Úgy, ahogy történt – 29. rész

– 29. rész –

Sajnáltam, mert abban reménykedtem, hogy az országútról meglátom nagyapámat vagy csak a szőlőjét, meg a Cinabana kunyhóját. Nagybátyám érezhetett valamit elszomorodásomból, mert tömören csak ennyit mondott:
– Látod, ilyenek ezek és ostorhegyével lovainkra pöccintett.
Ez esetben nem volt semmi probléma, mert a lovaink a legdrágább teremtményei voltak kis gazdaságunknak, és ha már ők így döntöttek, akkor így van rendjén!
A “Ri út”-ról annyit feltétlen tudni kell, hogy ezen hajtott ki a gulya és a konda. Igen széles, föld út volt, amelyen kacskaringózott a rajta közlekedő – főképpen tanyai szekerek – kerekeinek nyoma, amelyek egy-egy eső után más-más útvonalat vágtak, ahogy a kívánalmaknak megfelelően a nagyobb vizes, vagy sáros részeket kerülni kellett.
Bal oldalon, a szederfák mögött a Szőlőhegy szegélyét jelentő igen nagy orgonabokrok húzódtak. (Most, hogy leírom: “szederfák”, biztos vagyok benne, hogy olvasóim egy része kifogásolja, mert ő “eperfának” mondja ezeket a vastagtörzsű, telt lombkoronájú és igen hasznos faanyagú növényeket. Mi azonban az országutakat abban az időben szegélyező fákat “szederfának” hívták, termése a szeder volt; az eper, mint pici, piros, szív alakú termésű növény a veteményes kertek csemegéje volt; ugyancsak szeder volt a vadon is megtermő, feketére beérő, igen szúrós indájú gyümölcs neve is.)
Két nagy kapuja volt a Szőlőhegynek a kúti oldalon, amelyek többnyire nyitottan álltak, mert aki csukva találta és kinyitotta, az biz nem szállt le újra kocsijáról becsukni. De nem is zártak ezek a kapuk hatalmas értékeket; talán arra akartak figyelmeztetni, hogy a kapuk mögött nem holmi szántók találhatók, hanem a nemesebb élvezeteket jelentő gyümölcsök, főleg a vidámságok alapanyagai: a szőlők!
Az út jobb oldalán is szép sorban következtek a szederfák, azok mögött egy kisebb, meredek part, majd a szántók, amelyekbe itt gabonafélék kerültek.
A “Ri út”, amelyen a kanász és a tehenes (érdekes: mi a teheneket vigyázó pásztorokat nem gulyásnak, hanem tehenesnek hívtuk, de talán a tehenész szó lett volna a megfelelőbb, viszont ilyesmire nem sokat adtunk, mivel a magyar nyelv értelmező szótárát nemigen forgattuk) kihajtott a legelőre körülbelül 2,5 km hosszú lehetett és levezetett a Dunához, az ott elkezdődő és egészen a kisapostagi határig tartó legelőre.
Mi azonban nem mentünk végig ezen a kellemes, rázásmentes úton, hanem úgy másfél kilométer megtétele után jobbra letértünk a Duna-dűlőre. Ha egyenesen tovább megyünk, akkor láthattuk volna a “riúti” tanyákat, ami kevés vigaszt jelentett volna, mert az “út” tulajdonképpen zsákutca volt.
Az is igaz, hogy a Duna-dűlő is ennek számíthatott, mert aki a mi tanyánkig eljutott, az egy éles jobb kanyarral kiért egy keskeny dűlőn az országútra.
Ezen a dűlőn több kerékcsapás is volt és többnyire a lovak döntötték el a haladás konkrét vonalát, de ez nem is volt érdekes, mert az 5-6 keréknyom egy irányba vezetett.
Egy darab megtétele után a Papp-kút mellett mehettünk el, majd a Nagy-hegy következett. Hogy ez a név “anyakönyvezett” volt-e, azt nem tudom; lehet, hogy csak a mi családunk hívta így, ugyanis ez az emelkedő nem hiszem, hogy 7-8 méternél “magasabb” lett volna, az viszont tagadhatatlan, hogy ez jelentette a környéken – legalábbis ezen a környéken – a legnagyobb emelkedőt!
Minden megerőltetés nélkül felkaptattunk a Nagyhegyre, ami után jobbra Zsuzsa- düleje vezetett ki az országútra.
Balra – úgy 200 méterre – volt Radics sógoramék tanyája, de ez az épület nem volt állandóan lakott, sőt, egyáltalán nem lakták már ebben az időben, inkább csak jó menedékül szolgált zivatarok, esők idején.
Nemcsak a gazdának, hanem a környékbelieknek is, aztán meg nem tökéletes zárhatóságával, de dróttal bekötözött ajtajával némileg biztosította az otthagyott kisebb értékű szerszámok, holmik “megmaradását”.
Csakhamar élénk beszélgetés alakult ki a felnőttek között. Nagybátyám beszámolt a termés helyzetéről, a várható aratási eredményekről, az állatállomány szaporodásáról vagy apadásáról. Ezek közül engem csak az érdekelt, hogy kiscsikó vagy kisborjú született-e? A legnagyobb örömet számomra mindkét fajtának szaporodása jelentette, különösen ha ez egyszerre történt.
Még szóba került, hogy ki volt beteg, kit vertek meg az utolsó “báldban”, hogy sikerült az új gyümölcsös telepítése, mekkora volt télen a hó (ez kellemes téma volt a rekkenő nyári délután!), sikerült-e megvenni az alájárói kis legelőt, a faluból jön-e majd a cséplőgép vagy a Szluha traktora “masinás” Kisapostagról, megpimpókosodott-e az újbor, érdemes volt-e műtrágyázni, miért adja el a paraszt olcsón a termékeit és veszi drágán az iparcikket. Csupa érdekes téma és esemény ezen az isten háta mögötti kis tanyán. Mikor meg arra került sor, hogy mi is elmondjuk nagyvárosi életünk “színes” eseményeit, ez többnyire Édesanyám előadásában történt.
– Tudod Öccse, sógorod este elmegy a nyomdába, reggel megjön, lefekszik. Én meg bevásárlok, főzök, takarítok. Nem megyünk mi sehova. Néha olvassuk az újságokat. Ez ingyen van.
– De a múltkor láttuk Apával a Tarzant – kotyogtam közbe.
– Tényleg, sógorod elvitte ezt a gyereket moziba, de – tudod – ő is kíváncsi volt rá!
– Hát te nem, Juli?
– Ugyan! Elmesélték, hogy meztelen négerek szaladgáltak, meg köteleken lóbálóztak! Bolondság az egész.
– De amikor Tarzan a krokodillal a vízben birkózott…!? – próbáltam közbeszólva hősünket megvédeni.
– Az nem lehetett igaz, vagy műkrokodil volt.
Még védekeztem.
– Műkrokodil nem úszhat meg foroghat!
– Ezek a mozisok mindent kitalálnak, csakhogy a pénz kicsalják!
Mutatott rá Édesanyám nagy közgazdasági érzékkel az igazságra, amelyre már érdemben sem Apám, sem én válaszolni nem tudtunk, de nem keseredtem el, mert tudtam, hogy ez az egyetlen film (na meg talán a “Zoro meg a Huru”!), amely Apámat is érdekli. E beszélgetés során egy hatalmas nyárfa lombkoronája jelent meg a dűlő végében. Törzse nem látszott. Nem csodálkoztunk.