Kis Ujság – 1950. november 21.
Zeng a Keleti üvegcsarnokában a DISZ-induló
128 fiatal elutazott Dunapentelére, építeni az ifjúság és a béke városát
Búcsú a pályaudvaron – Fiatalok indulnak Dunapentelét építeni /1950
Még alig-alig hajnalodik. A Keleti pályaudvar nagy üvegcsarnokában azonban már ott várakozik néhány fiatal, DISZ-sapka a fejükön.
Ez a néhány fiatal is azok közé tartozik, akik elindulnak a nagy útra. Meghódítani minden akadályt, minden nehézséget. Felépítik az ifjúság és a béke városát, Dunapentelét. A béke művét. A 128 fiatal közül valók, akik indulnak győzelemre.
Egyre többen érkeznek. Ismerkedünk. Boda Péternek hívják az egyiket, 17 éves. Dolgozó paraszt az édesapja, Lajosmizsén. Hogyan kerül ez a fiatal az indulók közé?
– Az úgy volt, hogy pár hónappal ezelőtt följöttem Pestre, mert otthon hét gyerek van a családban. Rögtön kaptam munkát a Postánál! Megbecsültek. Mikor hallottam a Dunai Vasműről, s arról, hogy azt a fiatalok építik fel, bizony napokig azon törtem a fejemet, hogyan kerülhetnék én is közéjük. Sikerült. De hogy láttam: nincs annak semmi akadálya, hogy a legjobbak közé kerüljek, üzentem barátomnak is. A Németh Péternek. Jöjjön velem, üzentem neki Lajosmizsére, – jött is. Most már ketten megyünk a faluból.
Azt szeretném tudni, hogy Boda Péter és Németh Péter ismerik-e feladatukat.
Most egy leány is érkezik. Kék overálban van, piros fejkendő a fején. Kedves, mosolygós az arca, csak úgy sugárzik róla az öröm.
Megkérdezem tőle, hogy ő is Dunapentelére indul.
– Igen, indulhatok én is. Hozzásegített a DISZ.
23 éves. Szabó Erzsébetnek hívják.
– A Gyárkémény- és Kazánépítő Vállalatnál dolgoztam szeptember elseje óta. Mikor hallottam, hogy mi, lányok is indulhatunk az ifjúság városát építeni, egy percig sem tétováztam. Azonnal jelentkeztem. Hisz olyan szép feladat az.
– S milyen munkát szeretne Dunapentelén végezni?
– Mindegy. Csak dolgozhassak. Sokat és jól. Csak annyit szeretnék elérni, de azt nagyon, hogy hasznomat vegyék.
Majd kemény hangon mondja:
– Nem ijedünk meg a nehézségektől.
– Nem bizony – erősíti meg Lengyel Ferenc, aki Debrecenből jött, hogy segítsen építeni a béke művét.
DISZ jelvény
/saját gyűjtés
A fiatalok dala betölli az egész csarnokot.
Csabán Anna a neve annak a leánynak, akivel most beszélgetek. Pár perc alatt egész életregényt mond el.
– Apám bányász. Most Egercsehiben. Én valóban tudom, mi volt a múlt. Apámat évtizedekig üldözték, mint sztrájkszervezőt, mint baloldalit. Fekete-listán volt állandóan. S én 11 éves koromig menhelyen “nevelkedtem”, mert a családot szétszakította az állandó üldözés. 11 nevelőanyám volt, megismertem az élet minden keserűségét. 12 éves koromban cseléd lettem. 1944-ben Székesfehérvárra kerültem a kórházba cselédnek. Onnan vittek el a németek, mint politikai bűnöst. Először Bakonysárkányra, majd Ácsra. Onnan szöktem meg.
– Ez volt a múlt – mondja egy kicsit elgondolkodva.
– Azóta… – azóta az én életem is szebb lett. Textilszakiskolát végeztem. A Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyárban termelési és bérfelelős lettem. Kitárult előttem a világ. S hogy hallottam a Dunai Vasmű építéséről, nem is lehetett más kívánságom, mint az, hogy én is részt vehessek a nagy munkában. Sikerült elérnem. A gyárból hárman megyünk. Hárman fiatalok. Boda László, Révész József és én. Mondhatom, dolgozótársaim büszkén néztek ránk, mikor elbúcsúztunk tőlük.
Mind itt vannak már.
A legjobb fiatalok.
Akik látják az Óriás első lépéseit…
Rovó István is, aki Sándorfalváról előbb a Ganz Hajógyárban találta meg fejlődésének lehetőségét, s most hálaként építeni szeretné a béke művét.
Az 1912-es számú vonat már benn áll az indulóvágányon.
Még búcsúzik az indulóktól a DISZ.
Kecskeméti László mond beszédet a DISZ Nagybudapesti szervezete nevében. Arról szól, hogy hősök csak kemény munkában születhetnek.
A lelkesedésükön érezni, hogy akik most indulnak, azok a munka csatájában mind hősök lesznek.
A DISZ-induló dallama szárnyal föl. A fiatalok beszállnak a kocsiba s elindul a szerelvény.
128 fiatalt visz Dunapentelére…
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
