A Hírlap – 1994. november 6.
“Féljen a Kádár-kormány”
Meghalt – tizenöt évesen
1956. november 4-e fekete betűkkel írta be magát Magyarország történelmébe. November 7-e pedig – bár hosszú éveken keresztül ünnepelték, igaz más vonatkozásban – Dunapentele krónikájába. Ezen a napon kezdődött meg a város ellen a szovjet támadás. Hogy mi történt, hogyan? – sokan sokféleképpenélték meg. A lentiekben Éberhard Béla erdőmérnök visszaemlékezését adjuk közre, aki azokban a napokban 18 évesen Budapesten, Székesfehérváron és Dunapentelén is belekóstolt az eseményekbe.
Azon a nevezetes októberen a vasműben dolgoztam hegesztők mellett, mint a 26/3-as Szakipari Építő Válalalat dolgozója. Vascsöveket fűrészeltem egész nap, mert a mesterem közölte, hogy ő nem politizál, mi dolgozunk rendesen, mintha mi sem történt volna. Tizennyolc éves voltam, frissen érettségizett, akit nem vettek fel – származása miatt – a főiskolára. A helyzet november első napjaiban egyre inkább normalizálódott, legalábbis úgy látszott. Nálunk lakó és velem együtt dolgozó budapesti barátom nagyon aggódott szülei miatt, ezért november 3-án egy alkalmi teherautóval felmentünk a fővárosba, hónunk alatt egy-egy kenyérrel. Miután szerencsésen megérkeztünk és barátom családját jó egészségben találtuk, körülnéztünk a városban. A másnapi tragédiának semmi jelét nem láttuk, csak a Móricz Zsigmond körtér felszedett kövezete emlékeztetett az októberi harcokra. A Szent Imre szobor égő gyertyákkal volt tele, körülötte idős emberek imádkoztak.
A teherautó délután három órakor indult vissza Dunapentelére. Csak a Kosztolányi térig jutottunk el, valahonnan kilőtték az egyik gumiját. A társaság szétrebbent, barátommal pedig az Osztyapenkó-szobornál próbáltunk stoppolni. Sajnos minden autó Székesfehérvár felé ment, s mivel időközben ránk esteledett, s a budai hegyek felől fegyverropogás hallatszott, úgy döntöttünk elmegyünk Fehérvárra. Egy teherautó nyitott platóján utaztunk. Útközben a martonvásári nemzetőröktől megtudtuk, hogy Fehérváron már ott vannak az oroszok. Mint kiderült ez rémhír volt, akadálytalanul bejutottunk a városba. A kollégiumi diákság fel volt fegyverezve, nekünk szívesen adtak szállást és vacsorát.
Reggel fegyverropogásra ébredtünk. Ki akartunk hajolni az ablakon, hogy lássuk mi történik, de azonnal odalőttek. Ez november 4-én volt, s a rádióból megtudtuk: megalakult a Kádár-kormány, megkezdődött a szovjet fegyveres intervenció. Mivel szüleink azt hitték, hogy még Budapesten vagyunk a harcok kellős közepén, mindenáron haza akartunk jutni. A pinceablakon át kimásztunk az utcára, de az útkereszteződésben felállított szovjet géppuskákból mindenre lőttek, ami mozgott. Néhány száz méternyire jutottunk a kollégiumtól egy óra leforgása alatt, így feladtuk, visszamásztunk a pinceablakon. A diákok közben letették a fegyvert.
Másnap reggel megszűnt a lövöldözés, az utcán megjelentek az emberek. Autó még most sem lévén, gyalog vágtunk neki a hazafelé vezető útnak. Seregélyes-Szőlőhegyig gyalogoltunk, az úton előbb szovjet, majd magyar alakulatok állítottak meg bennünket. Végül egy magyar dzsip jóvoltából Perkátáig eljutottunk. Innen egy Penteléről jött teherautó sofőrje fordult vissza, hogy bevigyen minket a szovjetek által már körülzárt városba. A platón hasalva, ide-oda guruló kézigránátok között utaztunk. Pálhalma táján lövedékek süvítését hallottuk, de baj nélkül megérkeztünk.
A visszaemlékező Éberherdt Béla 1956-os autóbuszbérlete
Itthon másnap mindenki a várható szovjet támadásról beszélt. Abban az időben a Gábor Áron utca és a Vörösmarty utca közötti terület még nem volt beépítve, a Bercsényi utca északi oldalán kukoricatábla volt. A helyi katonaság ide telepített egy légvédelmi üteget. A Vörösmarty utcában görög családok laktak, akikről az a hír járta, hogy lelőttek két magyar katonát.
1956 – Görögök a forradalomban
Délelőtt megjelent egy fegyveres osztag, akik géppisztolyokkal és egyéb kézifegyverekkel lőni kezdték a göröglakta házakat. Ekkorra már a lakosság egyik része az óvóhelyeken, másik részük az ablakokban várta a fejleményeket. Megjelentek a levegőben a szovjet MIG-ek, és lőni kezdték a város körül telepített légvédelmi ütegeket. A gépágyúk lövedékeinek pamacsai és a repülők lövedékeinek tűzcsíkjai felfelé irányították a tekinteteket, a gépfegyveresek is abbahagyták a tüzelést. Vártuk, mikor gyullad ki valamelyik repülő, de a “lökösök” gyorsabbak voltak, mint amire a mi légvédelmünk felkészülhetett volna.
November 6-án, öcsém egyik osztálytársa, a 15 éves Gyulai Miska, aki a Bercsényi utcában lakott, átjött hozzánk kártyázni. Akkor még nem sejtettük – utoljára. A nők és a kisebb gyerekek az óvóhelyen voltak, mi pedig snapszerozással ütöttük agyon az időt. Mikor meguntuk, a játékot, Miska hazament, én ledőltem pihenni. Apám, öcsém, barátom és néhány szomszéd a konyhában beszélgettek. Mivel később anyám felüzent a pincéből, hogy nagyon aggónak érzünk lementem megnyugtatni őket. Visszafelé jövet, az első akna becsapódása a lépcsőházban ért. Olyan érzésem volt, mintha a tetőt érte volna találat, miközben a légnyomás felkapott és a falhoz vágott. Több robbanást is hallottam. Feltápászkodtam, s rosszat sejtve felrohantam a lakásunkba. Minden ablak ki volt törve, a konyhában egymáson feküdtek apámék. Szerencsére semmi bajuk nem esett, de… Az egyik szomszéd a bal oldali felső zsebében, a szíve fölött lévő vastag irattárcából egy forró, füstölgő repeszdarabot piszkált ki. Az ágyam fölött, a fejem irányában, ahol néhány perce még feküdtem, szintén repeszdarabot találtunk. Nem tudom, hány aknát lőttek a városra, de sok nem lehetett. Ezeket is főleg a Technikum városrészre, bár egynek a nyomai még sokáig láthatók voltak a Bartók Béla utca egyik emeleti lakásának a falán is.
Bartók Béla utca és a Dózsa György út sarka
S hogy Gyulai Miskára a visszatérjek: az egyik akna Bercsényi utca mögötti parkban robbant, a lakóépület közelében. Miska édesapjával a francia ablak előtt állt, lesték a repülőket. A fiút a repeszek szinte kettévágták, az apja sértetlen maradt. Néhány nap múlva, amikor a Kistemetőben eltemettük, egy teherautó jött a menet után, rajta megszenesedett emberi maradványokkal. A gépkocsivezetőtől megtudtuk, hogy a légvédelmi tüzérek gépágyúi mellett szedték össze őket.
Az aknázás utáni éjszakát mindenki a pincében töltötte. Hallottuk a tankok dübörgését, de nem merészkedtünk ki többet az utcára. A várost megszállták. A szovjetek beköltöztek a laktanyába, a magyar katonaság forradalmi vezetőit – köztük Tajti Ferencet – letartóztatták. Az úgynevezett konszolidáció sokáig tartott. Egy példa szemléltetésül: a sportpálya kerítésére először azt mázolták: “Éljen a Kádár-kormány!” Később: “Féljen a Kádár-kormány!” Időközben a felirat: “Ne féljen a Kádár-kormány!”-ra, majd “Miért ne féljen a Kádár-kormány?”-ra változott.
Már 1957-et írtunk, amikor a város ismét Sztálinváros lett. Az akkori tanácselnök kijelentette: nekünk még mindig szentebb Sztálin, mint Pantaleon, a falu védőszentje. Pedig Sztálinnak akkor már a mauzóleumban sem jutott hely…
Lejegyezte:
Kiss S. Anna
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
