Úgy, ahogy történt – 15. rész

– 15. rész –

De ezt természetesnek vette minden nyomdász a segédmunkástól a gépmesterig, hisz a lapnak reggelre az utcán kell lennie! (Ebben az időben esti újság talán csak a “8 Órai Újság” volt, amelyet Apámék nyomdájában állítottak elő és amelyet ők csak “coresz”-nak becéztek.)
Mi pedig első lakásunkat az új helyen a Bezsilla Nándor utcában találtuk meg, egy Márkusné nevű háziúrnál ill. háziúrnőnél. Egyemeletes háza volt, több lakóval, de mi az udvarban levő kis házban laktunk, szoba-konyhában.
Ekkor már pár hónappal elmúltam három éves. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert jól emlékszem Irénke kishúgomra, aki csak egyszerre ott “termett” mellettem.
Ő pedig 1928. júniusában született. Kerekfejű, sötéthajú kis teremtés volt, arany fülbevalókkal, mert az időben a lánygyereknek a fülbevaló nemcsak természetes, hanem szinte kötelező volt. Ki is fúrta fülüket a bábaasszony minden alkalommal mindjárt a születésükkor!
Irénke kishúgomat nagyon szerettem. Milyen furcsa, hogy erre a kisgyermeki szeretetre milyen jól emlékezem…
Sokat játszottam vele. Örültem, ha megnevettettem. Gyermeki örömöm nem tartott sokáig. Kishúgom féléves korában himlőben meghalt. Emlékszem, igen keservesen megsirattam.
A történeti hűséghez az is hozzá tartozik, hogy Édesanyámnak én előttem született egy kislánya, Juliska. Ő is himlőben halt meg. Jól emlékszem azokra – nekem kirándulásnak számító utakra – amikor Anyámmal kimentünk Rákosra, kishúgaim sírjához. Sírjuk a 36. parcellában volt, s mint gyerekparcella, a legutolsó évekig adott végső nyugodalmat a kis emberkéknek. Ide került később az én kislányom is…
Mint már pestújhelyi lakos, nem tartozom a teljesen fedhetetlen elemek közé. Egy alkalommal André nénivel, André Aranka édesanyjával gyűlt meg a bajom. Addig pedig így történt:
Aranka, a szomszéd kislány, velem egykorú gyerek lehetett. Nekem nagyon tetszett, szép szőke haja volt (a kis arcára már nem emlékszem), és úgy vettem észre, én sem vagyok számára “közömbös”.
Ketten együtt nem voltunk hétévesnél idősebbek!
Andrék fél-szuterénben laktak a “Márkusné” házban. Ablakuk az udvarra nézett. Az ablakuk alatt, vagy inkább előtt, volt kitéve egy kimustrált sezlon. Mi Arankával e helyre beszéltünk meg találkát. Amikor már sötétedett ott üldögéltünk a rossz alkalmatosságon, de nem csak ültünk, hanem később már feküdtünk is!… Persze állig begombolkozva. André néni csak azt vette észre az ablakra tekintve, hogy valami fészkelődés van az ablak előtt. Jobban odafigyelve ritmikus mozgást tapasztalt…
Na, több se kellett neki!
Kirohant ott találta kislányát egy “legénnyel”, (én voltam!) félreérthetetlen helyzetben!
Nagyot vágott parázna fenekemre (mivel én voltam felül…) és utána kislányát verte a lakásajtóig. Én iszkoltam haza, remélve, hogy “anyósom” korrekt lesz és nem mondja el Anyámnak e szörnyűséges tapasztalatát. Valóban, vagy nem mondta el, vagy Anyám nem vette “komolyan” ezt a szexuális kilengésemet, mert nem esett szó róla és az ilyenkor mindenkinek kijáró verést is megúsztam.
De egy jó darabig nem is kísérleteztem ilyenféle dolgokkal. (Az már gyermekpszichológusok dolga lenne, hogyan kerülhetnek óvodista korú gyermekek ilyen helyzetbe, anélkül, hogy előtte bármi hasonlót láttak volna…?)
Pestújhelyen kezdtem “tanulmányaimat”. Itt lettem óvodás. Szerettem óvodába járni. Ekkor már új helyen laktunk, a Sándor Géza úréknál. Takarításért. Egy szuterénben.
Az óvoda nem volt messze. Az első napokban még elvezetett Anyám, de látta, hogy jól érzem magam, nem sírok, nem rívok és nem is akarok szoknyájába kapaszkodva visszatérni – így egyedül mentem, jöttem. Ez különben is nagy önbizalmat adott. Önálló lettem. (De az igazi önállóságom bizonyítására később került sor! Majd elmondom!).
Kis “mákos” színű óvodás táskám volt. Ebbe illett a vajas kenyér és egy alma. A vajas kenyér két vékony szeletből állt, igen vékony vajréteggel. Összeborítva.
Én csak az egyik szelet kenyeret ettem meg, a másikat meg az almát elajándékoztam.
Ez nem valami szívjóságból történt, ugyanis igen “rosszevő” gyerek voltam, sovány, nagyon válogatós. A gyümölcsöt meg soha életemben nem szerettem, vagy inkább nem kívántam. Talán csak azoknak örültem és ettem szívesen, amelyeket Nagyapámtól kaptam. Nem! Még valaminek! És ez talán a “gyümölcsök bosszúja”.
A TANYÁN (csupa nagybetűvel!) lent a völgyben volt egy kicsi almafa. Úgynevezett “szentiványi-fajta”. Törzsét nénéim minden évben szépen lemeszelték, de egyéb más gondozást nem élvezett (mint ahogy a többi fa sem!). Ezt az almát nagyon szerettük. A neve szerint június végére érett volna meg, de mi már előtte szedtük. Valami csodálatos volt az illata! A “zöldalma” illat. De nem mesterséges, hanem igazi!
Ezekből a fákból már alig van. Nem nemes gyümölcs. Nekem páratlan! Sokat kerestem, míg két csemetét tudtam öregségemre szerezni. Ha érzem csodálatos illatát, ott vagyok újra a kis fa alatt, és jókedvűen marakodunk Polák barátommal egy-egy szebb gyümölcsön és csodálkozunk, ha egy magától lepottyan, mert az olyan sárgás már és valahogy más ízű is.
Azért is ültettem három éve a két kis fát, hogy majd unokáimmal a szőlőbe kijárogatva mesélés közben be is bizonyíthassam a szentiványi alma csodálatos varázsát, testet üdítő és leseket gyönyörködtető valóságát, de félek, hogy kis unokáim biggyesztett szájjal fogják mondani:
– Nagyapa! Miért nem ültettél inkább banánfát!?
És én erre nem tudok majd felelni, legalább is olyasmit nem, hogy nyiladozó eszecskéjükkel megértsék gyerekkorát visszasóvárgó nagyapjukat…
Legfőbb ideje, hogy megdicsért óvodista életemről szóljak. Szép, tágas otthon volt ez. Nagy kerttel, sok játszó alkalmatossággal. Örökre belém vésődött egy kép:
a hosszú fal mellet ülünk egy alacsony és hosszú padon és mesét hallgatunk, közben én bámulok kifelé a szemben levő ablakokon és gyönyörködve nézem, hogy felragyog egy szivárvány… Feledhetetlen helyzet! Ráadásul most is látom a szivárványt: jobb kezem felé erősebb és tiszta, aztán elvékonyodik, és eloszlik.