Népszava – 1983. április 27.

DUNAÚJVÁROS

Dunaújváros még nem épült fel egészen. Ma is épül. A múltját építi. A történelmét. Gyúrja, alakítja a kollektív emlékezet.
A város történetét számosan megírták. Közülük a legjobb, leghitelesebb sem aratott osztatlan sikert ott, a forrásnál. Mert a valóság az időben más fényt kap. És az emberek már nem is a valósághoz, hanem ehhez a fényhez ragaszkodnak.

Kajári Gyula: Kohó

Lovarda, Kék Egér, szálrak

– És jöttek a kubikosok, építő rohambrigádok, így jöttem én is, az ercsi cukorgyárból. Az SZTK építésénél dolgoztam 1951-ben, amelynek kör alakú előterét a népnyelv azonnal elnevezte lovardának …
Dr. Hetényi István, a dunaújvárosi levéltár nyugalmazott igazgatója, a “hős építők” egyike. Ma igazi lokálpatrióta – s lám, már ez a tiszteletre méltó emberfajta, a lokálpatrióta is szép számmal él a városban.
– Az emberek barakkokban laktak, amíg épült a vasmű és épültek a lakóházak. Az első utcát, amelyik a víztoronytól az áruházig vezetett, Május 1. utcának neveztük el, mert akkorra készült el. A dolgozókat itt kellett tartani, ezért létrehozták a szórakoztató intézményeket. Ma már emlegetni is furcsa a késdobálót, amely a Béke téri buszmegálló helyén állt, a Kék Egeret, a hírhedt József Attila kultúrház és kultúrpark nevű intézményit. A kultúrház alig volt magasabb, mint egy ember. Állandó káposztaszag terjengett benne, és akkora volt a füst, hogy tájékozódni sem lehetett. A színpadán valami dzsesszzenekar játszott, pufajkás, gumicsizmás fiatalemberek táncoltak. De itt már könyvtár is működött, az építők néptáncegyüttest, zenekart tartottak fenn. Berecz Bertalan, az első tanácselnökünk, a szétbombázott budapesti Angolpark maradékát teherautókra pakolta és lehozta ide. Egyszerűen kisajátította. De azonnal épültek az iskolák, már akkor létrejött a múzeum. Mintha önkéntelenül éreztük volna, hogy egy emberi település akkor nevezheti magát városnak, ha a házaival, parkjaival együtt a szellemi dolgoknak is megépíti az intézményeit.

Versenyfelhívás az 1953-as évben

– Hogyan gyökeresedett meg itt? – kérdezem, mert tudom, hogy nem volt sem szerencselovag, sem hontalan.
– Az legenda, hogy itt csupa börtöntöltelék, deklasszált elem és szerencselovag dolgozott – mondja szikrázó szemmel. – Tény, hogy sajátos légkör uralkodott. Ez ragadott meg engem. Amikor már szükséges volt létrehozni a tanács pénzügyi osztályát, a második tanácselnök, Tapolczai elvtárs, megbízott annak vezetésével. Itt maradtam. Annyi volt a munka, hogy csak mentek, észrevétlenül tűntek el az évek.
– És, tudja, ehhez a sajátos légkörhöz az is hozzátartozik, hogy senki nem kutatta a másiknak a múltját. Ezt mindig mindenhol megemlítik, hogy a Budapesten felszámolt “intézményekből” hozták ide a lányokat, száznál többen voltak valóban. Sokuk itt él közöttünk, de ki törődik ma már azzal? Kit érdekelne?
Hetényi doktor felsorolja az első utcákat, parkokat, fákat, hol volt a hatos kocka (azért kocka, mert utcanevek még nem voltak), ki volt Csöpi, a 230 centi magas kidobófiú, aki rendszeresen szétválasztotta a verekedőket, míg már ráragadt, hogy ő verekszik, milyen volt a szórakoztató vállalat, és mondja, és amikor megjegyzem tréfásan, hogy úgy beszél, mintha ezer év volna az a harmincéves múlt, mosolyog rajtam:
— Mi az a dunaújvárosi szellem? Az emberek mernek, akarnak újítani, előbbre vinni a dolgokat. A megmaradók életének ez volt az alapja. Aki kezdettől fogva itt él, annak a szeme emlékezik.

Intercisa

Valamire mégiscsak épült Dunaújváros. A vasmű és a város építésekor jelentős bronzkori hamvasztásos temetőt találtak. Ez alapozta meg a múzeumot. Olyan hatalmas leletkincs került elő a földből, hogy azt már nem lehetett Budapestre szállítani. A nagy földcsuszamlás után, amikor a partvonalat meg kellett erősíteni, előbukkant Intercisa, a római katonai tábor, s ekkor szolgáltatta ez a föld az egyik legnagyobb régészeti szenzációt; az első avar telepet. Azóta már az ország számos pontján találtak avar telepeket, de akkor ez volt az első.
Engem most mégis a történeti kiállítás utolsó része állít meg, ahol Dunapentele, majd Sztálinváros hős építőinek tárgyi emlékei láthatók: a barakkszobából a lópokróccal letakart priccs, a csupasz lámpa, az ágy fölött egy fakó plakát, amely egy akkori filmet hirdet: összeboruló melósfiú és melóslány – Én és a kisöcsém, új magyar filmalkotás. (pontosabban: Én és a nagyapám – szerk.)

Az Intercisa Múzeumban

Ahogy mesélik, “abban az időben” (mindig így kezdődnek a mondatok: abban az időben!) a vasmű és az épülő város a tervhivatalban is külön rubrikán szerepelt. Csak annyit kellett mondani: Sztálinból jöttünk, megnyílt minden ajtó és pénzügyi keret. Ha a sártengeren a mozihoz, a téren át akart kelni a dolgozó, addig fektette a szál deszkákat, amíg sziget képződött, s száraz cipővel jutott a partra. Ma mára város is, a vasmű is besorolt a többi közé.

A Dunai Vasmű

Dr. Hanák János mérnök dossziékat tesz maga elé, amelyek annak az állításának a bizonyítékait tartalmazzák, hogy a vasmű 120 kutató mérnöke komoly szellemi háttere a termelőmunkának. Újítások, találmányok, továbbfejlesztett technológiák leírásai és az azokért kapott oklevelek, elismerő dokumentumok. Meglep, amikor előveszi személyes dossziéját, hogy felolvassa a saját eredményeit.
– Úgy áll a dolog – magyarázkodik -, hogy a mérnöki pályán a 45 év a csúcs. Ide érkeztem. Ezért koffervizitet csináltam, hogy lássam, hogy is állok én az úr színe előtt.
Olvassa:
– Kiváló újító ezüst fokozat. Kiváló dolgozó tizenhárom alkalommal. Kilencszer kiváló ifjú mérnök. KISZ KB-, SZOT-plakett. Minisztériumi oklevelek. Lenin-emlékplakett. Egy elfogadott találmány a dinamóacél hegesztése, amely a vállalatnak évi tízmillió forint és 2,8 millió márka megtakarítást jelent. Négy bejelentett találmány.
Azután következik annak fölsorolása, milyen bizottságoknak a tagja.
– Hogyan jut idő ennyi mindenre?
– Csak hat órát alszom. Napi tizenkét órát dolgozom. Három órát tanulok. Rengeteget tanulok és olvasok. Nem szakmabeliek nehezen értik meg, hogy itt az energiát előbb kell befektetni, mintsem a produktum megszületik. Gyűjteni kell a szellemi kapacitást, mert egyszer, valamikor, szükség lehet rá. Ez kegyetlen dolog. Olyan ismereteket halmoz fel az ember, amelyeknek csupán tíz százalékából profitál. De csak a feladat pillanatában derül ki, mi az, ami abból akár el is dobható. Egy új termék fejlesztésénél döntenünk kell, mekkora az esélye a sikernek.
Ha biztos hátterem van, akkor még azt a kockázatot is merem vállalni, ha csak 40 százalék esélyt látok. És eddig valóban szerencsém volt, mert mindig kijött a százszázalékos megoldás. Sőt néha meglepő eredmény.
– Mit jelent az új hegesztési eljárás? – kérdezem.
– Világviszonylatban is új módszer – magyarázza -, amikor a különleges, a finom acélokat is meg tudjuk úgy hegeszteni, hogy a varratok kihengerelhetők. Tehát maga a varrat tulajdonsága egyenértékű az alapanyag tulajdonságával. De a fejlesztőmunka másféle területére is mondok egy példát: a kéntelenítő eljárásnak egy világszabadalmát megvásároltuk, s az adaptáláson túl gyártmányfejlesztési kísérleteket végeztünk, amelynek eredményeként a gépiparban ma már elhagyható a melegalakítású művelet. A Dunai Vasmű most már eljutott oda, hogy nemcsak alapanyagokat, de acéltermékeket is el tud adni hazai és külföldi piacokon.

A konverteres acélmű részlete

– A kohászat, amelyre voltaképpen a gyár épült, nem gazdaságos – jegyzem meg -, ez az általános vélemény. – Nem gondoltam, hogy olyan pontra tapintok, amely szakmai büszkeségét – és természetesen elveit – sérti. Izgatottan mondja:
– A kohászat örök útkeresésben van. Ez tény. Ha a gépipari vállalatoknál tíz-húsz százalék nyereség képződik, akkor visszafelé haladva, a kohászatban és a bányászatban alig, vagy semmi. Ha azt mondjuk, hogy az ipar csak azzal foglalkozzék, ami nyereséges, akkor a dolog nagyon egyszerű: kérem, a magyar műszaki életet a hengerlésnél kell kezdeni. Na de van-e olyan bolond ország a világon, amely minket teljes mértékig ellát féltermékkel? Nincs ilyen ország. Következésképp a kohászatra szükség van. Kétségkívül személyi, szervezeti módosításokra, és, hozzáteszem, a szakmában sikeremberekre, akik mernek kockáztatni, soha nem volt annyira szükség, mint ma. Mindenütt a világon. Állítom, hogy a magyar kohászat gazdaságossá tehető. De hát sem a gépeink, sem a technológiáink nem a legkorszerűbbek.
– Ön sikerember. – Nem kérdezem. Tudom. Nem néz félre ál szerényen. Tárgyilagos:
– Magamnak legalább 150 százalékos terhelést mérek, mert ezt tartom a szellemi munkában egészségesnek. Csak a szellemi munkában, ezt hangsúlyozom. A technológiai osztályon a fiatal kollégáimtól is megkövetelem, hogy legalább másfél műszak erejét teljesítsék. Akkor tud az ember olyan állapotban maradni, hogy amikor 200 százalékos csúcsteljesítményt kívánnak meg tőle, könnyedén veszi az akadályt. Azt tapasztaltam, magamon, hogy amikor az ember úgy bátran nekivág egy témának, akkor hihetetlen energiát ki tud hozni magából.
Kíváncsi vagyok, a szakmaszeretet és a vasmű milyen viszonyban állnak a lelke mélyén. Felteszem hát a szokványos kérdést: mi köti ide?
– A vasmű első ösztöndíjasainak egyike vagyok. E nélkül a lehetőség nélkül nehezen jutok egyetemre. Hatan vagyunk testvérek, apám a Rácalmás melletti tanyán volt cseléd. Szóval parasztember. Nyáron itt, a gyárban kerestem egy kis pénzt fizikai munkával, vagy évközben a Csepeli Vasműben már egyetemistaként brigádtag voltam. Ott kint, a pusztán, tényleg csak egy öreg traktort láttam gyerekkoromban. Nem is tudom, hogyan nem maradtam paraszt. Mert a földet nagyon szeretem. De az egyik fiam állattenyésztő lesz — teszi hozzá, mint aki így látja rendjén, valakinek vissza kell ütnie a paraszt ősök arcára.

A művészet tárgya a műhelyben hever

Még nem megyek ki a vasműből. Még itt maradok. A munkásművelődési központ igazgatónője lelkemre kötötte, keressem meg azt a két fiatalembert, akiknek nemrégen kiállítást rendeztek. Gombos István és Ihász János közös műve alatt ülök az igazgatói szobában (az igazgató nincs itthon), a vörösréz aranyos színekkel játszik a napfényben – mondhatnám költőien, de modern darab, és nem tudom eldönteni, tál-e, vagy tényleg a nap szimbóluma. A két alkotó felvilágosít, hogy ez egyszerű tál, amely selejt csövekből készült, ezért egyenetlen, de mondhatjuk azt is, hogy így igazi modern forma.

Ihász János és Gombos István térplasztikái

– Szóval nem akarnak semmit belemagyarázni? – kérdezem -, hogy a magasművészet látszatát keltsék?
– Ó, dehogy – szabadkoznak fölváltva -, a dologban nem ez a lényeg. Az ötvösműhelyben elkezdtünk vacakolni, sokaknak tetszett, és egy alkotó ifjúság pályázatra beküldtünk néhány darabot. Művészek zsűriztek ott, és úgy gondolták, érdemes bennünket irányítani.
– Fiúk, ez már nem megy – mondták -, ezek a figurális dolgok, hogy martinász, meg nagyon aprólékos kézi munka, modern dolgokkal próbálkozzatok. – A városban tizenhat hivatásos képzőművész él. Közülük néhányan nagyon sokat segítettek.
– De a dologhoz hozzátartozik – egészíti ki barátját Ihász János -, hogy elvégeztük a Képzőművészeti Gimnázium ötvösszakát. Munka mellett. Föl Pestre. Éjjel haza. Ezt tudják a kollégák, és ha hülyéskednek is, viccelődnek a bogár miatt, mert, ugye, ez tényleg az, azért elismernek. A kiállításunkon annyian voltak, hogy nem lehetett beférni.
– A szívem itt, a torkomban kalapált – mondja Gombos István -, eszméletlenül féltem. De mire a megnyitóra került a sor – Kóré elvtárs, a személyzeti főnök mondta a beszédet -, addigra már az utcán tolongtak a kollégák. Azután attól féltem, hogy nem értik meg. Mert ezek az anyagok valóban nem naturalista ábrázolásra valók. De inkább csodálkoztak, hogy ebből a semmi hulladékból mit lehet kihozni.
Nem csoda. Mint ahogy az sem csoda – vagy mégis? -, hogy szinte véletlennek tűnő pillanatokban az emberekből mi mindent lehet kihozni.

Mi itt maradunk

A Makarenkóról elnevezett szakmunkásképző intézet kapuján csak ki kell lépni bizonyítvánnyal a zsebben, és besétálni a vasmű kapuján. Itt képezik az utánpótlást,amely az idén sem elég.
– Annak idején – hallom az ismert fordulatot Bene Károly igazgatótól – 120 tanulót kért a vasmű, ezért alapítottuk az iskolát. De nehogy azt higgye, hogy volt iskola! Barakkban fagyoskodtunk. Tanműhely? Be sem akarták engedni a gyerekeket a gép mellé, mert ott útban vannak. Kértem tizenhárom esztergapadot. Micsoda? Az tiszta népgazdasági veszteség – kaptam a választ. Hát akkor hogyan tanítsunk? – kérdeztem. Azt mondták, lessék el a szakmát, mint mi annak idején, álljanak oda a hátunk mögé és figyeljenek. Hát ez egy történelem. Mi az elmúlt 25 év alatt 6100 szakmunkást képeztünk. A vasmű dolgozóinak létszáma 12 ezer. Elvileg a fele tőlünk ment.
– Történelem? – kapaszkodom az igazgató mondatába -, mindenkitől ezt hallom.
– Meglepődik? – emeli fel a szemüvegét. – Voltunk mi a hős építők. Voltunk lumpenek. Voltunk megbélyegzett szerencsevadászok.
A zsebére üt:
– Ittmaradok én, a nagy szerencsevadász? Azok mind odébbálltak. De mi ittmaradtunk. És én ma is ki merem mondani: hősök voltunk. De legalábbis az ifjúságunkat falaztuk be, hogy álljon ez a város.

Kovács Júlia
Batha László felvételei