T-55 harckocsi a kiskunmajsai 56-os múzeum udvarán

Kemény Dezső

ÖTVENHATOS NAPLÓ

(részletek)

Vasárnap. Nos, hát megalakult az “új nemzeti kormány”. Bevették Tildyt, Kovács Bélát. De benne van Apró, Bognár, Janza, Münnich is. A jelszó: “Éljen a kormány, amely megtestesíti a szaktudást és képviseli az egész nép akaratát!”, és: “Éljen a független, demokratikus és szocialista Magyarország!” És ma kiáltványt bocsájtott ki a magyar értelmiség forradalmi bizottmánya. A követelések nyilvánvalóak és természetesek. Az orosz csapatok vonuljanak ki az országból, a kormány hozza nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket, beleértve az uránércre és a bauxitra vonatkozóakat is, általános és titkos választásokat, gyárat, földet a tőkésnek vissza ne adjanak, legyen magánkisipar és magánkereskedelem, szüntessék meg a gyilkos normarendszert, a szakszervezetek valóban érdekképviseleti szervek legyenek, emeljék az alacsony béreket, töröljék el a begyűjtési rendszert, adjanak teljes szólási és gyülekezési szabadságot. A kormány rádiója szerint a város néhány pontján még fegyveres harc folyik – tudjuk, hogy a harc mindenütt folyik. Pesten is, Budán is, Borsodban is, a Dunántúlon is. Még mindig hazudnak! Ma az a hír terjedt el, hogy az Esztergomban állomásozó Bata-féle páncéloshadosztály az oroszok mellett fog beavatkozni. Nos, az esztergomi páncélosok a bányászokkal együtt Budapest felé közelednek. És a munkások most már minden üzemben fegyverkeznek, csatlakoznak a diákokhoz és a bányászokhoz. A borsodi, szegedi, pécsi és győri szabad rádió hírei teljesen jól foghatók, s már csak igen kevesen hallgatják a Kossuth-rádió hazugságait.
Szerda. Budán és Pesten jártam. Nagy Imre proklamációja és a tűzszünet csodálatos hatást tett. Egyes gyárakban megindult a termelés, a város élete felpezsdült, újságok, röpcédulák áradata a városban. A honvédség, a kék rendőrség, a nemzetőrség ávósokra vadászik, akik még mindig nagy számban bujkálnak itt-ott, s elkeseredetten védik életüket. Egy fiatal fiú a Dohány utca elején: vállán úgy lóg a géppisztoly, mintha iskolatáska volna. Az utca felső végéből szórványos lövöldözés. A fiú odaszól a csoportosulóknak.
– Ne csoportosuljunk, polgártársak, ne zavarjuk a harcot! Az oroszoktól, az ávósoktól nem fél, de ha az anyja pofonnal fenyegetné, nyilván hazaiszkolna. S már vicc is született ezekre a gyerekekre: “Tudod, hogy Budapesten a futballisták harcoltak? Minden kapuban egy Puskás Öcsi állt.” Pedig nem rájuk kellene bízni…
Budapest nyüzsög, alakulnak a régi pártok és alakulnak az új pártok. Furcsa, hogy a lelkesedés tüze mintha kissé pislákolni kezdene bennem. Megkezdődött a tülekezés, a koncért való hajsza, a párthelyiség és gépkocsi-szerzés. “A világ az izmos butáké…”, és a diákok, munkások lábhoz tett fegyverrel állnak. Készülnek a támadásra, ami kétségtelenül el fog következni, hiszen Záhonynál újabb orosz páncélosok szivárognak, özönlenek az országba. Sosem rajongtam Herczeg Ferencért, de most a Bizánc jut eszembe. Nem volna szabad most ezt csinálni. És békét kellene hagyni Nagy Imrének a további követelésekkel. Most csak fegyver, fegyver, fegyver kívántatik és jó vitézi resolutio! De hiába. Nem lehet a tömegnek parancsolni. Most, tizenkét ilyen év után mindenki azt akarja csinálni, amit jónak lát. S a lincseléseket sem lehet megakadályozni. Helytelenítem, és sokan mások is helytelenítik ezt. Nem, nem helyes, de végeredményben emberileg érthető. Akik magukon vagy rokonaikon, barátaikon kipróbálták az ávót, az a maga, a tulajdon kezével képes lehet széttépni egy-egy előkerült pribéket. Több ilyen eset fordult elő, s legtöbb helyen a hullák szájába tömték a náluk talált húsz-harminc-ötvenezer forintot. Viszont jellemző, hogy semmit sem tulajdonítottak el a pénzekből.
Nehéz ma tiszta fejjel gondolkozni. S cselekedni még nehezebb. De az eredmény azért megvan. A Kilián-laktanya, a Széna tér belekerült a történelembe.
Úgy peregnek, perdülnek, röppennek az események, hogy nem vagyok képes jegyezni. Óráról-órára változik a helyzet, s hagyom, most hagyom, hogy az események sodorjanak. Nem írok, élek.
November 1., csütörtök este. Ausztriából két tehergépkocsi élelmiszert és gyógyszert kaptunk. Közte két tehenet, nyakukban nemzeti színű szalaggal, s szalagon kartontáblával: “Burgerland lakossága a magyar betegeknek”. A szanatórium vezetését már a forradalmi bizottság vette át. Dunapenteléről még mindig nem tudok semmit. Haza kellene jutnom…
Éjfél. Sikerült, mintha csak megrendeltem volna. Egy élelmiszert hozó teherautó Dunapentele felé indult vissza, s hajlandó volt felvenni. Itt, a kocsin hallottam, hogy mi történt otthon. Valamivel lanyhábban, de ugyanaz, mint Pesten. Nos, majd meglátjuk, csak érjünk haza. Egy bányából szabadult politikai fogollyal együtt utazunk. Ő is Dunapentelére igyekszik. Négy éven át dolgozott rabszolgamunkásként egy borsodi bányában. Hol sír, hol nevet, szemmelláthatóan meghibbant a szerencsétlen. Hogy a bányában-e, vagy a gyors szabadulás miatt, ki tudhatja. Mint ahogyan kerültek elő emberek az ávósok kazamatáiból, övig érő szakállal, teljesen becsavarodva a hat-nyolc évi rabságtól. Semmit, de semmit nem tudtak az eseményekről ezek a szerencsétlenek, s nem is családjukhoz, hanem egyenesen a tébolydába kerültek.
Egy faluban éjszakázunk. Reggel megyünk tovább, a pilóta nem meri megkockáztatni a hajnali utat.
November 2., péntek. Elaludtam, a kocsi elment nélkülem. Kétórás őgyelgés után találok egy dömpert, ami elvisz Kulcsig. Onnét zuhogó esőben gyalogolok be Dunapentelére. A műúton szovjet páncélosok jönnek szembe. Budapest felé haladnak. Százhuszonhatot számolok meg, amíg bekanyarodom a bekötőútra. Végre otthon. Szárítkozom, mesélek. Margó nem hisz a szemének, a gyerekek a nyakamon lógnak. Mamika sírdogál. A magammal hozott újságokat, röpcédulákat nézegetjük. Margó a vajdahunyadvári parasztpárti alakuló gyűlésről beszél. Illyés, Keresztury, Németh László és a többiek… Hm… Ez lenne a mi pártunk? Erről talán még korai gondolkozni. Hallgatom a dunapentelei eseményeket. Lyukas zászlók, meg a többi. Pofázások. A föld alól kibújt figurák. Mondják, hogy volt, aki semmi egyebet nem csinált, csak fényképezett. Hasznos és értékes dokumentumok lehetnek a későbbiekben. Létezik-e felelősségvállalás? Ugyan!…
November 3., szombat. Élvezem az itthonlétet, egész nap heverek. Balázs, Ágnes, Ádám, körülöttem nyüzsögnek. Mamika is. Margó pedig a feleségem. Hallgatjuk és élvezzük a szabad Kossuth rádiót. Hát mégis? Sikerült? Mondják: hétfőn kezdődik a munka…
November 4., vasárnap. Nagy Imre kétségbeesett felhívására ébredek. Egész nap úgy élünk, mintha ugrásra készülődnénk. Az embereket felfegyverzik, védelmi vonalat eszkábálnak a város körül. De valami nagy szakértelmet nem árulnak el benne. Furcsa, a lumpenréteg most itt a hangadó. Hát miért kell mindig a szemétnek felülkerekednie? A városi Nemzeti Bizottmány falragaszon hív fel ellenállásra. T.P.-hez megyek. Csinálunk újságot? S a Szabad Európát és Londont hallgatjuk. Így telik el a nap fele vitákkal, találgatásokkal. S az utcán asszonyok kárálnak. Büdösfasisztázzák, kurvakommunistázzák egymást.
Elhallgat a szabad Kossuth Rádió. És megszólal egy rövidhullámú katonai adó, amelynek adását a főpostáról közvetítik a lakások kolhozdobozaiba. Morse-jeleket hallok, s megpróbálom kivenni értelmüket. N; k, A, C, Va – értelmetlen, nyilván siffrirozott üzenetek. Azután: SOS, SOS, körülbelül öt percen át. Újra három betű ismétlődik: C Q D… C Q D… mit is jelent ez? Come quick, danger… Gyere gyorsan, veszély!
Háromnegyed kettőkor – s ez már hétfő, november ötödike -, majd fél négykor ismét megszólal az adó, és így beszél: “München, Szabad Európa, hívunk… Segítséget kérünk. Kérjük, hogy ne csak szép szavakat, hanem fegyveres segítséget adjatok. Ejtőernyős csapatokat a Dunántúlra… Ejtőernyős csapatokat a Dunántúlra… Szabad Európa, kérjük, hogy üzenetünket továbbítsátok a világ minden pontjára… Adásotokat vettük, nyugtázzátok, nyugtázzátok, nyugtázzátok…”
Háromnegyed négy.
“München… Nyugtázást vettük… Megnevezzük magunkat: Rákóczi-adó… Nyugtázzátok… Félbeszakítjuk adásunkat, mert közvetlen veszélyben vagyok… Segítséget kérünk…”
Reggeli fél hét.
Kolhozdoboz: “A légoltalmi parancsnokság kéri a város lakosságát, hogy a lámpákat ernyőzzék le”.
Most, reggel?
München ezt a híradást is visszanyugtázza egy fél óra múlva.
Szabad Európa:
“Ma, november 5-én tíz órakor összeül az ENSZ-közgyűlés. A világ felháborodása olymérvű, hogy kézzelfogható segítségre lehet számítani. Nyugtázzuk a dunapentelei Rákóczi-adó üzenetét…”
Idegességemben fel-le rángatom ingem cippzárját. B.I. főhadnaggyal a védelemről beszélgetek.
– Megpróbáljuk védeni, de úgyis bejönnek.

megjelent: Fejér Megyei Hírlap – 1993. október 22.