Szabad Ifjúság – 1953. július 21.
1952 januárjában huszonegy koreai fiatal érkezett hazánkba, hogy a Magyar Népköztársaság egyetemein tanuljon. A hős fiatalok nagy része hónapokon keresztül, fegyverrel kezében vette ki részét hazája védelméből egy közülük a koreai Rákosi Mátyás-kórházban dolgozott.
Képünkön: a koreai fiatalok egy csoportja, akik valamennyien büszkén viselik a haza védelméért kapott kitüntetéseket.
A Rákos Mátyás Hadikórház – Magyar orvosok Koreában 1950-1957 /Rubicon 2019
Sztálinvárosban
Kim In Jon egy esztendővel ezelőtt látta utoljára a várost, de még sohasem vette észre, hogy ilyen szép, mint most. Gyönyörű napsütéses vasárnap virradt Sztálinvárosra.
Kim In Jon Phenjanban, abban a koreai városban élte le gyermekkorát, amelyet először bombáztak az amerikaiak. Amikor a bomba elpusztította édesanyját, már egyáltalán nem volt gyermek. Lánytestvérével együtt a frontra ment. Három évvel később, 1951 decemberében pedig elindult Magyarországra. Elvtársai ezzel bocsátották útjára: “Eredj In Jon és tanulj, mert nálunk erre nagy szükség lesz”.
Már másodszor tölti a nyarat Sztálinvárosban, együtt az ország legjobb diákfiataljaival. Mindig vidám és mozgékony. Szereti megfigyelni az embereket, és szeret részese lenni az eseményeknek. Most is, hogy nagy VIT sportversenyre készül a fiatalság – ő is örömmel elindul az Építők pályája felé.
Kim In Jon a pálya körül pirosló zászlókat, a zöld gyepen atletizáló sztálinvárosi fiúkat és leányokat, a repülő súlygolyót, a magasba szökkenő ugrókat nézi. Arcán nem tükröződnek az érzések, de a szívét melegség járja át… Most a távolugró verseny első helyezettjével, a 18 éves Major Magdával beszélget. Vajjon hogyan is élhet, vajjon hogyan is tölti el a vasárnapját ez a sztálinvárosi ifjúmunkáslány? Magda hófehér bluzban, kipirult arccal, kicsit kapkodva a szavakat, egyszerű, közvetlen hangon mesél magáról:
– Nekem igen jó itt, Sztálinvárosban. Azelőtt a szüleimnél laktam Verebesen. De ott is csak 10 éves koromig. Azután szolgálni mentem a paphoz…
In Jon előtt megelevenedik saját életének egy szakasza. Japán megszállás – iskolára már csak ezért sem gondolhatott. Akár Major Magda, aki csak két elemit végzett. In Jon édesanyja sokat sírt emiatt. Igen, igen, most meg mintha a húgáról beszélne ez a jókedvű, világoskékszemű lány:
– … takarítás, etetés, lovak, baromfiak. “Ők” elmentek szórakozni s én egyedül maradtam a nagy házban. Féltem és éhes voltam, de ennem nem volt szabad.
Egy labda gurul arra, s Magda játékosan beléüt tenyerével.
– Betonszerelő szakmunkás lettem – mondja tovább – sokat költenek ránk. Nemrég szép lakást is kaptunk a Bartók Béla úton…
Félbeszakadt a beszélgetés, megszólal a hangszóró: “A 100 m-es síkfutás első helyezettje Péri László”. Magda odaszalad Périhez és örömtől csillogó szemmel nyújtja kezét:
– Gratulálok!
Major Magda sztálinvárosi ifjúmunkáslány jó erősen megszorítja Péri László középiskolás diák kezét.
Kim In Jon elindul visszafelé a táborba, nem sokára itt az ebédidő. Arra gondol, hogy szeretne legalább egyetlen ilyen vidám vasárnap délelőttöt szerezni minden koreai fiatalnak.
Szabad Ifjúság – 1956. október 12.
A hazánkban tanuló koreai ösztöndíjasok közül hárman befejezték tanulmányaikat. Ők az első koreaiak, akik diplomát kaptak magyar egyetemen.
Ma reggel felszálltok a vonatra, elrendezitek a csomagokat a polcokon, ott még van hely, odakerül a legkisebb bőrönd. Az aktatáska, azám, az aktatáska hol van?Izgatott keresgélés, gyors pillantás, ki a folyosóra, az aktatáska ott sincs, a kalauz nem tud róla, a hordár sem, senki sem.
Leugrotok mind a hárman a kocsiról, a perronon, épp a ti fülkétek előtt várakozik pár ember. Visszajöttünk kicsit, mondjátok és szó nem esik az aktatáskáról, el is felejtettétek teljesen. Nem is volt, tudtátok jól mind a hárman, csak szégyellétek bevallani egymásnak, hogy jó lenne még kicsit tovább beszélgetni a lentiekkel, pár percig, utoljára.
Gyertek, kedves barátok, hadd hallgassuk meg a hangotokat, hadd hallgassuk a nevetésteket. Nevetünk mindnyájan, pedig a torkot összeszorítja valami keserűség, hunyorgatni is kell. S ti hárman nevettek, viccelődtök, hogy hát jövünk még, találkozunk még, írni fogtok sok-sok levelet, legalább minden héten egyet. Aztán felnéztek az üvegtetőre, amelyen átlátszik az opálkék ég. Magyarországra gondoltok. Egy országra és egy népre, amely öt éven keresztül otthont és szeretetet adott nektek, a tanulás vidám és nehéz óráira, a nyiladozó szép szerelemre, ismerősökre, barátokra, testvérekre.
S egyszer csak elhallgatunk valamennyien. Ti, három kedves barátok, látjátok már a messzi, gyönyörű Koreát, a Pektuszánt és a Tedongánt, öt éve néztétek utoljára, amikor ide jövet búcsúztatok édes hazátok hegyeitől és folyóitól. Most ismét búcsúztok, Korea vár rátok, várja két dolgos kezeteket s három teljes életet kap Korea, amire nálunk, velünk együtt készültetek fel. Zsebetekben az egyetemi diploma, a tanári és közgazdász oklevél, fejetekben a tudás, szívetekben az akarat.
A kalauz felkiált, beszállni, indulás, kérem. Aztmondjátok, viszontlátásra, kezet szorítunk, hosszasan. Már fent vagytok ismét a vonaton, a mozdony pöfögve, lassan megindul. S leugrotokekkor a lépcsőről, összeölelkezünk. Aztán a vonat visz, visz magával, elvisz benneteket. Látom, integettek a meszszeségből, három kis hófehér zsebkendő lobog a ködben. Viszontlátásra, három jó barátok, viszontlátására, kedves Bian Csan Jon, Kim Szok Pok, Kim In Jon elvtárs!
Simon Gy. Ferenc
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
