Úgy, ahogy történt – 11. rész

– 11. rész –

Most, hogy ezeket írom, lepődök meg a kis méreteken. Ezek nekem cseppet sem voltak kicsik, igaz, hogy egy kicsi gyerek szemével láttam a világot. Sőt! Az elsőház a maga lefüggönyözött ablakaival, örökös hűvösségével, magasra polcolt ágyneműivel szinte ijesztően hatott. Titokzatos és áttekinthetetlen helyek voltak az ágyvégeknél, a szekrények oldalánál, a szobaajtó mögött. Ide tehát ritkán merészkedtem, de azért be-bejártam erősen indokolt esetekben.
De ne vágjunk a dolgok közepébe!
Ott tartottunk, hogy derék Török öregapám a Kovács-tanyára költözött fiatal feleségével. Itt aztán csak négy év múlva született első gyerekük: Erzsébet. 1903-ban született Édesanyám, Julianna február 24-én este fél 11-kor, majd 1905-ben István, 1909-ben Terézia és 1910-ben Katalin. Hogy a sor folytatódott volna-e nem tudom, mert Nagyapámat behívták az I. Világháborúba, mindjárt az elején. Azt sem tudom, hogy milyen poklait járta meg a háború harctereinek, de Przemysl várának hősi védelmét sokszor elmesélte. Ez a helytállás nem volt abban az időben kis dolog. Hogy mennyire nem kedves Olvasóm, azt bizonyítja a budapesti Margit-híd budai hídfőjénél ágaskodó, harcos oroszlánt ábrázoló emlékmű, amely a mai napig is látható.
Így erről kicsit többet kell szólnom. A történeti igazság az, hogy a mai lengyelországi Przemysl volt a Monarchia egyik legnagyobb vára 20-30 km-es körzetben több várerőd – amelyet jórészt magyar katonák védtek Kuzmanek altábornagy parancsnoksága alatt. A várat az oroszok bekerítették és a védőket többszöri sikertelen kitörés után kiéheztették.
Eleinte az élet elég tűrhető volt, még újság is megjelent. Később, az élelem fogytán – sorra következtek a hadsereg szállító állatai, majd minden élőlény, ami mozgott. A k. Olvasó étvágyát elrontani nem kívánom, ezért csak így részletezem: minden ami mozgott… Természetesen ekkor már felélték a derékszíjakat és a bakancsokat is!
Az éhség akkora volt, hogy pl. két szanitéc vitt egy sebesültet, de közben a fáradtság miatt leültek pihenni. A sebesült várta, hogy majd csak tovább viszik, de úgy negyedóra múlva sem mozdultak. Erre a sebesült oldalba lökte az egyik szállítóját:
– Komám! Menjünk már, mert itt folyik el a vérem!
A katona eldőlt. A másik is. Kiment belőlük az élet. Csendben éhen haltak…
Mindennap 11 órakor megjelent egy orosz repülő és ledobott egy bombát. Pontosan 11-kor és egyetlenegy bombát. Mivel menetrendszerűen, percre pontosan érkezett – már várták – és mindenki fedezékbe vonult, így e bombázástól nem is lett baja senkinek, kivéve egy esetet, amikor egy harcos elmálékodott és a gépből úgy találomra kihajított, mintegy 15-20 kg-os bomba – ráesett. Nem is robbant fel. Csak úgy – agyonütötte. Furcsa módon bajtársai nem is a fránya ellenséget szidalmazták, hanem a szerencsétlent okolták, hogy lehetett ennyire figyelmetlen.
(Öregapám mesélte éhezést annak idején igen túlzottnak tartottam, de később – és ma is – elhiszem. Sőt! 1945 őszén mint kollégista magam is megettem 3 aszpirint, mert nem volt semmi ennivalóm, én meg nagyon éhes voltam. Ennem kellett! De a mai kor embere is megérezheti az éhség borzasztó erejét; elég ha csak az afrikai éhező, különösen kisgyerekekről közölt felvételeket figyelmesen szemléli.)
Végül is a védők – mármint Przemysliben – 1915 március vége felé elpusztítottak minden hadfelszerelést és az egész várat felrobbantották. Az egy óra múlva bevonuló oroszok csak romokat találtak.
Nagyapám szerint százezer ember került fogságba. Köztük volt Gyóni Géza és testvére is (de ezt már nem Nagyapámtól tudom!), a krasznojarszki fogolytáborba kerültek, ha jól emlékezem. Nagyapám már a várban (vagy a fogságban) “fejtituszt” kapott. Kihullott a haja és két furcsa szokása lett, mire a fogságból hazajött: az egyik az volt, hogy nem ült többet járműre. Semmifélére. Parasztember létére még kocsira sem! Minden távolságot gyalog járt meg, még Pestre is feljött (de erről majd később!). A másik szokása meg az lett, hogy éjjel szeretett járni, legtöbbször nem az országúton, vagy dűlőkön, hanem a szűk ösvényeken, gyalogutakon. Mivel tanyánk légvonalban is 4-4,5 km-re volt a község szélétől, gyakran jött öregapám a Duna-parton (ahogy mi mondtuk a Duna “alatt”) a gulya csapásán. Ahogy mondtam, főleg későn vagy éjszaka. Nem egyszer rémisztette halálra az éjszakában csendesen pipázgató és bóbiskoló csőszöket.
– Jó estét adjon Isten! – ráköszönéssel, amelyet csak a legritkább esetben viszonoztak illendő módon, legtöbbször az volt a válasz, hogy:
– Te vagy István?! Hogy a fene egyen meg, megint de jól megijesztettél!
De ne vágjak elibe kedves öregapám háborús fogságának. Ő ezt az előző mániájával megúszta. Hazakerülvén a csóti táborban töltött egy időt. Ez valami egészségügyi, meg akkortájt politikai karantén lehetett.
Erről valló elbocsátó levele évekkel ezelőtt került elő Kata néném házának padlásáról, amikor az leégett. Még csak annyit – ami igen különös – hogy öregapám Przemysl várának védelmét, a kiéheztetését, annak felrobbantását, majd átadását mindvégig oly hősi cselekedetnek tartotta mint – teszem azt – a szovjetek a sztálingrádi vagy berlini győzelmet. Kuzmanek altábornagyot a vár parancsnokát pedig, a legnagyobb hősnek kijáró tisztelettel emlegette. Akkor ezért ki is nevettem. Nem értettem meg gyerekfejjel, hogy nem mindig a győzelem teszi hőssé az embert, hanem az áldozat és a szenvedés, amit az ügyért hoz, még akkor is, ha az elbukott. Most már jól megértem….
Nagyapám tehát – ha egészségben meg is fogyatkozva – de mégis épségben tért vissza a nagy háborúból. Itthon időközben meghalt apja, anyja és legnagyobb lánya….
És mi történt Nagyanyámmal, aki itt maradt 35 évesen öt gyerekkel – akik közül a legidősebb volt 14 éves, a legkisebb meg kettő – meg két öreg szülővel, akik már a nyolcvan felé jártak?
Itt maradtak egy tanyán, a Duna-dűlőben, a falutól több mint négy kilométerre, az Isten háta mögött. Aki e sorokat családos emberként olvassa, az könnyen el tudja ezt képzelni; aki pedig – ráadásul – tanyai vagy özvegyi sorsban is élte életét, annak nem kell ezeknek az asszonyoknak fizikai, szellemi, de főleg lelki helytállását dicsérnem. Csak bámulni lehet, hogy nem lettek “neurotikusok”, nem “idegenedtek el”, nem szedtek csillapítókat s nem jártak pszichiátriára; nem bizony, mert volt életüknek értelme, célja és érezték azt az acélnál is erősebb szorítást, amellyel a fő nélkül maradt család kovácsolódott köréjük.