinváros, amelyet úgy tekintettünk, mint a Vasmű egy részét, mint az üzem lakótelepét, túlnőtt az eredeti elképzelésen – mondja Árva Pál főmérnök. – Város, a szó teljes értelmében.
– Igen, én is hallottam kósza hírekről – válaszolja kérdésemre – sőt nyaralásom alatt sokan kérdezték, igaz-e, hogy Sztálinvárosban lesüllyedt az alap, igaz-e, hogy összeomlanak az épületek? Nos, ha kérdeztek, megfeleltem. Igen, Sztálinvárosban, a négy év alatt felépített városban leszakadt két erkély. S az építés ilyen üteme mellett, azt hiszem, ezen nem lehet csodálkozni. Én inkább az ostoba szóbeszéden csodálkozom.
Bent a város szívében, a Bartók Béla Kultúrotthon fiatal igazgatójával, Csete Bélával beszélgettünk.
– Virágzó kulturális élettel is dokumentálni akarjuk, hogy Sztálinváros él és dolgozik. A négy és félmilliós beruházással felépített kultúrotthonunkat csak nemrégen bútoroztuk be s tettük lakályossá. Szeretnénk a kultúrélet egyik központjává tenni. A hajlandóság és a vágy megvan az emberekben, s ez a legfontosabb – teszi hozzá. – Most, a napokban alakítjuk meg az Orvos-Pedagógus Klubot, s erre eddig már csaknem 140-en jelentkeztek.
5.
S még röviden három emberről, akikkel a nap folyamán véletlenül találkoztam össze.
Schmidt Józsefné, a Csemegeüzlet elárusítónője. Családjával már három éve élnek itt. Férje is a kereskedelemben dolgozik. Két hónappal ezelőtt kaptak önálló kétszobás lakást, a kislánya balettiskolába jár.
Ketterer György lakatos, a Vasmű öntödéjében dolgozik. Most éppen szabadságon van. Az utcán találkoztunk, ahol az autóbuszmegállót tudakoltam tőle. Elkísért végig a Május 1. utcán. S mire a 4-es szám elé értünk, meginvitált rövid látogatásra. A harmadik emeleten lakik feleségével szép egyszobás lakásban. Az előszoba fala tele oklevéllel. A Vasmű építésében elért munkájáért kapta.
– Sok minden nem sikerült az életünkben – mondja -, de ez a kis otthonunk, ez igen. Nem akarnék soha elmenni innen.
S a harmadik, egy tizenkilenc éves fiatalasszony. Én a budapesti buszra vártam, ő arra a kocsira, amivel Rácalmásra hazamehet. Tízhónapos házasok. Férje is a Vasműben dolgozik. Úgy mondja, nagyon boldogok… Csak az a baj, hogy annyi minden kéne, s nem könnyű mindent megszerezni.
Fiatalok még. Fiatalok, akár a város. De ők is együtt nőnek és együtt erősödnek a hétköznapi élet és a munka gondjai közepette a várossal.
fotó: Fortepan / Tóth Tibor
Milyen ma Sztálinváros? Erre a kérdésre akartam, s kaptam is feleletet. Feleltek erre azok az emberek, akiknek élete eggyéforrott a várossal.
Kendi Mária
Felhasznált képek forrása:
- Dunaújváros története képeslapokon
- Dunai Vasmű krónikája
- Intercisa Múzeum archívuma
- Fortepan
