Dunaújvárosi Hírlap – 1966. február 18.
GALAMBOK
– A férjemet a padláson találja, a galambjainál – igazított el Farkas Istvánné, amikor becsörgettem hozzájuk. Hangján érezni, amíg elmondja, a padáson merre találom az urát, hogy náluk a galambok dúlják fel időnként a családi békét.
Farkas István alacsony ember, mégis nyaka közé kell húznia fejét, ha nem akarja beverni a tetőbe. Éppen galambjait eteti. Zsuzsi – így hívja kedvencei egyikét – most is vállán kapaszkodik.
– A többieknek jobb, rendesebb padlásuk van, csak az enyém ilyen alacsony, de nem számít, a fő, hogy van. Gyermekkorom óta galambok között éltem, nagyon szeretem őket. Amikor három évvel ezelőtt megkaptuk a lakást, mindjárt elkezdtem tenyészteni őket újra, mert a munkásszálláson mégsem lehetett.
– Postagalambsport Egyesületnek Dunaújvárosban jelenleg húsz tagja van. Közülük tízen a Bocskay meg az Esze Tamás utcában laknak, közel egymáshoz, a többiek meg az Óvárosban.
MAGYARÓVÁR, BRÜNN, KOLIN…Vannak emberek, akik számára nem sokat mond e három városnév, de a postagalambsport húsz dunaújvárosi képviselőjének bizonyára hevesebben dobog a szíve, ha e városneveket hallja. Magyaróváron rendezték az első versenyt, Brünnből indították a másodikat és a következő színhelye: Kolin. Hárman a díjlistán Legfontosabb: az erőntét Hogyan tovább? – lazányi – Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1966. május 20. |
– A városban a legnagyobb tenyésztő Faragó Sándor, ő alakította ki egyesületünket – mondja Farkas István, a jelenlegi elnök, aki egyébként a Vasmű tömörítő üzemében gépkezelő. – Március 15- től kezdjük az edző röptetéseket. Mosonmagyaróvár, Baja, Füzesabony a galambok három induló pontja. Aztán jönnek a nagy versenyek. Röptetés Drezdából, Halleból, Záhonyból.
– Tavaly előtt a délnyugati kerületben, amelyikhez mi tartozunk, volt egy harmadik helyezése Faragó Sándornak, egy ötödik pedig Jenei Mihálynak, aki a versenybizottságunk elnöke is egyúttal. Most a legjobb állománya Zsömbör Jánosnak van nálunk, meg szép eredményeket várok a Gyilkosomtól is.
Versenyekre készülnek a postagalambsport hívei is. A napokban tartják az év első megbeszélését, összejárnak télen is rendszeresen, de ez más, most mindenki ott lesz. Hogy hol?
– Hát itt nálunk, a konyhában – feleli Farkas István. – Odáig még nem jutottunk, hogy egy klubhelyiségünk legyen, így aztán szűkebben leszünk, mint a galambok utazáskor, amikor mennek a rajthelyre.
– A klubhelyiség meg az eledel a két nagy gondunk. A tenyész vagy haszonmadár nyáron megkeresi magának az eledelt, de a versenyre hajtottnak még akkor is kell adni esténként, hogy meg legyen a kondija. Télen 3-4 deka, nyáron meg 1 a napi fejadag.
A Szalmacellulózgyártól ugyan kapott ígéretet az egyesület, csak eledelnek való ocsút nem. Szerezni máshonnan is nehéz, nemcsak innen.
– Nagyon szép dolog a tenyésztés – jön tűzbe Farkas István. – Nem elég, hogy gyorsan repüljön a madár, szépnek is kell lennie. Vigyázni kell, hogy a párosításnál olyanok kerüljenek össze, amelyikek szép formát, tollat adnak.
Attila, Farkas István öt éves kisfia robog be. – Galambász leszek – mondja nevetve a kérdésre.
– Nem szeretem én, hogy folyton a padláson, mászkálsz – jegyzi meg édesanyja.
– Nem? Nézzed meg Jenei Miska fiát, ötödikes, de talán már jobban ért a galambokhoz, mint az apja.
K. J.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
