Dunaújvárosi Hírlap – 1969. augusztus 05.

Álmodozás egy kultúrparkról

Hosszúhajú fiúk rövidszoknyás lányokat kísérgetnek, a hangszóróból beat-zene árad, de a hajóhinta, a céllövölde, az inga és a ringlispil a régi Városliget hangulatát idézi – a csíkos trikójú Liliom és a kis Zeller Júlia feledhetetlen figurája kel életre újból és újból, valahányszor megnyílik a Vidám Park kapuja, és a kerítésen belül minden forogni, mozogni kezd. Hétköznap szomorú és halott a vurstli, csak vasárnap él, vasárnap csillog és hívogat: tedd félre a nagyképűséget, felejtsd el epeköveidet és anginádat, főnöködet és beosztottaidat, merj visszafiatalodni, egy-két-három évtizeddel, merj játszani, hintázni, forogni, örülj a kihalászott tányérnak, telitalálattal szerzett bögrének. Végy zsákbamacska-jegyet szíved hölgyének, vén gavallér, ültesd fel az óriáskerékre és állj meg egy-két percre a ringató előtt – ebből a távlatból még rövidebbek a miniszoknyák.

Ringató, Hullámzó Balaton
fotó: jakd.hu

S ha mindent végigélveztél, menj tovább. Ballagj végig az úttörővasúti pályán, ahol ma már nagyon ritkán indulnak a szerelvények, nézd meg az egykori botanikus- és állatkert helyét, keresd a kilátót, amit elvitt a partomlás, s visszafelé jövet búcsúzz el a lepkehintától – egy, legfeljebb két szezont húz még ki itt ez öreg jószág, azután nyugdíjba vonul. Azután ülj le egy padra, nézd az előtted fel-alá hullámzó tömeget és töprengj el: elég-e a vurstli-romantika, jó-e, hogy ami tíz évvel ezelőtt még szép volt, jó volt, az ma már elhanyagoltan búslakodik, lassan benövi a fű, elfeledkeznek róla. S töprengj el: mit lehetne és kellene tenni ahhoz, hogy a nagyon is létező igény és a lehetőség házasságából valóság szülessék. Mindenek előtt pedig ezen töprengj: milyen legyen ez a valóság.

Egy szó: kultúrpark Mit jelent ez a szó? Bűvös szezám tárulj? Korántsem. Ez: kultúrpark. az elkövetkező tizenöt év munkájának, s tegyük hozzá: társadalmi munkájának célja, szimbóuma, mondhatnók így is: fedőneve.
Társadalmi munka a Vidám Parkban? Miért ne? Ha a házunk előtti park társadalmi munka eredménye, miért ne lehetne az a Kultúrpark? A Kultúrpark elődje, a mostani Vidám Park éppen elég társadalmi munkát látott már – a vasmű és az építőipari vállalat dolgozói, értsd: szakmunkásai, technikusai és mérnökei hihetetlen mennyiségű munkát végeztek itt egy jó szóra, és egy baráti kézszorításért – s ha akarjuk, hogy valóban létrejöjjön az a tervezett Kultúrpark, ha azt akarjuk, ahogy ez a könnyű fajsúlyú szórakoztató intézmény szerves részévé vájék a város művelődéspolitikájának, a jövőben sem szabad ezt megtagaddnunk tőle.
Igen ám, de nem fából vaskarika-e: vurstliból művelődési intézmény? S létre lehet-e hozni a rendelkezésre álló erőkkel?
Verne: Utazás a Föld körül nyolcvan nap alatt című regénye jut eszembe, annak is egy mondata, ami a hidegvérű Mr. Phileas Folg szájából hangzik el: “A jól felhasznált minimum mindenre elegendő.” A terv pedig, az elgondolás, nagy vonalakban a következő:
Az elkövetkezendő tizenöt év alatt a Vidám Park bejárata mögött lévő “vurstli”-rész átkerül az úttörővasút végállomásához, nagyjából a fennsíkon rostokoló repülőgép közvetlen környezetébe. Végre újból lesz funkciója a vasútnak; akik hintázni, forogni akarnak, kényelmesen megközelíthetik majd a szó szoros értelmében vett Vidám Parkot. Akik pedig gyalogosan vágnak neki a nem túlságosan hosszú útnak, azok akarva-akaratlan keresztül mennek a Parknak ama részén, ami kultúrparkká teszi a Parkot. Képzeljük el, hogy nem messze a bejárattól nagyméretű kiállítási terem fogadja a látogatókat, benne, állandó jellegű képzőművészeti kiállítás – akár a helyi képzőművészekre gondolunk, akár más városokban élőkre – kiállítási terem közelében a múzeum a kőanyagából felépített romkert, vagy esetleg a csak részben feltárható Castrumnak kissé kicsinyített mása. Cölöpkerítéssel, őrtornyokkal, a laktanyák és istállók, fegyverraktárak pontos imitációival; itt áll a praetorium, ez az utca volt a via principalis, ez volt a pedites, a gyalogosok szállása, és így tovább. Légvár-e egy ilyen római erődítmény felépítése? Csak anyag kell hozzá, csak az kerül pénzbe. A munkát és a szakértelmet adni fogja a város lakossága. A természetbeni szemléltetés pedagógiai hasznáról ne is beszéljünk. S azzal sem kell bizonykodni, hogy mennyire örülnének város nyugdíjasai egy idetelepített a fiókkönyvtárnak; kora tavasztól késő őszig a sétányok peremét szegélyező padokon, télidőben pedig a fűtött olvasóteremben olvashatnának, vagy akár sakkozhatnának is, szép időben a szabad ég alatt elhelyezett táblás asztalokon, rossz időben sakkszobában.

Vidám Park /1968
fotó: fentrol.hu

És nem volna-e haszaos, nem volna-e igényé-bresztő, ha a kiállítási terem mellett valami alkotóház-félét teremtenénk, hogy váltott rendszerrel, nyolc-tíz tehetséges gyereket vendégül lásson a város akár nyáron, akár télen, akik a rendelkezésükre bocsátott anyaggal és anyagból alkotnának, s műveik itt maradnának a kiállítási terem múzeum-jellegű részében. Nem volna hiábavaló befektetés – hangsúlyozni kell: csak anyagbefektetés, mert a kivitelezéshez szükséges szellemi és fizikai munkát adni fogja a város. Télidőben is élet lüktetne itt, nemcsak a falak között, hanem szabad ég alatt is, ha megvalósulna a a tervezett nagyméretű műjégpálya öltözőkkel, melegedővel, s szórakoztatva kultúráló intézménnyé válnék ez is, ha a melegedőben mód lenne egy-egy öt-tízperces filmvetítésre.

Ábrándkép? Nem az. Néha csalóka a valóság képe, és a látszólag semmi mögött tetemes erőtartalékok rejtőznek. Már eddig is sok minden történt itt, észrevétlenül, nem kiabáló, nem mutatós módon, de történt. A budapesti Vidám Park darabonként nyolcvanezer forintért vásárolt robogókat Olaszországból. A mi Vidám Parkunk a régi robogók motorjainak felhasználásával saját műhelyében készített el huszonöt új, modern vonalú, műanyagkarosszériájú, előre-hátra haladó robogót, műszaki rajzdokumentáció nélkül, skicc alapján; egy teljes év ráment a munkára, de megérte, mert egy-egy robogó nem került így többe, mint nyolcezer forintba. És nem csúnyábbak, nem rosszabbak, mint az import-robogók. Elkészült a Vidám Park tetőszerkezetének terve – csak anyag kell hozzá és kivitelező munka, hogy esős időben se kelljen elhalasztani egy-egy rendezvényt. Ha illetve: amikor majd elkészül, remélhetőleg egy-két éven belül, akkor majd olyasmire is lehet gondolni, hogy szabadtéri hangversenyeket, operaelőadásokat hallgassunk meg nézzünk végig a szabadtéri színpadon.

SAROLTA Az I’m a woman című, Angliában készült nagylemezén csak ez a név olvasható, így ismerik most már a szigetországban is: Sarolta – így vezetéknév nélkül vált márkává a bájos mozgású, nagyon szerény és közvetlen modorú fiatal énekesnő neve, aki – milyen szerencse, hogy nem dohányzik – meleg, puha líraisággal énekel, de ha akarja, megélesedik a hangja, keményen, rekedten szól, ahogyan azt az olasz urlatore-stílus előírja. Őt várja ma este a város beat-rajongó közönsége, Saroltát, akit, nálunk (ahány ház, annyi szokás) csak így emlegetnek: “a Zalatnay” – őt és az öttagú zenekart, Zoránékat. S bár az ilyen nyári országjárás zsúfolt programjában mindig előfordulhatnak elcsúszások, nem is késnek. Hét óra előtt fut be az ORI autóbusza a Vidám Park szabadtéri színpadának öltözői elé, s a társaság ezzel a kiáltással rajzik ki a kocsiból: “Éhesek vagyunk!” Ebédre nem jutott idő, előadás után pedig rögtön mennek tovább Pécsre. És volna is mód vacsorázni, egy teljes óra van még az előadás kezdetéig, de Sarolta körülnéz, és kiadja az újabb jelszót: “Dodgemezzünk!” S a mini-mini szoknyás lány, aki említett lemezén így hall önmagáról: “Nő vagyok”, iskolapadból szabadult bakfis módján fut előre, bele a legelső dollgembe – ismertebb nevén: robogóba – nyomában az öt hosszúhajú zenész, és vacsora helyett majdnem egy teljes óra játék következik: kiabálva-nevetve gurulnak körbe-körbe az apró robogókon, kergetik egymást, karamboloznak, úgy élvezik a hétköznapi álmából felriasztott játékot, mint a rakoncátlan kölykök. Háromnegyed nyolckor is alig lehet becsalogatni őket az öltözőbe, pedig lóg a lába az esőnek, sietni kell, szünetet nem is tudnak tartani, non-stop fogják végigénekelni, zenélni kétórás műsort. Amíg Zalatnay Sarolta öltözik, a Metró-együttes indít, világszerte népszerű számokkal. Tom Jones, Smiles, és a Beatlesek Back in the USSR című dala aratja a legnagyobb sikert. Azután következik: Szappanbuborék. Zalatnay Tölcsért csinálok a kezemből, Bolond vagy, a fesztiválszám: A vén tükör, és a Nekem egy hordár kéne gyorsan – taps, dobogás, fütty, tombolás, újrázás: alig akarja leengedni a színpadról hálás közönsége, a tizenöt és ötvenöt éves életkor közötti közönség. Kifulladva, lihegve megy vissza az öltözőbe, ötször is megállva a rendőrkordonon átszivárgó autogrammkérők kedvéért. Halántékát tapogatja, iszik egy pár korty Jaffát, leül. Kérdezhetek. – Mindenekelőtt gratulálok a műsorhoz, azután… – A műsornak még nincs vége, csak én végeztem. Zoránék még játszanak. – Bocsásson meg, nem így értettem. De ha már így esett, hadd kérdezzem meg: mit játszanak? – A készülő nagylemezük számait: Felmásztam egy jó nagy fára, Fekete Pál, Citromízű banán, Egy rózsaszínű kádban ülök: a lemezekre kerülő tizenkét dal legnagyobb részét Sztevanovity Zorán, Freinreisz Károly és Lovas Róbert szerezte. Szeptemberre lesznek készen vele. – Dal? Vagy táncdal? Egyáltalában miért nevezik ezeket a dalokat táncdaloknak? – Nézze, kényes kérdés, de éppen ezért őszintén kell felelni rá. Nincs olyan sok igazán jó zeneszerzőnk, hogy azt csináljuk, amit például az angolok. Ott van külön fesztivál, táncdalblues-fesztivál, folk song-fesztivál és így tovább. Nálunk a műfajban könnyű valami koedukáció-félét kellett csinálni: kicsi az ország. – Persze ennek az ellenkezője is igaz, nem? – Hogy érti? – Úgy, hogy általános a vélemény: a kevesebb több lett volna, már ami az idei fesztivált illeti. Mi a véleménye erről? – Most is őszinte legyek? Gyenge. Gyengébb, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti. Hatvan dal helyett legfeljebb harmincat kellett volna elődöntőre vinni, és tizet döntőre. Pedig idén sokkal szigorúbb volt zsűri, és ebben nagyon egyetértek a a fesztivál szervezőbizottságéval: emelni kell a nívót. Talán jövőre sikerülni fog, illetve: jobban fog sikerülni. Akkor, amikor a beat nálunk is kezdett divatba jönni, a szerzők és az együttesek hajszolni kezdték a közönségükert, olcsó, lapos, fülbemászó megoldásokkal dolgoztak, előregyártott szkhéma szerint. Én úgy gondolom, közeledni kell zenei szempontból az angol pop-stílushoz. Angliában nagyon erős a néger zene hatása, ami azt jelenti, hogy a beat egyre inkább közelít a jazz-hez, ez pedig csak nívóemelkedést jelenthet. – A gitárosok bálványa, a nagy Jimmie Hendricks tudomásom szerint nem jazzt játszik. – De igen. Nem autentikus jazzt, hanem mait. Azt, amit pop-nak, népi zenének neveznek. – Csak gitárral? Vagy az, hogy most már fúvósok is vannak a beatzenekarokban, azt jelenti… – Azt. A fúvósok tömörebbé, színesebbé teszik a zenekart. Láthatta, és hallhatta: Metroék is erre tartanak. Freinreisz a basszgitár mellett szaxofonon és klarinéton is játszik. De azért meg fog maradni a gitár is, nem degradálódik ritmushangszerré. – Köszönöm az őszinte véleményt és a magyarázatot. És most, kedves Sarolta, meséljen valamit Londonról, illetve a londoni négerekről. Amit mondott, az nem hangzott, mintha Londonnak is megvolna a maga Harlem-e. – London tele van négerekkel, de nem csak négerekkel, rengeteg ott a hindu, a kínai, a japán is. Harlem, vagy gettószerű elkülönítés nincs természetesen, de társadalmi érintkezés sincs a fehérek és a színesek között, önként tömörülnek egy-egy area-ba, mert abba a házba, ahol színes lakott, fehér ember be nem költözik. A háztulajdonosok tehát a lakbérrel manipulálva kényszerítik a színeseket, hogy ne olvadjanak be, hanem kis közösségeket kialakítva, éljenek. Csak a nagyon kiugró tehetségű színészeket, zenészeket, sportolókat fogadják be. – Meddig marad itthon, mikor utazik vissza Angliába? – Augusztusban még itthon leszek, egyetlen nap pihenő nélkül: Pécs, Szekszárd, Balaton, Miskolc, Debrecen. Szeptember negyedikén indulok Stockholmba, onnét Hollandiába, és csak onnét Angliába. Novemberben újra itthon leszek, el kell készíteni a Qualitonéknál a karácsonyi vásárra szánt nagylemezemet. Utána Metroékkal együtt megyek Nyugat-Berlinbe. És ezzel vége is az évnek. – Az évnek, ami olyan, mint a mai este is volt: fárasztó, de sikeres. Búcsúzóul engedjen meg még egy kérdést: eddigi dalai közül melyiket szereti a legjobban? – Többet. Elsősorban a legelső nagyon kedves számomra, a Hol jár az eszem. És a Szervusztok, régi barátok. – Tehát a lírai dalok? – Nem csak. A Tölcsér talán lírai dal? És az is a legkedvesebbek közé tartozik – feláll, kinyitja az ajtót, hogy egy kis friss levegő jöjjön a fullasztóan meleg öltözőbe. A közben összegyűlt újabb autogrammkérők gyűrűbe fogják, karcsú, rózsaszínruhás figurája eltűnik közöttük, felemelt kézzel int búcsút: – Viszontlátásra. Zoránék a színpadon a Pár csepp méz-t ismétlik, ki tudja hányadszor. K. D. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap, 1969. augusztus 12.

Szórakozó fiatalok a Vidám Parkban /1966
fotó: MTI/Manek Antal

Készen vannak az elgondolások a Park csillagvizsgálójának felépítésére – a raktárban ott pihen egy 250 milliméteres, és két kisebb távcső. Az anyagigény minimális, csak a segítőkész munkáskezek hiányoznak ahhoz, hogy felhőtlen esteken a Holdnak most már nem is olyan távoli tájaiban, a Jupiter holdjaiban, a Szaturnus gyűrűjében gyönyörködhessünk..
Sajátságos dolog, hogy Pest, Balatonfüred, Szombathely, Szarvas, vagyis azok a városok, ahol botanikus kert van, boldogan segítik a mieinket tanácsokkal, tervekkel, elgondolásokkal, sőt anyaggal is, de mi magunk érdektelenek vagyunk. Csak munka kellene a botanikus kert létrehozásához, semmi más. Pedig hát – hogy megint csak újabb ötletet említsek – nem szívesen megfogná-e akármelyik dunaújvárosi a kerti ollót, a fűnyíró gép nyelét, ha valamelyik Eszterházy-kastély kertjének fényképe alapján egy kis Versaille létrehozása jönne szóba? Egy barokk kert geometrikusan nyírt fákkal, bokrokkal, élősövényekkel, és szökőkutakkal. Egy órai séta ebben a parkban felérne egy stílustörténeti előadással. S ha szép nyári esteken ebben a parkrészben felcsendülne Haydn szerenádja, bizonyára lenne annyi látogató itt, mint a pesti Károlyi kertben, vagy a Margit-szigeten.
A jól felhasznált minimum mindenre elegendő – és erőtartalékaink nem minimálisak. Van ebben a városban annyi impulzitás, van olyan kulturális igény, hogy külső segítség nélkül is létrehozzon egy olyan kultúrparkot, ami nyíltan, vagy burkoltan, de feltétlenül a művelődés céljait szolgálná, létező, de mindmáig kielégítetlenül maradt igényeknek adna módot a kielégülésre.

Dunaújvárosi Hírlap, 1969. március 11.

Hiszem, hogy nem kell hozzá az a tizenöt év, amit a tanács végrehajtó bizottsága keretidőként az elmúlt márciusban jóváhagyott. Hamarabb meg fogjuk csinálni: a fiatal műszakiak, a fiatal szakmunkások, a KISZ-korúak és az élemedettebbek – mi, dunaújvárosiak, saját magunknak, és vendégeinknek. Lesz kultúrparkja a városnak.

K. D.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.