Úgy, ahogy történt – 10. rész

– 10. rész –

Ez a “barátság” onnan eredt, hogy a tanár úr testvére a Banknak volt jogtanácsosa és őt (Apámat) kisebb-nagyobb megbízásokkal küldözgette. Többek között a tanár testvéréhez is. Innen származott az ismeretség. Hogy ez a kapcsolat valóban barátságnak volt-e minősíthető azt döntse el az a tény, hogy amikor – negyedszázad múlva – 1946-ban özvegy és nagybeteg Édesanyámmal, nagy nyomorúságunkban a tanár urat felkerestem s megmondtam ki vagyok, ő visszaemlékezett az egykori bankszolgára.
– Ugye olyan kis bajuszos, ügyes ember volt az apád?
Én boldogan válaszoltam:
– Igen! Igen!
(Nem tudom negyedszázad múlva visszakérdezik-e hasonlóan rólam gyermekeimet? Pedig Apám csak rövid ideig volt “banktisztviselő”). Azt is el kell mondanom, hogy a tanár úr alapos vizsgálatot végzett és a kórházi beutalást is biztosította, és amikor üres zsebbel – de a becsület kedvéért megkérdeztem, hogy mivel tisztelhetem a tanár urat:
– Nem a te dolgod fiam a fizetés! Csak nem gondolod, hogy barátaimnak nem állok rendelkezésére?! – mondta valami végtelen kedvesen.
Hát ezért mertem az előbb a világhírű professzort barátunknak nevezni!
Amikor belistázták Apámat a Bank jogi testületének az volt az utolsó kérése, hogy – búcsúzóul – hegyezze ki a társaság összes ceruzáit! Olvasóm számára furcsának tűnhet kérésük, mert nem tudja, hogy Apám csontnyelű bicskájával, ill. annak eltört, de ferdén köszörült kis pengéjével úgy tudott ceruzát hegyezni, hogy a ceruza hat oldala a hegyezett részen is folytatódott! Vagyis a ceruza csúcsa is egy hatszögletű piramis volt! (Talán még a grafit is? Nem állítom). Egyedülálló teljesítmény! Azóta sem láttam senkitől ilyesmit! (De ki ír ma már ceruzával?) Most szerepelhetne a TV “Leg…” műsorában, mint a ceruzát “legceruzásabban” faragó művész!
Bizony még néha-néha az én kisiskolás plajbászaimat is így hegyezte, de ez – sajnos – már nem keltett társaimban igaz elragadtatást. Szívesebben kurtították ceruzájukat a különféle kis hegyezőikkel, bár mondtam, hogy szívesen elviszem Apámnak kihegyeztetni…..
Azt mindenesetre tudni kell Apámról, hogy mindenhez értett! Úgy tudom 4 vagy 6 elemi osztályt járt, de roppant gyakorlati érzéke volt. Minden előképzettség vagy gyakorlat nélkül hibátlanul szerelt villanyt, javított órát, vagy készített rollert (ezt az én időmben még “skiró”-nak hívtuk, kiskerekekre szerelt talpból és kormányból álló játékszer volt.) Az én skiróm kerekei nem voltak gumival borítva, így aztán pokoli zajt csaptam vele a betonjárdán amint egyik lábammal rajta állva, a másikkal szorgalmasan löködtem. Bizony dübörögtem és így nem volt közönségsikerem! A szomszéd házbeliek szóltak is Apámnak, így aztán járművemet úgy toltam a szomszéd ház előtt, csak azután kezdtem vele hancúrozni. Itt már nem tudták a szerencsétlen lakók, hogy ki fia-borja vagyok és hol is lehet panaszt tenni ellenem.
Amikor én születtem, Apám már nem a Bankban, hanem valami üzemben (zsák v. ponyvagyárban) dolgozott, de akkor mi már a Horthy Miklós úton (ma Bartók B. u.) házmesterek voltunk. Ezt az állást – amely abban az időben még kaució (óvadék) letételét is megkívánta – Édesanyám látta el és Apám, mint mindenhez értő emberke végezte a “szerelő-kiszolgáló” tevékenységet.
Apám egyszer elmesélte egy ezidőbeni nem veszélytelen kalandját: valami hiba volt a ház liftjével. Apám a földszinten kibiztosította a liftet és megállapította, hogy a liftszekrény tetején van a baj. Fel is mászott szerszámaival és szerelgetett, amikor – az okát sose tudtuk meg – a lift magától megindult felfelé. Apám életveszélyes helyzetbe került. Tudta, hogy csak a villanyvezeték szerelgetésre már nem volt idő! Így, bátor ember létére – nem keveset kockáztatva – a nála lévő csőfogóval (!) eltépte az áram alatti vezetéket.
Iszonyatos szikrázás!
Apám kezében levő nagy csőfogó egyik szárából egy 4-5 cm-es darab levált (!) és az ő jobb keze kisujjának utolsó perece és körme (ami közvetlenül érintkezett) megégett és nem nőtt többé rajta normális köröm. Olyan nőtt csak, mint a karvaly csőre. De a felvonó megállt, mielőtt Apámat az aknaház tetejéhez paszírozta volna.
A törött, nagy csőfogó sok éven át továbbszolgált. Apám szerszámosládájában jól vigyázott rá, egykori “hősi” (és meggondolatlan) tettének örök tanújára.
De a II. Világháborúban – Apám már nem élt – ez is elveszett. Azt hiszem ő sem tudta volna megőrizni, mint ahogyan sokan nem tudtuk megőrizni, megmenteni mindazt ami (aki) nekünk kedves és drága volt…..
Ennyit az apai ágról szüleim házasságáig, bár egy kicsit pletykálkodtam már magamról, gyermeki gyarlóságaimról.
Édesanyám szülei parasztok voltak. Török István “földműves” öregapám a milleniumi évek tavaszán – 22 éves korában – vette feleségül a 17 esztendős Kovács Teréziát. Öregapám tanúja nem volt akárki – Nyuli János 55 esztendős községi bíró; Öreganyámé Lak Mihály “földműves”. Hogy az ifjú pár hol találta meg első fészkét – nem tudom. Én már csak arra emlékszem, hogy a TANYÁN (így: csupa nagy betűvel!) laktak, amely gyermekkorom legcsodálatosabb helye, gyönyörűséges élményeim kertje volt, amely az évek során a községi nyilvántartásban “tanya” 6,4. vagy még további számokon, legutoljára, “halála előtt” 1032. számon szerepelt. Kovács-tanyának hívták eredetileg, ami arra utalna, hogy Török öregapám telepedett át apósához. Ez a tanya – már amikor én megismertem – egy kb. 20 m hosszú, első felében náddal, hátsó felében szürke cementcseréppel fedett, vertfalú épület volt, amelyben elől egy 20 m2-es “elsőház” (nem tudom miért hívtuk az első szobát “első ház”-nak, de mindvégig így nevezte a család minden tagja,) majd egy 13 m2-es nyitott kéményes konyha, emellett egy 16 m2-es kisszoba és ezután – közös kis összekötő ablakkal – egy 29 m2-es istálló következett. Ez utóbbit később toldhatták az épülethez, mert már cseréppel fedték.
A tanya hosszában volt a belső tanyaudvar és annak másik oldalán a “nyári konyha” mint önálló épület, amely egy parányi, 9 m2-es szobából és egy kb. 6 m2-es nyitott kéményű konyhából állott. Minden szobában volt kemence is!