Dunaújvárosi Hírlap – 1997. március 14.
Város, város – te vagy az oka mindennek
Fejezetek a dunaújvárosi főiskola (és a magyar műszaki felsőoktatás) történetéből I.
Lectori salutem! Azaz üdvözlet az olvasónak! De nem csak üdvözlet, köszönet is azért, mert időt szakított arra, hogy közelebbről ismerje meg városunk főiskolájának történetét, előtörténetét, diákhagyományait.
Az írás van az emberért és nem fordítva. Arra szolgál, hogy aki olvassa megismerjen belőle valami neki tetszőt, érdekeset, hasznosat, hogy tudása, ismerete gazdagodjék általa és olvasás közben jól is érezze magát.
De ilyen-e városunk főiskolájának krónikája? Megkockáztatom és írásommal bizonyítani szeretném ilyen!
Legelsőként köszönöm a Dunaújvárosi Hírlapnak a régió újságjának, hogy helyet adva cikksorozatomnak e szerény iskolatörténet megjelentetésével, a régió polgárainak kíván többletismeretet adni.
Ez az intézmény 35 év alatt mintegy tízezer üzemmérnököt, szaküzemmérnököt, műszaki tanárt, műszaki szakoktatót képzett ki és ez évben már közgazdászokat is. Kohászokat, gépészeket, szervezőket, informatikusokat, tanárokat. De falai között vannak jövendő anyagmérnökök, műszaki menedzserek is.
Talán ma már nem szokatlan diákegyenruhában járó fiatalt látni. Tán nem nézik őket vasúthoz, tűzoltósághoz, vagy más egyenruhát viselő testülethez tartozónak. Egy ügyes kezű piactéri szabómester keze alól kerültek ki jórészt ezek a grúbenek, aufhauerek. Később majd szólok eredetükről, céljukról is.
Biztos sokakban megmaradt a várostól való búcsúzás, a kedves szalamanderes felvonulás emléke, melynek során megismerhették az ősi és az új diáknótákat, a szakok himnuszait. Ilyen diákdalokat csak a zártkörű szakestélyeken lehet hallani. (Természetesen az is megesik, hogy a városi 58 szórakozóhely – egy elsőéves balekjelölt feladata volt ennek megszámlálása – valamelyikéről túl hangos jókedvvel térnek haza a diákok. De nem ez a néhány zavaró momentum a lényeg…)
A Selmecről Sopronba menekülni kényszerült Akadémia diákjai ekképpen szóltak új otthonukhoz: “Víg kedélyt, vidám életet, meleg szívet hoztunk magunkkal, kegyelettel őrzött szokásokat, kollegalitást, igaz baráti szeretetet.” Ugyanezt igyekeznek megvalósítani a dunaújvárosi főiskola selmeci hagyományt követő diákjai is. Legfőbb elvük elődeikhez hasonlóan: “Egy mindenkiért, mindenki egyért.” Céljuk a hivatáshoz szükséges tudás megszerzése, a hivatás szeretete, a szakmán belüli szoros barátság, a más szakmák tisztelete és megbecsülése és barátság velük is. Mindez jól megfér egy vidám, kedves, jó közösségi szellemű diákélettel, sőt csak így ér igazán valamit. Joggal éneklik Az öreg diák dalát “Szép idő volt, jó idő volt, kár hogy elmúlt, jaj be kár… Város, város Dunaújváros, te vagy az oka mindennek, hogy az isten áldjon meg.”
Selmecbányától Dunaújvárosig — kronológiai áttekintés
|
Az itt végzett tízezerből mintegy másfél ezer dunaújvárosi, három és fél ezer a régióból való volt, a többi pedig hazánknak, jó néhányan a világnak is hírt adnak városunkról, főiskolánkról. Az itt maradók által beleépültünk mind a városba, mind a régióba.
Örvendetes, hogy sokaknak sikeres életsorsa igazolta, érdemes volt itt tanulni, nevelődni, emberformálódni! Az itt szerzett alapokkal tovább lehetett tanulni egyetemeken és jól lehetett alkalmazkodni az élet változó körülményeihez, lehetett sikeresnek, boldognak lenni. Sőt be lehetett törni – méghozzá eredményesen – a médiák világába is. Mindezt ki merem jelenteni, mert a végzettek 30, 25, 20, 15, 10 éves találkozóin tapasztaltak igazoló erejűek voltak számomra. Sok boldog diákkal találkoztam. És ezzel merem indokolni – biztos, hogy elfogult, de az ifjúságban mindenkor bizton hívő emberi, tanári magatartásomat. Jónak tartom azt is, hogy több olyan család volt, aki két, három, négy gyermekét hozzánk küldte tanulni és ma már van itt végzett apa-anya, gyermeke is.
A nappali tagozat mellett mindenkor jelenlévő esti, levelező tagozat továbbképzési jelentősége szintén fontos tényező volt a város és régiója számára.
Az országos diákkonferenciákon tudományos szereplő sok jó eredményt elérő hallgató igazolta, hogy bár fő célunk elsősorban gyakorlatias felsőfokú ismeretek nyújtása, ez jól megfért a tudományos diáktevékenységgel is.
Az intézmény létrejöttében, fejlődésében, megmaradásában mindenkor bizton támaszkodhatott elsősorban a Dunai Vasműre, de a városra is, mert ennek vezetői mindenkor érezték, tudták, a XX. században egy város szükségszerű velejárója kell legyen, hogy van felsőbb szintű iskolája is! A két világháború között talán még elég volt a jól működő középiskola. A XX. század második felében ez már kevésnek bizonyult. Szükségszerűvé vált a felsőbb szintű továbbtanulás helyi lehetőségének kiépítése, amelyről külön cikkben emlékezem meg.
Vállalkozókészség, az újdonság időben történő felvállalása, szintén jellemzője volt főiskolánknak, ezért válhatott szakmailag sokrétűvé. Helyesnek bizonyult, hogy mi vagyunk az iparért, a régióért, a hazáért és nem fordítva. Ez inspirálta mindenkor fejlődési irányultságunkat. Jó, hogy ehhez mindenkor sikerült megnyerni az itt oktató fiatal, ambiciózus, jó közösségi szellemű oktatógárdát. Közöttük nem egy nálunk végzett tehetséges olyan diákunk van, aki egyetemi szakmérnöki diplomát szerezve doktorált és mára vezető oktatónkká lett. Ugyanezt mondhatjuk el sok olyan végzettünkről, aki az ipar, a gazdaság területén szintén megbecsült vezető lett.
Ebben a “beköszöntőben” szinte csak egy-egy mondat jut az általam fontosnak tartott témákra, melyeket a sorozat keretében fogok bővebben kifejteni.
A gondolatébresztő beköszönte után arról írok “történeti visszapillantásként”, hogyan és miért jött létre hazánkban a világ első műszaki felsőoktatási intézménye Selmecbányán, 1735-től kezdődően. A teljesség kedvéért röviden szólok a másik – az 1782-ben megszületett elődintézményből fokozatosan létrejövő – műszaki egyetemünkről, a Budapesti Műszaki Egyetemről és az 1949-től megalakult új műszaki egyetemekről. Az 1960-tól megjelenő felsőfokú technikumi és az ebből 1968-tól létrejövő műszaki főiskolai hálózatról szólva ezek létrejöttének okairól, szükségszerűségükről azért írok, hogy ezzel teljes hazai hátteret adjak városunk főiskolájának elődeiről, környezetéről.
Szalamander – búcsú a főtéren. Selmec, Sopron, Miskolc, Dunaújváros…
Selmectől Sopronon, Miskolcon át Székesfehérvárig, Dunaújvárosig címen részletesebben írok a gyökerekről. Arról, hogyan lettünk mi 234 év után az e gyökerekből fejlődő fának ága, mely feljogosít arra, hogy 262 év után – sőt a jövőben is – Selmec egyik örökösének, utódjának tekintsük magunkat.
Ezután következik a Felsőfokú Kohóipari Technikum dunaújvárosi megszületésének, fejlődésének története és a Nehézipari Műszaki Egyetem, Kohó és Fémipari Főiskolai Karának kialakulása, továbbfejlődése, benne az új szakképzés megjelenése. Mindezt 1992-ig írom le, amikor a dunaújvárosi felsőoktatás 30 éves lett. Lehet, hogy ez a fejezet két cikkben jelenik meg és sok tényadatot tartalmaz, de megpróbálom színesíteni a történeteket.
Ezek után a selmeci diákhagyományok előzményeiről, kialakulásáról szólok vázlatosan és részletesen arról, hogy ezt hogyan alakították ki, hogyan formálták és hogyan élnek vele mindmáig diákjaink.
Végezetül szeretnék megemlékezni arról, hogyan fejlődött ki rengeteg nehézség, áldozatos munka, sőt harc árán a mai struktúra. Bizony, amikor sötét és önző erők megcsonkítani, megszüntetni akartak bennünket, diákjaink miskolc-egyetemvárosi és városi demonstrációja, a megújhodásért sok áldozatot vállaló oktatók, a főiskola vezetői, a Dunaferr, a város segítségét magunk mögött tudva, hogy jutottunk el a máig. Külön köszönet a helyi sajtó, rádió és a központi médiák nekünk nyújtott segítségéért.
A ma azt jelenti, hogy hét szakon több mint 2000 hallgató tanulhat és az ehhez szükséges kollégiumi férőhelyet a város biztosítja. Pályázat útján, az Alba Régia Felsőoktatási Szövetséggel karöltve, a képzéshez szükséges gazdag, legmodernebb számítástechnikai hátteret is sikerült biztosítani.
Az állandóan bővülő külföldi kapcsolatok révén megteremtődött annak feltétele, hogy jórészt saját oktatóink közreműködésével, a műszaki tanár szakon angol és német nyelvű ágazat működik. Az itt végzettek angol, illetve német nyelven készítik el a szakdolgozatokat, és ugyanezen a nyelven abszolválják államvizsgájukat. Sokban hozzájárultak oktatóink és hallgatóink idegen nyelv ismeretéhez a nálunk működő amerikai, angol, német, japán vendégprofesszorok. Lehetővé tettük diákjaink hosszabb külföldi továbbképzését is. Ezirányú tevékenységünket úgy ismerte el Eindhoven Műszaki Egyeteme, hogy 6 végzettünk 1100 guldenes havi ösztöndíjjal egy év alatt, master, azaz egyetemi fokozatot szerezhet.
Arra is büszkék lehetünk, hogy városunk uszodája, melynek felépítéséhez egy éven át naponta 15-20 diákunk adott segítséget, ma egyik kiváló diáksportolónk, a tragikus körülmények között elhunyt Fabó Éva nevét viseli.
Végezetül, még egyszer üdvözlöm önt, kedves olvasó. Nem tagadhatom, “elfogult” is vagyok a főiskolával szemben, de ezt vállalom. Szívesen veszem azt is, ha kritikát gyakorolva véleményt mondanak felém, vagy a témában – melynek bevallom “megszállottja” vagyok – kérdést intéznek hozzám. A cikksorozat végén természetesen közlöm azt a forrásanyagot is, melyet felhasználtam. Egyrészről, mert ez így korrekt, másrészt azért, hogyha valakit a téma részletesebben érdekel, búvárkodhasson benne.
Dr. Molnár László
ny. főiskolai tanár,
alias Laci bácsi
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
