Dunaújvárosi Hírlap – 1989. március 14.

Az biztos, hogy Petőfi rokonai vagyunk

Bizonyíték nincs

Ha Petőfi halálára gondolok, két kép jelenik meg előttem. Az egyik a jól ismert: két kozák század csap le Bem seregére Segesvárnál. A költő szalad a közeli erdő felé, ám utoléri egy kozák dárdája. A másik kép frissen van festve. Szibériában, Uszty Barguzinban a temetőn kívül öt sír található, a fejfán fent orosz, lent magyar felirattal. Az egyiken a következő olvasható: Alexandr Sztyepanovits Petrovics, alatta: Sándor Petőfi, 1856. május.
Karácsony táján, felröppent még egy hír: a Baranya megyei Bólyban él Petőfi családjának egyetlen leszármazottja.

P. Muravjov: A titokzatos Petrovics
Budapest, 1988. május

budapest_1988_pmuravjov_atitokzatospetrovics

A bólyi tanács épületében furcsán néz ránk Morvay Gyula vb-titkár:
– Kit keresnek? Petőfi… ja, az öreg Petrovics bácsit? – s mosoly jelenik meg az arcán.
– Talán nem igaz a hír?
– Nem tudom – hangzik a válasz -, mi nemigen foglalkozunk vele. Az biztos, hogy Lajos bácsit mostanában egyre-másra keresik az újságírók, s az is, hogy az apja annak idején verselgetett. De hát kérdezzék inkább tőle… !

Bóly községben elsősorban német ajkúak élnek. Petrovics Lajosék a főutcán laknak, egy hatalmas, hétszobás házban. Valaha svábok laktak, több nemzedék egyszerre, ma már, ketten élnek csak itt a feleségével. Szeretettel, de kicsit zavartan fogad bennünket.
– Az biztos, hogy Petőfi rokonai vagyunk, de sajnos, még nincs bizonyítva semmi… – mondja, s hosszú történetbe kezd.
Őseik Pusztafödémesen születtek, egy nemesi kúrián, amelyet Lipót császár adományozott a családnak. Onnan tragikus okok miatt kellett eljönniük: 1830-ban üknagyanyja veszekedés közben úgy fellökte a szomszédasszonyt, hogy az belehalt. El kellett hagyniuk Pusztafödémest, Nyitra megyébe kerültek, Negyedbe. Ott élt a család 1948-ig, amikor is a német ajkúakat kitelepítették Magyarországról, őket pedig idehozták a helyükbe.
– Gyerekkoromban ezeket a a történeteket hallottam csak, Petőfi-rokonságról nem beszélt senki. Apám kezdte forszírozni a dolgot, ő ugyanis verselgetett. Mellette megírta a család történetét – meséli, s egy fekete bőrkötésű, arany feliratos könyvet tesz az asztalra.
– Mégis, milyen ágon lehetnek rokonai a költőnek?
– Apámon kívül a Dunántúli Napló egyik munkatársa is kutatta már a származást, ők arra a következtetésre jutottak, hogy az én üknagyapám, Petrovics János, Petrovics Istvánnak, Petőfi apjának a testvére. Volt még egy bátyjuk is, Kázmér, de arról szinte semmi nem maradt fenn, elvándorolt külföldre.

Sándor bácsi hetvenhétéves unokaöccse

Kézzel rajzolt családfát tesz elénk, állítólag a vágsellyei levéltárban található hivatalos okmánynak a másolata. Nem igazodunk ki rajta, de előkerül egy egyszerűbb is, az apja által készített. Aszerint kettős a rokonság, mert Lajos bácsi édesanyja is Petrovics-lány volt. Annak idején unokatestvérek is házasodtak.

Lapozunk a fekete könyvben, amelynek végében Lajos bácsi édesapjának versei találhatók. Az egyik kísértetiesen hasonlít a nagy költőére: “Kis falu a Vág folyó völgyében / ó mily drága e falucska nékem / könnyben úszik két szemem pillája / valahányszor gondolok reája. / Maradhattunk volna benne végig, / ha a nagyhatalmak sorsunkat nem így intézik / szlovák föld lett szülőfalunk földje / magyarokat elhozták belőle.”

Végül Lajos bácsi azt mondja:
– Azért van valami, ami bizonyítja, hogy valóban Petőfi rokonai vagyunk. A mi címerünk megegyezik Petőfi őseinek címerével: kék mezőben zöld hármashalmon kivont kardot tartó könyöklő páncélos kar, fölötte aranyleveles korona.
– Mi lehet az oka, hogy itt Bolyban nemigen vesznek tudomást erről a híres rokonságról, még ha nincs isbizonyítva?
– Itt elsősorban németajkúak laknak. Ez lehet az egyik oka. A másik, hogy nem igazán szeretnek itt bennünket. Tudja, annak idején, amikor minket idetelepítettek Csehszlovákiából, sok német embernek kellett elhagynia az otthonát. Talán az ő helyükben én sem bocsátottam volna meg.

A Baranya megyei Petrovicsok valóban rokonai lennének szabadságharcos költőnknek? Lehet. Hogy ez bebizonyosodjék, a történészek dolga. Mint ahogy az is, hogy kiderítsék, valóban Petőfi Sándor nyugszik-e a szibériai temető mellett. Elképzelhető, hisz a szabadságharc bukása után sokan rebesgették, igaz, akkor reménykedve: a költő talán hadifogságba esett. A legtöbben mégis idegenkedünk a lehetőségtől. Számunkra Petőfi úgy halt meg, ahogy szeretett volna: nem ágyban, párnák közt – a harc mezején veszett el. Nehéz szívvel gondolunk arra, hogy legendás hősünk esetleg száműzetésben, elfeledve halt meg, s mint a cárra támadókat, megkülönböztetésül a temetőn kívül hantolták el. Inkább azt szeretnénk hinni, amit Lajos bácsi is vall:
– Ha az élete árán is, de mindent elkövetett volna azért, hogy visszajöhessen!

Kiss S. Anna
Wohlmann György felvételei

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.