Heti Válasz – 2004. augusztus 12.
Sztálinváros szavalója
Amióta 1987-ben eljátszotta Podszekalnyikovot Az öngyilkos című tragikomédiában Kaposvárott, el van kényeztetve. Ha játszik, ha rendez, kirobbanó közönségsikert arat, legyen szó a József Attila Színházról vagy filmjeiről, melyeket közel kétmillió néző látott moziban, ennél is több tévében, videón.
A legújabb, amely most készül, az ötvenhatos forradalomról (is) szól – de nem csak erről beszélgettünk Koltai Róberttel.
– Készülő filmje, a Világszám nagy része az ötvenhatos forradalom idején játszódik. Mintha ott ragadt volna az ötvenes-hatvanasok közt, szinte minden rendezése ezt a korszakot járja körül.
– Akkor voltam gyerek. Márpedig gyerekként, kamaszként a legérzékenyebb az ember. Nekem kell, hogy legyen személyes élményem, legalább egy érzetem arról, amit feldolgozok, mert nem vagyok született író. Az új film alapötlete – ellentétben a Csocsóval – még csak nem is az enyém, hanem Horváth Péter íróé, aki szintén kisfiú volt ötvenhatban, ráadásul színházi gyerek, gondolta, hátha érdekel engem a téma.
– Fogadni mernénk: többről van szó egyszerű adaptációnál.
– A filmrendezésben épp az a szép, hogy az ember elindul valahonnan, a végén pedig már szinte rá sem ismer a történetre. Az eredeti egy vidéki színház kellékeséről szólt, aki, hála a vak véletlennek, a forradalom sűrűjében találja magát. Megválasztják forradalmi titkárnak, aztán másodmagával elindul Pestre, a Parlamentbe, tolmácsolni a színház követeléseit. Útközben felvesz egy stoposlányt, aki elmeséli: van neki egy bátyja, börtönben ül, és ha már forradalom van, kiszabadíthatnák valahogy. Erre Dés László, aki ezúttal nemcsak a film zenéjét írta, de dramaturgként is közreműködik, megpedzette: ha egy vadidegen embert megy kiszabadítani a főhős, úgy tét nélküli kalandfilm, belterjes színházi történet marad az egész.
-Így hát óriási drámát kerekítettek a történetből?
Az túlzás. Mindenesetre elmerengtünk: mi lenne, ha épp a főhős miatt, miattam került volna Rákosi börtönébe az illető? Ezt aztán tovább fokoztuk, mondván: a rab legyen a főhős testvére! Aztán még tovább, így született meg az ikerpár: Dodó és Naftalin.
– Micsoda száguldás! Már csak egy lépés lett volna, hogy egypetéjűek legyenek.
– Felvetődött, de ilyen esetekben a néző önkéntelenül is azt figyeli, hol bújik ki a szög a zsákból, hol a leleplező baki, mikor látszik a dublőr. Ez pedig a film lényegéről vonhatja el a figyelmet. Amúgy sem rajongok a színésztechnikai blikkfangokért. Sokkal jobb partnerrel játszani, mint hogy saját magammal veszekedjek, ordítozzak. Akkor lett igazán nagy kedvem Naftalin szerepéhez, amikor Dés látta rajtam, hogy nyűgnek érzem az egypetéjű vonalat, és két pete mellett döntöttünk. Rögtön tudtam, hogy csak Gáspár Sándor lehet az ikertestvérem.
– Aztán bohócot csináltak az ikrekből. Netán személyes élmény van emögött is?
– A legszemélyesebb. Egy dal. Apukám énekli azon a kazettán, amelyet örökségként hagyott ránk. Valójában lehet, hogy ő is beleköltött, de a felvételen úgy meséli, hogy Jancsi bohóctól származik, a harmincas évekből. A mese szerint aznap énekelte, amikor a lánya meghalt, de neki ki kellett állnia a cirkusz porondjára. “Gitárom, sírj helyettem is! A bohócnak sírni nem szabad” – szól a dalban. A filmben felhangzó bohócdal, amelyet Bodrogi Gyula énekel, egészen új, nem ez, de az ihletet mindenképp apukám adta ahhoz is, és számomra kicsit a filmhez is.
– Családi ihletésű családtörténet családi vállalkozásban: fia, Koltai Gábor a film producere. Nem furcsa, hogy saját sarja a főnöke?
– Kis piac, kis ország lévén a producerrel idehaza mindig érdekellentétbe kerül a rendező. Nálunk nem befektetés a film, százezer nézőnél még mindig csak nullszaldónál tartunk, ezért a producerek mindig megpróbálják zsugorítani a forgatási napok számát, megszorító csomagocskákkal rukkolnak elő. Márton Balázs operatőr volt az első a jelenlegi alkotógárdából, aki kijelentette: a minőség érdekében nem enged a negyvenhatból. Mármint, hogy az eredetileg tervezett harminchat napos forgatást tíz nappal meg ne toldjuk. Most negyvenkilencnél tartunk. Én meg a tulajdon fiamnak esküdözöm, hogy megszerzem a pénzt, miközben ő megpróbálja keményen tartani a gyeplőt. De ő is tesz érte, hogy összejöjjön a pénz: a filmtörvény utáni első befektetői szerződést írta alá a minap.
– Mintha csak egyik filmjéből mesélt volna jelenetet: általában nyámnyila kétbalkezest vagy ripacsot játszik. Most is így lesz?
– Azért játszottam én a Csillag a máglyán című Sütő András-darabban Szervét Mihályt! De hogy hősszerelmest, Rómeót alakítsak, tényleg távol áll tőlem, inkább a csetlő-botló szerepeket szeretem. De nem érzek nagy szakadékot mondjuk a harsány, magamutogató idősebb Szamba Ottó, és az ütődött, nyámnyila Ámbár tanár úr között. Az ember harsányan is lehet kétbalkezes. De jól sejti: a Világszámban is az ikerpár Gáspár által megformált tagja, Dodó a talpraesettebb.
– Keserédes, abszurdba hajló alkotásait ismerve mire számítsunk: könynyesre kell majd nevetni magunkat ötvenhaton?
– Első általános iskolai intőm szövege a következő volt: “Tisztelt Szülők! A gyerek gúnyosan néz.” Gyerekkoromtól fogva, ösztönösen az abszurd helyzetek kötnek le, azok ugyanis a nagy, szent dolgok közben is jelen vannak. Például: 1956. október 24-én ott voltam a Bartók Béla Művelődési Ház előtti tüntetésen. Fönn, a művház mellvédjén a különböző betiltott és épp újjáalakuló pártok önjelölt vezetői harcoltak azért, hogy őket hallgassa a tömeg. “Én Hunyadi páncélos voltam! Ide! Én kisgazda voltam! Ide!” Miközben a szónokok egymás kezéből kapkodták ki a szócsövet, hirtelen valaki fölordított: jönnek a lovas ávósok! Erre mindenki futni kezdett a közeli park felé. Ott viszont ki volt feszítve az a kis drót, amivel akkoriban a parkokat védték, ezért úgy, ahogy volt, az egész tömeg orra bukott. Ráadásul semmiféle ávósok nem jöttek. Nyolc szerencsétlen kubikosló baktatott be a térre, homokot vonszolt mindahány. Az élet öt perc alatt tragikomédiává írta át az amúgy valóban szent forradalmat. Vagy gondoljunk csak arra, ahogy az Alföldön tájidegen, ferde szemű egyének, kirgizek Szuezt keresgélik – ez is megtörtént. A filmben két ilyen eltévedt kirgizzel indulunk majd a testvérem szabadítására. Ennek ellenére a Világszám távolról sem gegparádé. Szép, szívbe markoló film készül.
– A pátosz sem áll hát távol öntől. Például honlapján azt olvassuk: néző, én nemcsak veled, érted is játszom! Ez meg mit jelent?
– Számomra az a fontos, az élet minden területén, hogy akivel kapcsolatba kerülök, az jól érezze magát. Hogy a közönségnek ne kelljen csalódnia, hogy megtalálja azt az apró örömöt a találkozásban, amit remélt. Az idézett mondat persze patetikus, de azért, mert a katarzis is az. Katarzis nélkül fabatkát sem ér a színház, a film. A katarzisban feloldódnak az ellentétek. A fiam mesélte kilencvenegyben: látta, ahogy az Éva moziban – akkor még volt Éva mozi – egy kisgazda és egy fideszes összeborulva röhög – pedig a Sose halunk meg idején még nagy ellenségnek számítottak.
– Ha már politika: Koltai Róbertet a baloldal holdudvarához szokás kötni. Több barátja is szerepel a kultuszműsornak számító Heti hetesben, önt mégsem sűrűn látni arrafelé.
– Voltam néhányszor, de nem éreztem jól magam. Egyedül szeretem az abszurdjaimat közölni a mindenkori hatalommal. Hatodik éve megy az önálló estem, most a Komédiumban. Ha olyan a hangulat, felajánlom, hogy lehet kérdezni az illetékes elvtárstól. Olyankor csípőből jönnek a poénok. Mindig az aktuális hatalomról szól a dolog, mert semmilyen hatalmat nem tudok elfogadni. Régen is, ha belebújtam az illetékes bőrébe, könyörtelenül lesöpörtem az elvtársakat. Aztán később az urakat is. Ezt nem azért mondom, hogy a hősiességemet fitogtassam. Egyszerűen hiányzik belőlem a tisztelet. Kivéve azt, ami a munkát és a tehetséget illeti. Amúgy ez az oldalazás, hogy ki ide, ki oda köthető, szánalmas. Az “átkosban” ebből a szempontból jobb volt a helyzet. Ott voltak az elvtársak, velük szemben pedig azok, akik most különböző oldalakon állva acsarkodnak egymásra. Akkor egyetlen kacsintásból értették, értettük egymást.
– Ma is vannak, akiknek elég egy kacsintás. Ön viszont még Gyárfás Tamással is összeveszett.
– Nem vesztem vele össze, mondjuk úgy, hogy megorrolt rám. Tudni kell, hogy elég sűrűn jártam a Nap-keltébe vagy tíz éven át. Pedig egy ilyen éjszakai munkánál, amilyen az enyém, nem túl kellemes hajnalban felkelni. De ha hívtak, mentem. Aztán amikor a Csocsót bemutattuk, nem hívtak. Ezt furcsállottam. Erre Gyárfás, a műsor producere közölte: senkinek nincs bérlete a Nap-keltébe. Végül kiderült, miért vagyok tiltólistán. Évekkel azelőtt Gyárfás felkérte Nagy Bandó Andrást és engem, csinálnánk már ketten egy műsort, asztalnál ülve, valami humorosat. Mindennap. Nem vállaltuk. Azóta nem mehetünk a Nap-keltébe. Ami azért elgondolkodtató, mert a Nap Tv közszolgálatot vállalt, s így szerintem nemigen rekesztgethetne ki filmeket, ahogy az a Csocsóval történt, és nyilván a Világszámmal is történni fog. Az én alkatomtól viszont sajnos idegen, hogy bocsánatot kérjek, mert nem voltam hajlandó szakmailag lejáratni magam valaki kedvéért. Nem lehet elvégzett munka nélkül, rendszeresen rögtönözgetni.
– Pedig a rögtönzéssel nem áll hadilábon. “Függőhidak perisztaltikája” – hogy mást ne idézzek…
– Annak hallatán még Kern András is elmorzsolt egy mosolyt. Mivel ilyesmi szökőévente, ha előfordul, szinte büszke vagyok arra az improvizációmra. A József Attila Színházban futó Balfácánban egy helyen azt kell mondanom, hogy “a függőhidak fesztávolságának különleges problematikája”. Egyik este a “fesztávolság” szó az istennek se akart beugrani, pedig már vagy százhatvanadjára játszottam a darabot. Akkor lett belőle perisztaltika, ami ugye annyit tesz: bélmozgás. Különben a bohózati és az operettszerepek írását sosem hagyom abba, ha valami működik, beépítem a darabba.
– Az új nevettetési formákat – L’art Pour L’art Társulat, Fábry, Bagi-Nacsa – látva nem érzi úgy, hogy a hagyományos műfajok fölött, mint a kabaré, eljárt az idő?
– A műfaj kategorizálása, hogy éppen hol tart most, nem az én dolgom. De a barátságaimat, amelyek engem a kabaréhoz kötnek, nem árulom el, akkor sem, ha ragyogott már fényesebben is a csillaga.
– A műfaj öregedése tehát nem izgatja. És a sajátja?
– A József Attila Színházban csupa olyan szerepem van, melyekben jóformán ki sem megyek a színpadról. Az Operettszínház Sir Basil előadásán énekelek és táncolok. Olajozottak a csapágyak, bírom az iramot. De ha ránézek a személyimre, néha azért összeszorul a gyomrom. Olyankor szembesülök vele, hogy ez sokáig ilyen jól már nem mehet. Lehet, hogy húszévesnek érzem magam fizikailag, csakhogy épp háromszor annyi vagyok. Elvileg tehát már az elfekvőre kellene készülnöm.
– Már tizenkét évesen díjat nyert, átvehette a Sztálinváros legjobb ifjú szavalójának járó elismerést. Újabban viszont nem halmozzák el. Hogyhogy nem kiváló művész, miért nincs még polcán a Kossuth-díj?
– Nyolcvanötben lettem érdemes művész, azóta valóban megtorpanás tapasztalható e téren. Mondjuk, Kossuth-díjra egyszer fölterjesztettek. De az a rendező kolléga, akinek most a Hír Tv-n fut műsora, ’96-ban egyenes tévéadásban így jelentett be a veszprémi színpadon: “Most pedig fogadják szeretettel a hat hét múlva Kossuth-díjat kapó Koltai Róbertet!” Talán ezért, talán másért, nem én kaptam az elismerést. Viszont kormányoktól függetlenül, minden ciklusban volt lehetőségem filmet rendezni. Nekem, a vidéki színésznek. A filmeket pedig milliók látták és szerették. Az élet ilyen csodálatos ajándékai után rossz vicc lenne, ha egy pillanatra is különféle díjak körül forognának a gondolataim.
Stumpf András
Szavakon túl – Koltai Róbertel Kadarkai Endre beszélgetett december elején
