Fejér Megyei Hírlap – 1995. február 25.
“NAGYBŐGŐ-TEMETÉS” DUNAPENTELÉN
Aminek kezdete van, annak vége is van. Így van ez a farsanggal is. A farsang vízkereszt napján, január 6-án kezdődik és hamvazószerdáig tart. Ennek ideje azonban változó, a holdjárástól függően, mert ehhez az időszakhoz igazodik minden évben a húsvét.
Szabad Föld – 1957. március 3.
A farsangutója az úgynevezett húshagyókedden következik be. Ezen a napon tartják az utolsó farsangi mulatságokat, amelyek már csak 23 óráig tartanak. Ebben az időben általában megszólal a harang, jelezve, hogy közeleg az éjfél és vége a farsangnak. Másnap hamvazószerdán kezdődik a nagyböjti negyvennapos időszak, amely húsvétkor ér véget.
A farsangutóját régebben nem csak táncmulatságokkal fejezték be, hanem ezen a keddi napon úgynevezett maskarák járták a községet, nevettették a lakosságot, ijesztgették a lányokat és a gyerekeket. Voltak olyan maskarák is, akik kimondottan nem kéregettek, de szívesen elfogadták a pénzadományokat, süteményféléket, stb.
A farsang vége azt is jelentette, hogy a nagybőjti időszakban nem tartottak zajos mulatságokat. Lakodalmakat egyáltalán nem, de a vendéglőkben és kocsmákban is kevesebbet játszottak az alkalmazott cigányzenészek.
Mivel ezeknek a zenészeknek fixfizetésük nem volt, lényegesen megcsappant a jövedelmük, amely egyébként lakodalmakból, táncmulatságokból és mulató vendégektől származott. Mivel húshagyókedden általában minden zenekar táncmulatságokban muzsikált, a zenészek is keresték a módját annak, hogy a maguk módján elbúcsúztassák a farsangot.
A zenészek húshagyókedd után csütörtökön, – már nagyböjt idején – rendezték meg az úgynevezett cigánybált, általában a nagyvendéglőben. Ide az egész község lakossága hivatalos volt ugyan, de a vallásos emberek közül nagyon kevesen mentek el. Mindezek ellenére, zsúfolásig megtelt a nagyterem.
Hosszú János, az öreg Csanyi, a legnagyobb prímás – 1945
Emlékezetem szerint belépődíjat is szedtek, melynek tiszta bevételét a banda egymás között felosztotta. A cigánybálban az a banda játszott, aki a nagyvendéglőhöz tartozott. A cigányprímás Hosszú Sándor volt, akit csak “Csanyi”-nak tituláltak. A banda négy-öt tagú volt, általában mind pentelei születésű és lakos. A cigánybálban ez a banda százegy magyarnótát játszott el egyhuzamban. A legtöbb nóta szövegét a vendégek is énekelték. Ezt követően némi szünet után tánc alá muzsikáltak és csaknem minden vendég táncra perdült.
A cigánybálba sokan azért mentek el, mert a meghirdetett műsorban szerepelt az úgynevezett bőgőtemetés, amely sok derültséget vont maga után. A bőgőtemetésre éjfél után, egy óra körül került sor, a következőképpen (visszaemlékezés szerint kb. 1935-36-ra tehető):
A nagyterem közepén asztalokon elhelyezték a nagybőgőt, melyet asztalterítőkkel, függönyökkel terítettek le, gyászlepel helyett. A gyászszertartást a prímás, a Csanyi bácsi végezte. A zenekar, illetve a banda tagjai a jelképes ravatalt körülállták családtagjaikkal együtt, hatalmas kendőkkel, zsebkendőkkel a kezükben, melyekkel a szemükből megeredő könnyeket törülgették. Ezen kívül természetesen a cigánybál nagyérdemű közönsége együttérző lélekkel, de még nagyobb kíváncsisággal állta körül a jelképes ravatalt. Abban az időben az egyházi szertartások nagy része – így a temetési szertartás is – latin nyelven szólt. Az öreg Csanyi templomba nagyon keveset járt. Néhány temetésen szerzett hallomás alapján kezdett hozzá a ceremóniához, természetesen “latinul”, melyet sem ő, sem a halotti gyülekezet nem értett. Néha azért válaszoltak az elmondottakra.
A kis Csanyi, Hosszú Sándor zenekara a hatvanas években. 1935-ben már önálló zenekart irányatott.
Ki kell még egészíteni a tájékoztatást azzal, hogy az alkalmi papnak nem volt díszes köpenye, mint az igazi papoknak, hanem csak egy női alsószoknya, vagy
pendely (pintő) és egy hosszú sál a nyakában, stóla helyett. A sapkáját egy négysarkára kötött csomós zsebkendő képezte, amely bordó színű volt.
Ebben a jelmezben, megköszörülve torkát, mondott néhány szót, hogy a farsang elmúltával a nagybőgő meghalt, a banda tagjai sirassák el, de ne csüggedjenek, mert fel fog majd támadni húsvétkor.
Ezt követően igyekezett elénekelni a Cirkum Dedérum halotti búcsúztató éneket, természetesen “latinul”, de abból senki nem értett semmit. A ravatalt körülálló banda tagjai és azok családtagjai éktelen zokogásban törtek ki, a halotti gyülekezet pedig a zokogás helyett kacagott.
A Cirkum Dedérum eléneklése után a ravatal beszentelése következett. A “pontifikáló pap” egy szódásüvegből úgy szentelte meg a ravatalt, hogy annak nagy része nem a nagybőgőre, hanem a gyülekezet tagjaira hullott. Lett is nagy riadalom és sikongatás, röhögés!
Már csak a befejező rész volt hátra, amikor a “pap” akövetkező szöveget és éneket mondta:
“Pikula-pikulórum. / Felelet: ámmen
Finom a szilvámon! / Felelet: Úgy legyen, ámmen.”
Befejező halotti ének, a “Szent vagy Uram” nyomán:
“Jézusomnak kegyelméből, mind elittam pénzemet,
A spicceres poharaktól vártam üdvösségemet.
Istenem, Istenem, ki voltál mindenem,
Könyörülj én gégémen!”
Ezalatt az ének alatt a banda tagjai ismét nagy zokogásba törtek ki, könnyező szemeiket a nagy kendőkkel törülgették.
Az öreg Csanyi ezután azt mondta: “A temetési szertartás véget ért. Vegyétek le a gyászlepelt, kapjátok elő a hangszereket, hozzátok ide az enyémet is, és eljátsszuk a Vak Palit!” – ez volt a Rákóczi-induló. Általában minden mulatság végén a banda ezt játszotta el, jelezve, hogy a mulatság véget ért.
Feljegyezte: Tóth József
Felhasznált képek:
Szabó Tamás – Pentele 1000 éve
