Úgy, ahogy történt – 13. rész

– 13. rész –

– Hol? Hol? – kérdezte felindultan. Erre valamelyik felmutatott egy nagy akácfára. Mihály csodálkozva kétszer is körüljárta a fát – magasba néző szemekkel – majd a csalitosba rohant… Saját butaságukon az enyéim jól mulattak.
Egy idő múlva onnan kijövet igen alkotóan nyilatkozott:
– Mihály csinál latrina!
Hogy ez végül is a nevezett zárt helyiség felújítását, vagy éppenséggel “gründolását” jelentette, erre nincsenek megbízható adataim.
Végül is a háború befejeztével Mihály is visszatért hazájába. Úgy emlékszem orosz egyenruhájában kellett megjelennie, de új öltönyt, csizmát, több éves bérét és tisztességes útravaló elemózsiát is vitt magával a hosszú útra.
Nagyanyám szigorúan meghagyta neki, hogyha Török öregapámmal találkozik (!?) mondja el neki, hogy itthon nagyon várják, jöjjön ő is minél előbb és Mihály is írja meg, hogy otthon náluk mi újság, meg van-e a család és nem okozott-e a háború valami bajt? Ezt Mihály erősen meg is ígérte. Az egész család – Mihállyal együtt – sírva búcsúzott egymástól. Surbankó Pista bátyám a “szép kocsival” vitte ki az állomásra, ahol Mihály bácsi még a lovak nyakát is megölelte búcsúzóul… Nem orosz búcsúzott a magyartól, hanem a paraszt a paraszttól.
Soha többé semmiféle hírt nem kaptak felőle…
A háború alatti eseményekből nem sok maradt fenn. Mint ahogy minden napnak meg van a maga baja, így azokat az időket nem nagyon emlegették. Új idők új gondokat szültek és így – az emberi természet szerint – inkább, a vidám, kellemes dolgokra emlékeztek vagy a nagy szomorúságokra. Volt ebből is, abból is. 1916-ban nagyanyámnak megszületett első unokája, a kis Anna, Erzsébet nagynéném kislánya volt.
Sajnos néném nem sokáig nevelhette kislányát, mert 2 év múlva alig 20 évesen(!) – tüdőgyulladásban meghalt.
Ekkor történt, hogy Kovács dédapám – aki akkor már 82 éves volt – a tanyaudvaron égnek vágta a kisbaltát és rettenetes káromkodások közepette szidta az igazságtalan Teremtőt, aki a szép, fiatal életeket veszi el a magafajta, öreg, semmirekellő helyett…
Nagyanyám így – a háború közepén – elvesztett egy igazi segítséget és kapott cserébe egy kis, gyámolításra szoruló teremtést, akit élete végéig mint saját gyermekét nevelt, annyira, hogy később – amikor már én is megszülettem – jómagam élvezhettem az első unokának kijáró megkülönböztetett szeretetet – még Annus néném részéről is – akit magam is nagynénémnek tekintettem, pedig csak unokatestvérek voltunk.
A háború végét követő forradalmi idők – gondolom – mert még csak szájhagyomány sem maradt fenn, az asszonynépet nem különösebben érintették és a községtől jó pár km-re levő tanyán nem jelentettek különösebb változásokat.
A mezei munkát évszakonként, az állattartást és gondozást naponként szigorú és minden időkre érvényes törvények szerint végezni kellett; a vasárnapi misejárások változatlanul megmaradtak és az ilyenkor szerzett értesülésekből tudhatták csak meg, hogy milyen szelek fújdogálnak a tanyai világ csendes szigetétől távolabb. Nem tudott erről az időről később sem senki érdemlegest, de nem is csoda, mert a gyerekek közül a legidősebb – Édesanyám – ezidőben volt 16 éves és úgy vélem más dolgok érdekelhették, mint a társadalmi változások. Nagyanyám meg, ha a háború végét mesélte Mihály oroszunk távozásáig.
– És aztán, aztán mi lett? – kérdésemre csak annyit válaszolt:
– Hát fiam, aztán is nehéz évek gyüttek!
Így nem lettem okosabb. De térjünk csak vissza a házmesteri lakásba, mert való igaz az Arany János-i mondás, hogy “a mese mint a patak, minél messzebbre foly, annál inkább dagad”.
Ez időben érte szüleimet az első városi megrázkódtatás.
Édesanyám egész életében igen vidám természetű, nyílt és közlékeny ember volt. Jókedve, humora már szinte legenda-számba ment és ritkán ment el ismerős mellett, hogy valami tréfás megjegyzést ne tett volna.
Így, amikor a Forgách utcai városi házakban laktunk, a hosszú függőfolyosó egyik oldalán hat lakás konyhaablaka nézett oda, amelyek nyáridőben mindig nyitva lévén, vonzották az elmenő tekintetét és szinte elvárták az ablakonkénti beszélgetést.
Tőlünk a harmadik lakásban történetesen férjhez ment Wittmann Ilonka és férjével együtt az anyjánál kezdte az életet. Egy reggeli órán Anyám elment az ablakuk előtt és mivel az nyitva volt, beköszönt a fésülködő fiatalasszonynak, majd annak fogadj Istenére megkérdezte:
– Hogy aludt az éjjel Ilonkám?
– Köszönöm Fekete néni, nagyon jól! – hangzott a válasz. Mire Anyám:
– Aztán hányszor volt kint az éjjel?
– Ugyan Fekete néni, egyszer sem!
– Hát akkor mindig bent volt! Az jó! – mondta Anyám, a menyecske pedig pironkodva jegyezte meg:
– Fekete néninek mindig van mindenre kádenciája!
Aztán együtt nevettek.
Anyámnak ez a nyíltsága és őszintesége volt oka annak az esetnek is, amelyet elmondani szándékoztam. Bizonyára mint házmester elég eleven kapcsolatban lehetett a lakókkal, azoknak különböző fajtájával. Nem csak a Keserű méltóságosokkal (hogy ők kik voltak nem tudom, de mivel mindig szinte áhitatos tisztelettel emlegették őket, most nem akarom kihagyni), de talán különböző más emberekkel, nem csak a szegényebb, hanem talán a kevésbé becsületesebb fajából is.
Egy reggeli órán, amikor Anyám épp a két ház közötti udvart söpörte, Apám már dolgozni ment, megjelent egy fehérnadrágos, malaclopós, szőke, göndörhajú fiatalember, aki egyik lábára sántított.