Irodalmi Ujság – 1953. május 7.
Találkozásom Hosszú Ilonával
Hosszú Ilona Sztálinváros határában egy kilométerkövön gunnyasztott, amikor megismerkedtem vele. Nem igazi kilométerkövön; az túl magas, onnan nem ért volna földet a lába, csak olyan kis kövön, amely a százmétereket jelzi.
– Kislány, hol megy itt az út Szekszárd felé? – kiáltjuk ki a lassító autóból. Hosszú Ilona, vagyis az, akiről hamarosan meg fogjuk tudni, hogy Hosszú Ilonának hívják, felpattan a kilométerkőről és fürgén hozzánk siet.
– Csak egyenesen addig, amíg… Különben: vegyenek fel az elvtársak, majd mondom az utat, úgyis arra igyekszem.
– Ülj be, kislány – feleltük egyszerre többen is. Helyet szorítottunk neki a sofőr melletti ülésen, miközben valamennyien azt gondoltuk: nem elveszett ember ez!
A kislány sötétzöld lóden-kabátot és erős, magasszárú cipőt viselt. A kabát kicsit nagy volt, hogy még ősszel is felvehesse; a nyáron ugyanis, előreláthatólag sokat fog nőni új utitársunk.
– Köszönöm, elvtársak – mondta a perc komolyságának tudatában, miközben szűk helyére befészkelődött. Majd egyetlen pillantással felmérte, ki lehet ennek az utazásnak a felelőse, annak kezet nyújtott és – közölte azt, amit ezentúl nem fogok elfelejteni: hogy őt Hosszú Ilonának hívják.
– A választások ügyében? – kezdte csicsergésével birtokbavenni az autó légterét, amit aztán a kiszállása pillanatáig megszakítás nélkül betöltött. – Én is amiatt megyek: dekoráció végett, meg brosurákért. Nálunk is most minden a választás.
– Hol “nálatok”?
– A laktanyában.
– Ott laksz?
– Ott dolgozom.
– Mit?
– Gép- és gyorsíró vagyok.
– Hol tanultad?
– Tanfolyamon. Szeretnek a tiszt elvtársak, mert százhússzal írok.
– Hány éves vagy?
– Tizenöt.
– Nem nehéz annyi felnőtt férfi között?
– Hallgatnak rám a honvéd elvtársak. Most szobaügyeletes is vagyok. Rendért, tisztaságért, takarításért, fehérneműért felelek.
– Mennyit keresel?
– Nyolcszázat. Van ilyen lány, aki ezret is megkeres. De én inkább tanulok, ősszel iskolára küldenek.
– Mi leszel?
– A végén?
– A végén.
– Tiszt.
Annak, hogy itt egy pillanatra mégis elakadt a beszélgetés, én voltam az oka. El kellett fordulnom, hogy ez a lódenkabátos, százhúszszótagos, szobaügyeletes, leendő tiszt, ez a csitri parasztlány, aki, ha tíz évvel hamarabb születik, ebben a korban még libapásztorságig is aligha viszi fel, meg ne lássa a könnyet a szememben.
– Nem sajnálod, hogy még nem szavazhatsz? – segített valaki, nem kevésbbé kibicsakló hangon, mint hogyha én szóltam volna.
– Hát… – kezdi mondani, de aztán lehorgasztja a fejét és halkabban teszi hozzá: – Majd legközelebb.
– Nem baj – mondtam -, én rád szavazok.
Felemeli a szemét, kicsit ijedten, hátha kicsúfolom, hiszen ő egyelőre még nem képviselőjelölt. De aztán felvillan a tekintete. elmosolyodik, megértett.
– Én meg az elvtársért őszig felviszem száznegyven szótagig.
A búcsúzás percében nézeteltérés támadt Hosszú Ilona és az útkereszteződés fiatal közlekedési rendőre között.
– Mit küldöd arra az elvtársakat, te lány? Szekszárdnak jobbfelé visz az új út.
– Persze, maga! Maga csakazt nézi, hogy eggyel kevesebb kocsi keveredjen a városi forgalomba. De nekem az is fontos, hogy az elvtársak lássák, mi új épült Sztálinvárosban!
Villogó szemekkel mérték végig egymást. Úgy látszott, komoly érdekellentétek vannak kibontakozóban a forgalom fiatal őre és Sztálinváros önkéntes propagandistája között. Csak egy ígérettel lehetett elejét venni a helyzet kiéleződésének: odafelé a rendőr mutatta úton megyünk, visszafelé a városon át.
De azért, amikor búcsút intve visszanéztünk, még folyt közöttük a vita. Mi pedig arra gondoltunk, milyen jó, hogy május 17-én egy és ugyanazzal a szavazattal lehet szavaznunk az új országútra is. Sztálinvárosra is, a szekszárdi vörösborra is, meg utunk további céljára, a komlói szénbányára is, a buzgó fiatal rendőrre is, meg a jövő csicsergő ígéretére, Hosszú Ilonára is.
Háy Gyula
